Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 181
  •  
    181
    Shares

“Nem feledve alapküldetésünket, hogy hazánk és az elszakított területek magyarságának a kultúráját őrizzük és vigyük vissza, élnünk kell olyan lehetőségekkel is, amelyek hozzásegíthetnek bennünket a nemzetközi kitöréshez (…) Az igazi célunk, hogy a Magyar Állami Népi Együttes egy brand legyen, s így talán egy tradicionális néptánc előadásnak is helye lehet a nemzetközi színpadokon” – hangsúlyozza Mihályi Gábor, a Magyar Állami Népi Együttes vezetője. A Harangozó Gyula-díjas, érdemes és kiváló művésszel az együttes elmúlt hetven évéről beszélgettünk, de arról is kérdeztük, szerinte jót tett-e a műfajnak a Felszállott a páva, és arról, hogyan tudna szintet lépni a táncszínházi magyar néptánc.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

A Hagyományok Háza színházterme az idén 70 éves Magyar Állami Népi Együttes előadásával nyitja meg újra kapuit május 27-én. Régóta várt esemény ez, annál is inkább mert a hagyományos kultúra különösképp megkívánja a személyes jelenlétet, az emberi kapcsolatokat. Hogy élték/élik meg a pandémia időszakát?
Nagyon nehezen, lelkileg és fizikailag egyaránt.

Egy táncos, ha karban akarja tartani a testét, ahhoz mindennapos gyakorlás szükséges. Természetesen szerveztünk közös online bemelegítéseket, adtunk ki feladatokat, mire és hogyan kell készülni, de ez azért otthon nem olyan egyszerű. A néptánc többé-kevésbé csoportos műfaj, szükséges hozzá a partner, akivel táncol az ember, éreznie kell, hogy milyen térben van, hogy a mellette táncolókhoz képest hogyan kell elhelyezkednie. Karbantartást lehetett végezni tehát, fejlődni semmiképpen.

A lelki problémát pedig az okozta, hogy mi, táncosok a színpadon keresztül tudjuk a legnagyobb hatással elérni a nézőket. Mondhatnánk persze, hogy ott van a film, ott sem találkozol George Clooney-val vagy Nicole Kidman-nel, na de az speciálisan filmre készül. Mi viszont színpadon dolgozunk, a kamera pedig csak többé-kevésbé tudja rögzíteni a színpadon zajló eseményeket, a személyes érzelmi kontaktusra nincsen lehetőség. Az érzelmeinket az is a mélypont felé vezette, hogy szerettük volna már január 1-jén elindítani az ünnepi évadunkat. Május közepe van, talán most reménykedhetünk abban, hogy elindul a jubileumi évad. Ami elveszett időben, azt persze már nagyon nehéz pótolni. Bár ha abból indulunk ki, hogy az Állami Népi Együttes első önálló műsora 1951. május 14-én volt, akkor mi egészen 2022. május 14-ig hetvenévesek vagyunk.

Mely előadásokat tartják meg biztosan?
A Szegedi Szabadtéri Színpaddal aláírtuk a szerződést, meglátjuk, hogy abban az időszakban milyen korlátozások lesznek életben, legrosszabb esetben fél nézőtér előtt tartjuk meg az előadást. Ez egy kiemelkedő pillanata lesz az ünnepi évadunknak, hiszen olyan művésztársakkal összeállított előadásról van szó, amely igazán méltó az Magyar Állami Népi Együtteshez. Nemcsak történeti szempontból mutatjuk be az együttest, fókuszba kerül a művészi sokszínűség és az együttes arculata is. Fellép velünk a Szolnoki Szimfonikus Zenekar, a Szent Efrém Kórus, Ferenczy György és a Rackajam és Lajkó Félix is. Egy nagyon izgalmas, sokszínű zenei világ egészül ki tánccal és énekkel. A másik nagyon fontos időpont augusztus 22., amikor is a MÁNE utóbbi két évtizedének egyik legemblematikusabb előadását, a Naplegendát adjuk elő a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A premier az Erkel Színházban volt 2000-ben, élőzenekarral, most ezt megismételjük, a népzene és a jazz legjobb session zenészei fognak a hátunk mögött muzsikálni, valamint mindazok a kiváló énekesek – Herczku Ági, Bognár Szilvi, Kubinyi Julcsi -, akik az együttes életében fontos szerepet töltöttek be. Egy nagy táncos-zenés tűzijátékra kell számítani.

Június 28-án mutatják be a Hagyományok Házában a 70 év színei című előadást. Melyek azok a pontok, állomások az együttes életében, amelyek mindenképp megjelennek ebben az előadásban?
Hetven év munkáját, több száz koreográfiát, zeneművet, kórusművet – amelyek  egyetemes kulturális értékként felhalmozódtak a Magyar Állami Népi Együttesben és környezetében – szinte lehetetlen felölelni. Sokáig törtem a fejemet, hogy melyik ujjamba harapjak, mi az, amit beletegyünk, és mi az, ami már nem fér bele. Egyrészt történeti szempontból áll össze az előadás, nagy alkotó elődeink fémjelzik majd a műsort. Kihagyhatatlan például a kezdeti Rábai Miklós-korszakból az Ecseri lakodalmas, és persze a legendás Timár Sándort is megidézzük, aki a ’70-es években vezette az Állami Népi Együttest, de Sebő Ferenc munkásságát is bemutatjuk. Az előadás második felében döntő módon pedig azt a két évtizedet próbáljuk meg felvillantani, amely az én munkásságomat jellemzi.

Az biztos, hogy a nézőknek nagyon izgalmas lesz látni a hét évtized változásait: hogy milyen viszonyt alakítottak ki az akkori alkotók a hagyománnyal, milyen eszközökkel próbálták elérni a közönséget. Úgy is mondhatnám, olyan lesz ez az előadás, mint egy táncesztétikai barangolás, s egyben nosztalgia. Azoknak, akik valamelyik korszakhoz kötődnek érzelmileg, egy érdekes múltidézés lesz, akik pedig még soha nem találkoztak az Állami Népi Együttessel, azoknak meg egy izgalmas rácsodálkozás, hogy milyen sokszínűen föl lehet dolgozni hagyományainkat.

A hetvenes években, a táncházmozgalom indulásakor volt egy ideológiai különbség a táncfelfogást illetően: a tiszta forrást mutatom be, vagy a tiszta forrásból mint anyanyelvből hozok létre műveket. Mikor beindult a táncház, filmesek, írók, költők szerettek bele az eredeti anyagba, és elképesztő dühvel tiltakoztak a táncszínház ellen. Ma van-e hasonló nézetbeli különbség a néptáncot illetően?
Igen, az egy nagyon éles szembenállás volt. Ha nagyon egyszerűen le akarom fordítani, volt egy irányzat, amelyik a néptáncot a lehető legeredetibb formájában kívánta bemutatni, ők voltak Timár Sándorék. És volt egy másik irányzat, amit Novák Ferenc, Kricskovics Antal, Györgyfalvay Katalin, Szigeti Károly fémjelzett – a néptáncnál sokkal inkább az érdekelte őket, mi jut eszükbe róla. Ők tehát színházként tekintettek a néptáncra.

Még az elmúlt évtizedekben is ádáz viták folytak ezzel kapcsolatban, a “folkrendőrség” engem is el akart vinni, hiszen olyan utakra léptem, ami a szakma konzervatívabb, egy irányból gondolkodó részének idegen volt. De ma már azt látom, hogy ezek a viták csitulnak. Kiderült, hogy szépen megfér egymás mellett mind a kettő. Érdemes tágabban értelmezni a folklórt, hiszen a közönség sem egységes.

Nem lehet csak azoknak kedvezni, akik mélyen érdeklődnek a hagyomány iránt. Vannak, akik a világzenéhez vonzódnak, őket a világzenén keresztül, vagy annak segítségével, maibb szemléletmódú előadásokkal lehet megfogni. Aztán ott van a kortárs színház kérdése, ami megkerülhetetlen, s amit én is előszeretettel alkalmazok még a tradicionálisabb hangvételű táncoknál is. Akár a dramaturgiát vizsgálom, akár a színház eszközeit, ma kétségkívül ömlik az emberre a vizualitás. A színház ezt már rég felismerte, és hosszú ideje alkalmazza is. Mi, akik a táncszínházban dolgozunk, nem kerülhetjük meg a közönség erre való igényét. Itt jegyezném meg, hogy nem show-ról, nem öncélú látványoskodásról beszélek, hanem szofisztikált, átgondolt szimbólumrendszereket alkalmazó vizualitásról, amely kitágítja a horizontot, és tágabb kontextusba helyezi az egyébként gyönyörű, tradicionális mozdulatsort, dallamot, vagy éppen egy szokást, szokástöredéket.

Ennek tükrében hogyan oszlanak meg a tiszta forrásra építő, historikus, vagy kortárs darabok a Magyar Állami Népi Együttes repertoárjában?
Arra törekszem, hogy egyensúlyban legyenek a különféle műfajú előadásaink, de van egy belső mozgás is, hiszen fontos, hogy ne csak a közönség kiszolgálása, hanem önmagunk miatt is újra és újra visszatérjünk a tradicionálisabb előadásokhoz, hogy újra megfürödhessünk ebben a kultúrában. Fel kell frissíteni az emlékeinket, újabb inspirációkat nyerni, gazdagítani a nyelvünket, felidézni elfelejtett szavakat, hogy amikor majd egy táncszínházi előadásban is használjuk, újra meg tudjuk magunkat aktuálisan fogalmazni a hagyomány nyelvén.

Beszéljünk kicsit a Magyar Állami Népi Együttes külföldi és hazai reputációjáról! A külföldi folklór fesztiválokon, fellépéseken rendre zajos sikert aratnak a magyar néptánc együttesek. De mi a helyzet itthon? Jót tett a műfajnak például a Felszállott a páva című műsor?
A magam részéről nagyon örülök neki. Arról persze lehet esztétikai vitát folytatni, hogy egy  ilyen műsorban hogyan érdemes tálalni a hagyományos kultúrát. Én azt látom, hogy a hagyomány igenis változóképes volt az elmúlt ezer évben. Nem szoríthatjuk be egy általunk elképzelt kanonizált formába, stílusba, rendszerbe. Igenis kell reflektálni a XXI. századra, és ha szükséges, akkor a média segítségével bizonyos engedményeket kell tenni, hogy el tudjunk jutni a közönséghez. A komolyzene sem hal bele a Virtuózok című műsorba, sőt, olyannyira repül a dolog, hogy már V4-es Virtuózok is létezik, a magyar brand tehát tovább került a V4 országokba. A Fölszállott a pávának pedig már létezik szlovák verziója is, mondhatjuk úgy, hogy Szlovákia egy magyar szellemi terméket importált.

Ugyanakkor míg a Pávában fellépők gyors és könnyű ismertségre tesznek szert, addig a hivatásos együttesek kiváló táncosait jóval kevesebben ismerik. Jól van ez így?
Nem nagyon tudunk ezzel mit kezdeni. Ha most egy színésszel beszélgetne, ő is mondhatná,  milyen igazságtalan, hogy a Barátok köztben szereplő színészeket az egész ország ismeri, őt kevésbé, pedig minden este játszik a Nemzetiben…Szerintem a művészetben történt némi változás, igazi nagy sztárok már nem léteznek. Ha megkérnénk valakit, nevezzen meg egyet az Állami Operaház jelenlegi balettművészei közül, nem vagyok benne biztos, hogy sikerülne neki. Megváltozott a világ, áttolódott a sztárság másfelé. Én annyit tudok tenni, hogy kiírom a táncosaim nevét, s így egy szűkebb kör megismeri őket. De nagy, országos népszerűségre valóban nehezen tesz szert egy színpadi táncos. Visszatérve a reputációra, a táncszínházi magyar néptáncnak szerte a világban nagy sikere van, de úgy érzem, hogy ez a siker kicsit hullámzik – a világízlés is befolyásolja ezt -, és ezért nem tud szintet lépni.

Hogyan tudna szintet lépni?
Még nagyon az elején tartunk, de talán sikerülni fog. Megint a komolyzenéhez kanyarodnék vissza, ez az a műfaj, ami egy elképesztő kiépített rendszerként működik. Szerintem naponta akár ezer komolyzenei koncert van szerte a világban, koncerttermek, operaházak, sztárolt énekesek, zenekarok, karmesterek, egy óriási tudományos bázis, zeneértők, szakértők, újságok, zenei csatornák, televízió csatornák, és döntő részben értő, igényes és fizetőképes közönség. És itt vagyunk mi Magyarországon olyan géniuszokkal, mint Bartók vagy Liszt. Az ő művészetükön keresztül létrehoztunk egy olyan előadást, amelyben nem csak róluk, hanem a hagyományról is beszélünk. Így készült el a Liszt-mozaikok a Művészetek Palotája felkérésére. Tavaly látta ezt az előadást egy olasz impresszárió, és kivitte Olaszországba. Be is mutatták Milánóban – az első felvonásban Bartók-műveket játszott a Scala zenekara, Slomo Mintz, a tíz legjobb hegedűművész egyike, és az Állami Népi Együttes zenekara. A második felvonásban pedig a Liszt-mozaikok kerültek a középpontba Szabó Marcell zongoraművésszel és a Szent Efrém Kórussal. Ez egy hosszú távú nemzetközi brand építés első állomása volt. Idén, ha az élet úgy adja, ez folytatódik Londonban. Alexandre Da Costa, egy világhírű kanadai hegedűművész lesz a sztárzenészünk, és a Royal Szimfonikusok fog muzsikálni az Állami Népi Együttes zenekarával. Szóval nem feledve alapküldetésünket, hogy hazánk és az elszakított területek magyarságának a kultúráját őrizzük és vigyük vissza, élnünk kell ilyen lehetőségekkel is, amelyek hozzásegíthetnek bennünket a nemzetközi kitöréshez. Hiszen így, ravasz módon nemcsak Bartókkal és Liszttel, hanem a mi hagyományainkkal is megismertetjük a nézőket.

Az igazi célunk, hogy a Magyar Állami Népi Együttes egy brand legyen, s így talán egy tradicionális néptánc előadásnak is helye lehet a nemzetközi színpadokon.

Fotók: Horváth Péter Gyula


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 181
  •  
    181
    Shares