Stieg Larsson Millennium-trilógiájának első regénye, a folytatásokkal együtt filmre vitt A tetovált lány 2011-es hollywoodi feldolgozása után itt a folytatás: az Ami nem öl meg című mozi a BDSM-témájú játékfilmekből ismerős motívumai ellenére egy James Bond-féle világmentő kémtörténetté gömbölyödik, amelyben a szadomazo stilisztika voltaképpen malternak is kevés. A bizarr szexuális viselkedésformák, a dominancia és alávetettség, a kötözés és fegyelmezés, a latex-búslakodók, szopóálarcok és más fura kellékek világának bemutatásáról ugyanakkor egy rakás emlékezetes film gondoskodik. Ezek közül válogattunk.  

MP – 061.hu

Kék bársony (1986)

Az 1984-es Dűne-adaptáció bukása után David Lynchet egy időre parkolópályára rakták az amerikai filmstúdiók, ezért az olasz producer-duce Dino de Laurentiisszel szerződött filmtervének megvalósításához, ami egy gyerekkori élmény (hazafelé az iskolából testvérével egy bódultan imbolygó meztelen nőt láttak az utcán) és egy rém egyszerű ötlet ötvözetéből sarjadt. A kisvárosi látszatidillbe hazatérő Jeffrey (Kyle MacLachlan) séta közben belebotlik egy levágott fülbe, majd a helyi nyomozó lányának (Laura Dern) segítségével nyomozni kezd, és elmerül az alvilág bugyraiban, ahol összejön a csábító bárénekesnővel, Dorothy Vallensszel (Isabella Rossellini), és konfliktusba kerül a nőt terrorizáló vadbarom bűnözővel. Frank Booth szerepére Lynch több színészt is felkért (például Harry Dean Stantont), de mindenki túlzottan taszítónak találta a karaktert. Nem úgy Dennis Hopper, aki kifejezetten ragaszkodott a szerephez, amiben a filmtörténet egyik legsúlyosabb pszichopatájaként élete egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtotta. A több órányi, sokáig elveszettnek hitt jelenetekből 50 percnyi anyag felkerült a Blu-ray kiadásra, köztük néhány elég durva jelenettel. Ebben a nyomasztóan erotikus, lenyűgöző látványvilágú moziban, a Twin Peaks előképében sűrűsödik össze a későbbi Lynch-filmek összes alapeleme: erőszak, félelem, szex, szerelem és a bágyasztóan idillikus amerikai álomvilág ellentmondásai.

Keserű méz (1992)

Roman Polanski francia feleségét szerződtette femme fatale-nak egyik legjobb filmjének szadomazo love storyjához, Emmanuelle Seignert pedig hiába gyengécske színésznő, szexuális kisugárzásával megfelel az elvárásoknak: a megalázott és a megalázó szerepét is roppant meggyőzően alakítja. Filmbéli párja, a tolókocsis író, Oscar (Peter Coyote), egy luxusóceánjáró fedélzetén meséli el izgató és megrázó flashback-jelenetekben a velük összehaverkodó – és házasságának az elterjedt babona szerint sorsdöntő hetedik évében pácolódó – brit házaspár férfi tagjának (Hugh Grant) bizarr szerelmük elsöprő szenvedéllyel, odaadással és gyűlölettel teli történetét. A beszámoló hatására Nigel felesége erősödő féltékenységének dacára újra és újra találkozik a perverz Rémusz bácsival, hogy tovább meséltesse a történetet. A nem mindennapi sztori lassan hatalmába keríti felsőosztálybeli hallgatóságát, csakúgy mint az ígéret, hogy Frank egy kéjes éjszakát tölthet a fordulatos mese főszereplőjével, Mimivel. Csattanóból aztán több is jut a végére.

Ponyvaregény (1993)

A pók fogott egy legyet – mondja a telefonba az izzadt cro-magnoni, miután ártalmatlanította és a pincében elraktározta a boltjába kavarodó Butchot és üldözőjét, a gengszterfőnök Marcellust. Mint kiderül, a vonal másik végéről hamarosan a helyszínre érkező Zed, a biztonsági őr és boltos cimborája szadista homoszexuálisok, akik az alagsorban élik ki aberrációjukat harmadik játszótársukkal. A nem várt mulatságra előkészített lény, a Béna – eredetiben gimp, azaz kb. szexrabszolga – egy ládában lakik tetőtől talpig bőrbe csomagolva, szájcipzáros maszkkal és lánccal lekötözve, mint egy kutya. Zed egyszerű kiszámolóval Marselleust választja, egy másik terembe hurcolja és megerőszakolja. Butch közben megszökik, leüti a Bénát, aztán visszatér egy szamurájkarddal… Tarantino a Ponyvaregényben ennyivel járul hozzá a BDSM-életérzéshez, és mondanunk sem kell, merő önsorsrontás volna a jelenet mélyrétegei után kaparászni, mivel az éppen annyira semmitmondó, mint maga a film, amiben voltaképpen néhány lepcsesszájú bérgyilkos és egy lecsúszott bokszoló balfaszkodását követhetjük nyomon. Hogy QT második alkotása 25 év után sem vesztett frissességéből és a szövegeket ma is kívülről fújó fél glóbusznyi rajongótáborából, az a formabontó és merész tálalásnak, a sziporkázó párbeszédeknek, valamint a zseniális érzékkel válogatott színészgárdának és filmzenének köszönhető.

8 milliméter (1999)

Tom Welles (Nicolas Cage) tisztes, harmonikus családi életet élő magándetektívként dolgozik nagyszerű anyagi háttérrel, de az egyszerű kertvárosi nyárspolgár szerepköréből kitörve szeretne végre valami izgalmas ügybe fejest ugrani. A lehetőség szembejön, amikor egy idős milliomos hölgy felkéri, hogy keresse meg a halott férje széfjében talált snuff (gyilokpornó) film látszólag megölt „főszereplőjét”, akit egy Machine nevű maszkos sátánfattyú szabdal halálra a felvételen. Viszolygása ellenére Tom belecsap a spermába és vérbe, ám a pornó-alvilág legmélyebb bugyraiba alámerülve fokozatosan kénytelen levedleni magáról mindenféle emberséget és jóhiszeműséget. A szkriptet a Hetedik forgatókönyvírója, Andrew Kevin Walker vetette papírra, a direktori székben pedig a Mindörökké Batman miatt akkor már közutálatnak örvendő, de rutinos és alapvetően remek szakember Joel Schumacher foglalt helyet. Ennek ellenére kérdés, hogy emlékeznénk-e erre a filmre, ha a mellékszerepekben nem a Joaquin Phoenix, James Gandolfini és Peter Stormare alkotta triumvirátus támogatta volna Nick Cage kohéziótlan játékát.

A titkárnő (2002)

A Szürke ötven árnyalatának rettenetes filmadaptációja előtt már évekkel színre lépett az igazi mr. Grey: a Mary Gaitskill novellája alapján (Bad Behavior) készült film főszerepére keresve sem találhattak volna jobbat a témához David Cronenberg Karamboljában felnőtt és képességeihez mérten alulfoglalkoztatott James Spadernél. A történet egy túlérzékeny, pszichiátrián kezel lányról szól (Maggie Gyllenhall ezzel az alakításával váltott jegyet a filmsztárok klubjába), aki testének sanyargatásával oldja magában a feszültségeket. Amikor kiengedik az elmegyógyintézetből, visszatér családjához, de nem bírja sokáig a zajos csörtéket, beiratkozik egy gépíró-tanfolyamra és jelentkezik Edward Grey ügyvéd hirdetésére. Már a felvételi beszélgetés sem a várt mederben zajlik, a fura, bogaras és tikkelő férfi irodájában mégis menedékre lel. Az újdonsült titkárnő igyekszik a legjobbat nyújtani, és érzékenyen reagál főnöke minden rezdülésére, a tűszúrások után most Grey válik függősége tárgyává, még a férfi buta, aberrált szexuális játékaiban is hajlandó részt venni. Sőt, ő is élvezi, amikor az íróasztalra könyökölve az ügyvéd lilára veri a hátsóját. Steven Shainberg rendező két hiperérzékeny, világtól elzárt wierdo összeérésének állomásait festi meg komótos tempóban, Angelo Badalamenti andalító zenéje kíséretében.