Noha huszonhárom évvel ezelőtt rendezett utoljára igazán jó filmet, több alkotását pedig a kritikusok és a közönség is értetlenséggel és fanyalgással fogadta a bemutató idején, ráadásul a slasher-hullámot elindító függetlenfilmje, az 1978-as Halloween jelentette pályáján az egyetlen kasszasikert, John Carpenter kétségtelenül a horrorfilm történetének egyik legnagyobb, legsokoldalúbb, vizuálisan és tematikusan egységes életművet létrehozó rendezője. De méltatlan volna mind csupán horrorfilmesként, mind rendezőként kategorizálni, hiszen munkássága az akció, a romantika és a sci-fi terepére is kiterjedt, a westernfilm motívumaiban bővelkedő munkáinak pedig rendszerint maga a producere, írója, vágója és zeneszerzője. A horror pápája, az erőszak pornográfusa január 16-án ünnepli hetvenedik születésnapját, ennek alkalmából bemutatjuk öt kedvenc Carpenter-filmünket.
MP – nullahategy.hu
5. A sötétség fejedelme (Prince Of Darkness, 1987)
Az 1976-os Halloween – A rémület éjszakája sikere után (300 ezer dollárból készült, 75 milliót kaszált) Carpentert öt film erejéig felszippantotta a hollywoodi stúdiórendszer, de a kompromisszumképtelen rendező bepipult a költségvetést folyton megnyirbáló, kötekedő moguloktól, és visszatért függetlenfilmes gyökereihez. A sötétség fejedelme filozofikusabb irányba terelve a történetet, érzékenyen koccintja össze H. P. Lovecraft démoni világát, vallást, tudományt és némi társadalomkritikát, miközben az egyetlen helyszínre szűkülő cselekmény egyik korai klasszikusát, A 13-as rendőrőrs ostromát idézi. Persze első filmje, a Sötét csillag kivételével minden műve a külső fenyegetettség érzetére építkezik, amit ezúttal a régi templomot blokád alá vonó embermassza képvisel. A zsigeri borzongást azonban lélektani eszközökkel, az odabent lapuló ősgonosz jelenlétével, a megmagyarázhatatlantól való éteri félelemre játszva éri el.
4. Elpusztíthatatlanok (They Live, 1988)
Hollywoodi kivonulását követő második „low budget” filmjében Carpenter folytatja az utat és újra görbe tükröt tart fogyasztói társadalom elé, újfent a szokásos fantasztikus körítéssel. Főhősünk, a beszédes nevű Nada a gazdasági válság áldozata, a becsületes és magányos amerikai melós, aki alkalmi munkákra vadászva amolyan hajléktalan erőspistaként próbál szerencsét Los Angelesben. Állás helyett azonban egy világméretű összeesküvésbe botlik: az óriásplakátok, tévéreklámok, magazinok címlapjai mindenhonnan a tudatalattira ható, szabad szemmel láthatatlan üzenetekkel bombázzák az embereket (vásárolj! ne gondolkodj! hódolj! engedelmeskedj!), akik közül sokan ijesztő rémpofaként tűnnek fel a birtokába került spéci napszemüvegen keresztül. Mint kiderül, a néptompítás nem a piaci cápák, hanem földönkívüliek manipulációja, az idegenek ugyanis így terelik el az emberiség figyelmét arról, hogy megkezdték a bolygó invázióját. Bár a kényszerűen filléres jelenetek némelyike kuncogásra késztet, Carpenter diadalmasan végigviszi az életmű egészében tetten érhető elsődleges szándékát, ami nem más, mint a minőségi szórakoztatás.
3. Menekülés New Yorkból (Escape from New York, 1981)
Carpenter első, viszonylag nagyobb költségvetésű hollywoodi produkciója a filmtörténet egyik legmenőbb akcióhősét adta nekünk. A félszemű, bakancsos-izompolós Snake Plissken figurája az 1980-ban készült A köd zombikalózos bosszútörténetének sikere után lépett színre, és azonnal kultikus státuszba emelkedett Kurt Russell alakításában. A rendező régóta dédelgetett álmát valósította meg az 1997-ben játszódó történettel, amelyben a háborús hősből lett félszemű rosszfiút azzal bízzák meg, hogy szabadítsa ki az ország első emberét a börtönszigetté alakított, bűnbandák uralta Manhattanből. Sokan utánozták a disztópikus, western-ízű akciófilmet, de eddig minden próbálkozás elvérzett (Luc Bessoné is, akit a horrorpápa sikerrel perelt azzal, hogy a Lockoutban lemásolta filmje sztoriját). Carpenter egyébként Howard Hawks mellett Sergio Leone munkásságának is nagy rajongója, az olasz rendező előtt tisztelegve adta Lee van Cleefnek Hauk szerepét. Folytatást is készített klasszikusához a 90-es években, de a Menekülés Los Angelesből hatalmasat bukott, ami után a mester egyre hosszabb szünetekkel ült vissza a rendezői székbe. Az évezredforduló tájékán készült, szintén erős western-hatású Vámpírok és a Mars szelleme sem tudta visszaidézni a korábbi sikereit, a 2010-es The Ward után pedig – úgy tűnik – végleg lemondott a rendezésről.
2. Az őrület torkában (In the Mouth of Madness, 1995)
Carpenter laza kötésű Apokalipszis-trilógiájának zárófejezete (A dolog és A sötétség fejedelme után) talán a horrorkirály egyetlen olyan alkotása, amely nemcsak a maga korában, hanem évtizedekkel a bemutató utána is erősen megosztja az embereket. Ebben nyilvánvaló szerepet játszik, hogy Carpenter addigra elfáradt, filmjei szinte csupán villanásnyi gesztusokban idézték meg egykori zsenijét, ami Az őrület torkában esetében könnyedén értelmezhető az öncélú és zagyva vérdermesztés szándékaként. Pedig csupán arról van szó, hogy ez a Carpenter kedvenc szerzőinek – Stephen King, Clive Barker és mások, de elsősorban Lovecraft – műveiből összegyúrt homage-massza inkább a rémtörténeti háttérműveltséggel felvértezett, az esszenciális borzongatásra fogékony horrorgourmet, mintsem a mezei horrorfogyasztó ízlésvilágának kedves. Sam Neill parádésan alakítja a cinikus és racionális nyomozót, aki egy eltűnt horroríró, Sutter Cane (Jürgen Prochnow) után kutatva Hobb’s End nyomasztó és valószerűtlen városkájában találja magát, ahol szembesülnie kell azzal, hogy az isteni népszerűségű ponyvaírót isteni hatalommal ruházza fel a képzelőereje. Amikor leomlanak a szereplők épelméjűségének falai, a totális téboly elszabadul és megnyílik a pokol. Ez volt Carpenter utolsó mesterműve.
1. A dolog (The Thing, 1982)
Carpenter több kultfilmjéhez hasonlóan a 1951-es Howard Hawks-film, a The Thing from Another World remake-je (pontosabban a közös irodalmi alapanyag, John W. Campbell Who Goes There? című regényének adaptációja) is megbukott a bemutató idején. Akárcsak az 1986-os, a hong-kongi akciófilmek, a western, a horror és fantasy elemeit zseniálisan ötvöző, szintén Kurt Russell főszereplésével forgatott Nagy zűr Kis-Kínában, amely az utolsó alkalom volt, hogy az öntörvényű rendezőre nagyobb összegeket bíztak a filmstúdiók. Pedig arra, hogy ez a műfaj bármelyik mai ünnepeltjére köröket verő klausztofób biológiai paranoiahorror miként hasalhatott el mind a pénztáraknál, mind a kritikusoknál, egyszerű a magyarázat: a forgalmazó az E.T. bemutatója után két hétre időzítette a premiert, az űrteknős földi kalandjai pedig a szakmát és a közönséget is jobban érdekelték az antarktiszi kutatóállomáson elszabadult idegen létforma rakoncátlankodásánál. Ma már kevesen vitatják, hogy Rob Bottin és Stan Winston speciális effektusaival, Ennio Morricone Carpenter minimalista szintitémáit is megidéző filmzenéjével A dolognak ott a helye minden idők legkiválóbb horrorfilmjei között.