“Hozzám beszélsz?” – A filmtörténet leghíresebb taxisofőrjei

A mozikban múlt héten bemutatott Übergáz című akció-vígjáték nem túl bonyolult története szerint  egy Uber-sofőrként maszekoló komplexusos bolti eladó mit sem sejtve felvesz egy sokat látott zsarujelvényes gigászt, aki épp forró nyomon jár egy kegyetlen gyilkos nyomában. Mivel az Uber okostelefonos applikációra épülő fuvarozó szolgáltatása nem tapadt meg hazánkban és egyelőre kevés film cselekményéhez szolgál felütésként, heti filmösszeállításunkban a személyszállítás hagyományőrző kisiparosai, a taxisofőrök kerülnek középpontba.

MP – 061.hu

Éjszaka a Földön (1991)

Öt valószínűtlen találkozás a világ öt nagyvárosában  ugyanazon ugyanabban az órában: Los Angelesben éppen besötétedik, New Yorkban, Párizsban és Rómában éjszaka van, Helsinkiben éppen hajnalodik. Az egyes találkozások a rendező Jim Jarmush szándéka szerint zsánerükben hordoznak valamit annak a helynek a szelleméből, ahol megtörténnek. Los Angelesben egy dúsgazdag színészügynök és egy nyegle láncdohányos fruska (Winona Ryder), New Yorkban egy brooklyni feka és egy cirkuszi bohóc kelet-német emigráns (Armin Mueller-Stahl), Párizsban egy nehéz felfogású és büszke elefántcsontparti férfi és egy mindenttudó gyönyörűséges vak lány, Rómában egy napszemüveges digó mókamiki (Roberto Benigni) és egy szexuális szokásaival előhozakodó pap, Helsinkiben pedig három szomorú tajtrészeg finn és egy ugyancsak szomorú és ittas sofőr kerül össze arra a húsz-harminc percre, amíg egymás számára felvillantanak valamit életükből, hogy aztán újra eltűnjenek a sivár és vigasztalan éjszaka sötétjében. A művészfilmes Jarmusch önmagához hűen egy szinte eseménytelen, de a mélyművész gesztusokat kerülő hangulatos és szórakoztató szkeccsfilmben mutatja be, hogyan is kell néhány perces epizódokban teljes értékű és izgalmas karaktereket építeni. Ehhez pedig Tom Waits nyújt neki nem kevés segítséget a film zenéjével.

Összeesküvés-elmélet (1997)

Nem Mel Gibson legjobb alakítása, de mindenképpen figyelemreméltó, ahogy az aussie filmcsillag korábbi (többnyire) vicces macsó karaktereitől merőben eltérő szerepben is ilyen kiválóan megállta a helyét. Jerry, a New York-i taxisofőr szélütötte arccal, megszállottként traktálja az utasait mindenféle konteókkal, amelyeket az újságok egymással nyakatekerten kapcsolatba hozható hírmorzsáiból gyurmázik gólemmé, amikor pedig nem a volán mögül osztja az észt, papírra veti zavaros gondolatait és saját újságot szerkeszt belőlük. A legbaljósabb elméleteivel rendszerint bekopogtat az igazságügyi minisztériumban dolgozó ügyvédnőhöz, aki egy korábbi szívesség viszonzásaként fogadja emberünket, de hitelt nem ad a szavának. Mindez megváltozik, amikor Jerry valamire mégis rátapint, és együtt kell menekülőre fogniuk. Semmi különös, de jó kis alapsztori a Szigorúan bizalmas Oscar-díjas rendezője, Brian Helgeland forgatókönyvéből, a veterán blockbuster-rendező Richard Donner dirigálása alatt. Gibson és az Alice-t alakító Julia Roberts remek párost alakítanak és eléggé motiváltnak is tűnnek a játékuk alapján,  Picard kapitány Patrick Stewart viszont náluk is mélyebb nyomot hagy a prémium szemétláda Dr. Jonas szerepében.

Taxi (1998)

Luc Besson mindössze 30 nap alatt írta meg a forgatókönyvet, ezt a lendületet pedig sikerült átmenteni a képsorokba is, a francia filmek tempójához képest is ultrapörgős akcióvígjáték született. A személyszállító kisiparos Daniel sportosan vezet, ezért utasait legtöbbször a hányinger kerülgeti a fuvaroztatásuk alatt. Daniel verdája a plafonig fel van turbózva, amit ki is használ: amikor rendesen odatapos a gázra, nincs az a rendőrségi radar, amelyik befogná. A balszerencse mégis rátalál Emilien, a zsaru képébe, akit éppen nyolcadszor húztak meg autóvezetésből. Daniel, ha meg akarja tartani kocsiját, kénytelen elfogadni a zsaru ajánlatát: segítsen neki elkapni a német bankrablókat, akik sorra ürítik ki a város széfjeit, majd szuperjárgányaikon mindig elszelelnek. A sok szakállas poén közül a németeket froclizó nacionalista vonal ül igazán, de ez a film nem is működhetne, ha nem játszana rá a sztereotípiákra és úgy általában mindenre. A főhőst alakító Sami Naceri színésznek béna ugyan, de a karakteréről üvölt, hogy a fickó kábé önmagát hozza, és a való életben is hasonlóan elmebeteg vigyorral és tempóban kapar az elmúlás felé, ami az ő esetében nyilvánvalóan nem úgy megy majd végbe, hogy egyszer csak odahal a párnák közé. A film második része hasonlóan szórakoztatóra sikerült, azonban a további folytatások puszta ötletét is érdemes lett volna elengedni, nem beszélve a jenkik 2004-ben elkövetett borzalmas feldolgozásáról…

Collateral – A halál záloga (2004)

Tom Cruise egyik legjobb filmje és szerepe, amiért mégis a nála ezúttal kevésbé izgalmas Jamie Foxx kapott Golden Globe- és Oscar-jelölést. Michael Mann (Szemtől szemben) eleve remekül megrendezett filmjét Cruise teszi igazán emlékezetessé sztárallűrök nélkül eljátszott szerepében, ő alakítja az ősz hajú vérprofi és szenvtelen bérgyilkost, aki Foxx taxisofőr karakterét együttműködésre kényszerítve egy drogkartell megbízásából sorozatgyilkosságba kezd: Vincent missziója, hogy eltűntessen öt tanút, akik a szövetségi bíróságon nehéz helyzetbe hozhatnák a bűnszervezet vezetőit. A taxisofőr Maxban ugyan nincs semmi különleges, ám a szerencsének és saját józan eszének köszönhetően Vincent méltó ellenfelévé – és egyben cinkosává válik, sőt, a két férfi furcsa módon egész közel kerül egymáshoz, hiszen teljesen a másikra vannak utalva, hogy túléljék az éjszakát. Érdekesség, hogy mielőtt Michael Mann filmezésre adta volna a fejét, taxizásból élt, akárcsak az édesapja, sőt, apai nagyapjának saját taxis cége volt, szóval a téma és a környezet egyáltalán nem áll távol a rendezőtől. Hogy felkészüljön az alakításra, Mann rávette Cruise-t, hogy néhány napon át FedEx küldeményeket kézbesítsen egy zsúfolt Los Angeles-i piacon úgy, hogy senki se ismerjen rá.

Az ötödik elem (1997)

Besson filmjei javarészt kívülállókról szólnak, arról a fiatal nemzedékről, amely nem találja helyét a világban, mert az is értetlenül áll fiatalos lendületével és másságával szemben. A Metró földalatti élete, A nagy kékség mélytengeri világa, a Léon, a profi vagy a Nikita bérgyilkosának hermetikusan zárt élete mind erről az érzésről, az elmenekülésről szól. A francia-brit gyártásban készült Az ötödik elem hőseit is ide sorolhatjuk, de a film szövevényes cselekménye, látványos képi világa, dekoratív rendezése újdonságot jelentett a már megszokott, hagyományos bessoni életműben. A rendező 17 évesen kezdte el írni a sztorit, sok-sok évnyi munka és rengeteg újradolgozás után 38 éves korában mutatták be a filmet. A 23. századi sci-fi gyökerei 1914-ig nyúlnak vissza, amikor egy egyiptomi ásatáson négy, rejtélyes erővel bíró kő került a felszínre. 300 évvel később a négy kő újra felbukkan, és fontos szerepet kap a titokzatos, gonosz erő megfékezésében, aminek egyetlen célja van: elpusztítani az életet. A Föderáció megbízottja, a New York-i taxisofőr Korben Dallas és az ölébe pottyant csinos teremtmény, Leeloo kisebb-nagyobb akadályokkal küzdve igyekszik megállítani a halálos veszedelmet. Bruce Willis és Milla Jovovich között működik a kémia, a show-t azonban megint az újfent szupergenyót alakító Gary Oldman viszi el – pedig a szereplő – és statisztagárdában aligha fest nála bárki is hülyébben az extravagáns Gaultier-jelmezekben.

A taxisofőr (1976)

Négy évtizeddel és benne korszakos filmremekek tucatjaival odébb is alighanem kevesen vitatják, hogy Scorsese minden idők egyik legjobb mozijával, De Niro pedig minden idők legizgalmasabb filmes antihősével ajándékozta meg az egyetemes filmtörténetet. Bár bekattanása előtt is ott úszkálnak már a piranhák a taxisofőr Travis Bickle szemvizében, New York-i utaskísérőnk kezdetben kellemes társaságnak tűnik a legmocskosabb évtizedeiben pácolódó metropolisz neurotikus és amorális bennszülöttjei között. Majd amikor az aljas utcákon a roncsvilággal kapcsolatot kereső vietnámi veterán elveszíti a kohéziót, vérszomjas őrület tölti meg az egzisztenciális ürességet: Travis tar fején kurta irokéztaraj, kezében fegyver villan. A zseniális De Niro egysorosai a pop(korn)kultúrában ezerszer visszautalt aranyköpések, a tükör előtti improvizáció például („Hozzám beszélsz?”) vagy ámokfutásának filmvégi summázata („Egy kicsit kiakadtam. Semmi különös”) pedig feltehetően akkor is felforgatták volna Hollywoodot, ha nincsenek Scorsese rendezésének kiszámíthatatlan tempóváltásai, Bernard Hermann filmzenéje vagy a tiniprosti bőrében remeklő Jodie Foster.

2019-07-19T13:48:12+01:00 2019. július 18.|