Miközben a Magyar Nemzeti Galéria időszaki kiállítása Dalí, Miró, Magritte, Picasso és Giacometti munkáit felvonultatva mutatja be a szürrealista mozgalom nemzetközi történetének egyik fordulópontját, az idei szentendrei Art Capital az irányzat magyar törekvéseit állítja középpontba a művészeti fesztivál talán legfontosabb kiállításán. A Ferenczy Múzeumban, Gulyás Gábor kurátori munkája nyomán létrejött Magyar szürrealizmus című tárlat az irányzat hazai képviselőinek nemzetközi színvonalú műalkotásai révén mutatja be, hogy a modernitás egyik legfontosabb művészeti irányzata nem pusztán létezett a magyar képzőművészetben, de jelentősen hozzá is járult a sikeréhez. Gulyás Gábor tárlatvezetésén olyan alkotók fő műveit csodálhattuk meg, mint Csontváry Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos, Hantai Simon, Reigl Judit vagy Rozsda Endre.

MP – nullahategy.hu

A szépség évszázadokon át uralkodó eszméjének megrendüléséről tanúskodó avantgárd irányzatok közül a szürrealizmus kivételt képez, hiszen alkotói módszerként ma is él, a képzőművészet manapság is szép számmal vonultat fel szürrealista elvek alapján érvényes műalkotásokat. Az Art Capital kiállítása ezzel szemben az irányzat két markáns, világháborúk után kibontakozó időszakára koncentrál, a szürrealizmus magyar vonatkozásait 1924-től, a francia teoretikus André Breton Szürrealista kiáltványának publikálásától 1969-ig, a párizsi szürrealisták önfeloszlatásáig mutatja be. Gulyás Gábor szerint a kiállítás egyik ambíciója, hogy cáfolja azt az elterjedt nézetet, miszerint magyar szürrealizmus legfeljebb az irodalomban létezett – noha szürrealista műveket alkotó képzőművészeink önálló csoportként sosem definiálták magukat, és jórészt nem is Magyarországon éltek.

A főkurátor felidézte, hogy a főként Franciaországban és Spanyolországban kiteljesedő irányzat képviselői számára a fantázia, az álmok, az emlékek, az őrült víziók reprezentációi egyfelől kilépési lehetőséget jelentettek az első világháborút követő politikai-gazdasági krízisből, másfelől megteremtették a tiltakozás művészeti formáját is a valóság embertelensége ellen. Az első szürrealista kiállítást Párizsban rendezték olyan nevekkel, mint Joan Miró, Max Ernst, Pablo Picasso és Paul Klee. Egy 1957-ben írt levele szerint Breton két magyar szürrealizmus tematikájú kiállítást is tervezett a francia fővárosban, amelyek végül különféle okokból meghiúsultak.

A szerteágazó szürrealista törekvések két alapvető irányzatának egyike álomszerű vízióként, realista és figuratív módon újrakonstruált valóságképében abszurd, groteszk világot jelenít meg (Dalí, Ernst), míg a másik művészeti vonal mitikus, a vásznon vagy plasztikában totemként, biomorf testként megjelenő ősmotívumokig nyúl vissza (Klee, Tanguy, Miro). A kurátor szerint ilyen értelemben, hogyha az álomszerűt, a víziószerűt gondoljuk előképnek, akkor a magyar szürrealizmusnak nagyon is sok előképe volt.

Henri Bergson az idő és az emlékezet kapcsolatáról vagy Freud az álom szerepéről és a tudatalattiról kifejtett elméleteivel megtermékenyített szellemi áramlatokra sok magyar képzőművész rezonált az alkotásaiban. Gulyás Gábor megjegyezte, az előzményekből egy egész kiállítást lehetett volna rendezni, az első, kicsiny teremben ezzel szemben csupán két emblematikus kép szerepel a századelőről. Nem véletlenül, ezekre ugyanis Breton is hivatkozik a szürrealizmusról értekező irományaiban: Csontváry Kosztka Tivadar legutolsó ismert festménye, a Tengerparti sétalovaglás (1909) Van Gogh, Cézanne, Gaugin művei között a régióból egyedüliként szerepelt az 1958-as brüsszeli 50 év modern művészete című kiállításon. Később visszakerült Magyarországra, ahol 1963-ban újra kiállították, azután nagyon sokáig nem láthatta a közönség. Breton szürreális látomást megjelenítő festményként hivatkozik rá a háromlábú lovakkal, háttérben a tengerrel. A másik mű Gulácsy Lajos Az ópiumszívó álma (1913), amely a kurátor ismertetése szerint eredetileg egy hatalmas vászonra felvitt, majd feldarabolt, 1918-ban egyes részeiben átfestett-újraalkotott festmény egy szelete.  

Az emeleti termek felé haladva a lépcsőházban a szürrealizmus nemzetközi előzményei is felbukkannak falfeltárásszerű elrendezésben. A szobrokkal és festményekkel gazdagon belakott első terem átfogó képet ad arról, hogy mit köszönhet Párizsnak és az ott alkotó magyaroknak a hazai szürrealista képzőművészet. A falon lévő nagy infografika részletesen ismerteti, hogy a kiállításon szereplő művészek mikor jártak és mennyi időt töltöttek Párizsban.

A kurátor elmondta, Hantai Simon és Reigl Judit, akik életük nagy részét Franciaországban élték le, Magyarországon osztálytársak voltak Szőnyi István osztályában. Párizsba a Római Magyar Akadémia Szőnyinek ítélt ösztöndíjával jutottak ki a tárlaton szintén szereplő Böhm Lipót társaságában, miután a kialakult gyakorlat szerint tanáruk a hallgatóinak adta át az elnyert ösztöndíját. (Böhm a kommunista hatalomátvétel után teljesen eltűnt a magyar művészettörténetből.)

Breton Hantai Simon révén találkozott először a magyar szürrealista művészettel. A magyar művész elvitte egy festményét Breton házához, letette az ajtóhoz, becsengetett majd elrohant. Bretonra mély benyomást tett a kép, heteken át nyomozott a művész után, míg rátalált. Később a magyarok közül már Reigl Juditról, Rozsda Endréről és más magyar művészekről is írt. Közülük olyan kevésbé ismert, de fontos művészek alkotásai is bekerültek a Ferenczy Múzeum időszaki válogatásába, mint Hajdu István, azaz Étienne Hajdu (akinek a Szépművészetitől kölcsönzött szobra is látható), a Magyarországon csupán néhány művel reprezentált Nemes Endre, vagy a méltatlanul kevéssé ismert Kolozsváry Zsigmond, akinek szintén több jelentős műve látható a tárlaton. A kurátor a legizgalmasabb művek alkotói közül kiemelte a Felvidéken ismertebb Szóbel Gézát, a Franciaországban és az Egyesült Államokban élt, de magát mindvégig magyar művészként meghatározó Szabó Józsefet vagy Ata Kandó férjét, Kandó Gyulát.

Egy másik terem témája az emberábrázolás, azt mutatja be, mit kezdett az irányzat az emberrel. A világháborúk utáni időszakok együtt jártak azzal, hogy a hagyományos, a klasszikus szépművészetekre jellemző és humanizmustól folyamatosan átörökített, a test és lélek egységét hirdető arányos emberábrázolás jelentősen megrendült, a személyiség sokszínűsége, egyedisége és torzulása vált releváns témává az avantgárdban. Az új emberábrázolásban, a magyarokéban is megjelennek az állat-ember hibridformák a szürrealizmus állandó motívumkészlettel rendelkező  bestiáriumából. Ezt a szemléletet képviseli a múzeum itt látható egyik büszkesége, Korniss Dezső Tücsöklakodalom című festménye is – a művész egyik fő műve mások között Anna Margit, Böhm Lipót, Bán Béla művei társaságában látható. Gulyás elmondta, Korniss az európai iskola meghatározó tagja lett a háború után, de a két háború között már kiemelkedő szerepet játszott a progresszív magyar művészetben. Vajda Lajossal közösen dolgozták ki azt a programot, amit Szentendrei művészetnek neveztek el, és aminek több pontja köthető a szürrealizmushoz.

Hamvas Béla és Kemény Katalin szerzőpárosa Forradalom a művészetben címmel a korszak művészetéről írt összefoglalójukban szürrealistának hívták a stílust, noha – részben ideológiai okokból – sokan problematikusnak találták a megnevezést. Ezért is van annyiféle más titulus: Tamkó Sirató Károly Dimenzionista kiáltványát csak szürrealista művészekkel íratta alá, Kállai Ernő, a korszak egyik legjobb kritikusa pedig újromantikus címkével látta el az Álmok és vízió címmel általa rendezett kiállítást – mondta a kurátor. 

A freudi pszichoanalízis elmélete, a tudattalan megragadása, a lélek irracionális mélységeinek feltárása, az álomképek és víziók megörökítése alapvetően meghatározta a szürrealizmus karakterét. A Psziché – Álmok és víziók termének témája – egyben a mozgalom egyik fő tárgyköre – az elidegenedés, aminek klasszikus ábrázolását adja a téma festészetének egyik világszínvonalú képviselője, Országh Lili, míg egészen másfajta feldolgozást nyújtanak Román György képei. Ő bokszolóként kereste a kenyerét, címeket is nyert, képei pedig komplett emberi történeteket mesélnek el az elidegenedésről és a magányról, a születéstől a halálig.

A vágy titokzatos tárgya elnevezésű teremben teremben a vágy ügynökeinek is nevezett szürrealisták  nem meglepő módon az irányzat azon magyar képviselői csoportosulnak, akik tabukat hágtak át, és folyamatosan botrányt keltettek képeikkel. Közöttük Reigl Judit, az első női alkotó volt, akinek – Breton jóvoltából – Párizsban kiállítást rendeztek és Anton Prinner, aki Annaként született Magyarországon, aztán nemváltó műtétet végeztek  el rajta, művein pedig sokszor a férfi és női nemi jellegek egyszerre jelennek meg. Kolozsváry Zsigmond itt két művel van jelen, az egyiket betiltották a női nemi szerv ábrázolása miatt, ami erősen konsternáló volt akkoriban. Rozsda Endre A torony című szürrealista falloszábrázolása a művész egyik fontos alkotása, amit egy párizsi műgyűjtőtől kölcsönöztek a kiállításra.

A szürrealizmus számára kevésbé volt fontos a halálnak az az egzisztenciális megszenvedettsége és heroizmusa, ami a romantika óta jelen volt a képzőművészetben, a művészek az elmúlást inkább egyfajta átmenetnek tekintették egyik létformából a másikba, miként a születés misztériumát is inkább az anyagszerűséghez kapcsolták. Gyakoriak voltak a várandós nőt a szülés előtti állapotban, általában két magzattal – fiúval és lánnyal – az anyaméhben ábrázoló kompozíciók, mint Bán Béla egyik itt látható képén – magyarázta a kurátor. A Születés és halál termének középpontjában Hantai Simon egyik jelentős, indákból szerveződő műve áll, érdekes dialógusban Anton Prinner gyönyörű faszobrával.

Gulyás Gábor felhívta a figyelmet Országh Lili kis méretű, megrázó erejű képére, amelyen egy villanyoszlopon rószaszín ruhában lógó fej nélküli alak látható. A festmény érdekessége, hogy a művész 1956. október 23-án reggel – a feljegyzések szerint szinte révületben – festette a Hungária kávéházban, néhány órával a forradalom kitörése előtt.

A szürrealisták számára fontos volt a mikrovilág is, a mélyére hatolni az anyagnak és felmutatni olyasmit, ami az ember számára láthatatlan, nem tetten érhető. Az atomnál is kisebb részecskék felfedezése után a szürrealizmus előszeretettel használta és vizsgálta a mikro- és a makrovilág közötti átfedések és hasonlóságok bölcseleti közhelyeit. A témához rendelt apró teremben két olyan világszínvonalú alkotó nagyméretű művei egyesülnek , akik más-más időszakban,  különböző technikákkal alkottak: Hantai indás képe kerül itt izgalmas párbeszédbe Vajda Lajos egyik 15 évvel korábbi grafikai munkájával. Gulyás Gábor művészettörténeti adaléka szerint Hantai szerencsés volt, hogy Párizsban alkotva elérhette azt a nemzetközi elismerést, amit megérdemelt. Míg neki külön terme van a Pompidouban, és a világ számos nagy múzeumában jelen vannak a festményei,  a szintén világszínvonalon alkotó Vajda Lajosnak – elsősorban életrajzi okok és korai halála miatt – nem futhatott be hasonló pályát.

A szürrealistákat különösen taszították a megrendezett kiállítások. A művek véletlenszerű és zsúfolt, ikonosztázszerű elrendezését preferálták a befogadhatatlan, végeláthatatlan univerzumra is tett utalásként. Az utolsó, földszinti terem terebélyes falán ez a rendezési elv érvényesül, téma a makrovilág, a látható univerzum. Itt látható Csernus Tibor egyik fő műve, a Bábel, Lossonczy Tamás, Kandó Gyula, Lantos Ferenc és még sokan mások művei. A kiállítás záróképe az elsősorban szobrászként ismert és szobraival is jelen lévő Martin Ferencé, aki szürrealizmus első időszakában érkezett Párizsba 1925-ben, aztán visszatért Magyarországra és a kurátor szerint megtermékenyítő hatással volt a magyar művészek számára mindaz, amit Párizsból hozott.

Fotók: Ferenczy Múzeum