A Közöny része a kamaszkori kánonnak, afféle identitásélmény is egyben, ami számos később megjelent szépirodalmi művel (legutóbb a néhány hete megjelent Németh Gábor-kötetettel, az Egy mormota nyarával) folytat dialógust, de éppúgy hatott Kertész Imre Sorstanságára, ahogy a The Cure zenekarra is, közismert, hogy a kisregény ihlette a Killing An Arab című 1979-es dark-rock himnuszukat.
PZL – 061.hu
Egy klasszikus regény megjelenése egy normális országban a könyves ipar hétköznapi eseménye. Viszont ha új fordításban jelenik meg a kötelező, azzal újra lehet pozícionálni a regényt, újra eseményt lehet köré szervezni. Ebben az Európa már jelesre vizsgázott a Zabhegyezővel, ami Rozsban a fogó címmel jelent meg nemrég Barna Imre újrafordításában. Sokszor úgy állunk az új fordításokhoz, ahogy a Beatles Let It Be című albumának Naked című újbóli kiadásához. Hiába egyezik meg a Naked-féle verzió az eredeti szerzői szándékkal, az elmúlt negyvenhat év patinát rakott az első kiadásra, és mivel az élmény a saját emlékeinkkel közös nevezőre hozva lép működésbe, minden beavatkozás módosít az adott művel való viszonyunkon.
Persze, a nyelv legalább olyan gyorsan változik, mint a stúdiótechnika. Ádám Péter és Kiss Kornélia nem hagyta meg a negyvenes évek szlengjének világában a Közönyt (illetve az ő fordításukban Az idegent), a kétezres évek dumáit integrálták az 1942-ben elkészült szövegbe, így olvashatunk olyat, hogy 1942-ben valakit megszívatnak. Valószínűleg igaza van Ádám Péternek és Kiss Kornéliának, amikor nem akarták kikeverni a negyvenes évek végi magyar aszfaltnyelv szűrkéjét. Ha már fordítottak, akkor nem tehettek mást, kortárs regiszterekbe kellett emelniük a szöveg romlandó rétegeit.
A könyv bizonyos szempontból attitűdregény, egzisztenciális muníciót jelentő mű, nem véletlen, hogy afféle kamasz Biblia lett, így aztán érdemes a hatástörténet felől is olvasni. Ott van például a főszereplő, Meursault szerelemhez való viszonya: „Valamivel később megkérdezte, szeretem-e. Azt válaszoltam, ennek a szónak nincs semmi értelme, de azt hiszem, nem.” Ugyanígy áll a házassághoz: „…Marie azzal jött fel hozzám, hogy mit szólnék, ha összeházasodnánk. Azt válaszoltam, nekem tök mindegy…” A regénynek nem is a nyelvi alultápláltsága a legizgalmasabb, hanem az, hogy Camus mikor emeli meg a szöveget, és tolja fel Proust-féle tájlíra magasságaiba. Kevesen vannak az irodalomban, akik ilyen sok szögből képesek voltak leírni a tengerparti fényt.
Camus a regény amerikai kiadásának erőszavában írta: „Meursault az én szememben egyáltalán nem emberi roncs, hanem egy napimádó, szerencsétlen, védtelen ember, aki elvesztette az árnyékát.” A fény játéka mindig Meursault-hoz képest változik, a könyv valójában az árnyék keresése, visszarajzolása, egy olyan fiatalember köré, akiben „szenvedélyesen dolgozik az igazság”, aki „inkább meghal, de nem akar hazudni”. És ezen a ponton ragadható meg a kamaszok rajongása: itt egy srác, aki nem akar hazudni, és ha kell, meg is hal ezért. Nem hazudja a szerelmet, nem hazudja az anyjával szembeni közönyét sem.
„Továbbra is csak álltunk, mozdulatlanul, mintha ez az egész helyzet ránk csukódott volna.” – olvastuk 1957-ben, a kádári megtorlások kezdetén, amikor magyarul is megjelent a kisregény. És itt, a börtönben veszítette el Meursault végleg az árnyékát, és találta meg saját magát, és a boldogságát is: „… hirtelen megvilágosodott bennem, milyen boldog is voltam, és vagyok még most is.”
Albert Camus
Az idegen
Fordította: Ádám Péter, Kiss Kornélia
Európa
164 oldal 2690 Ft