Ötven évvel ezelőtt, 1972-ben indult útjára a magyarországi táncházmozgalom, amelyről idén tucatnyi rendezvény, köztük a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete (MMA MMKI) által szervezett konferencia is megemlékezik február 2-án. Cikkünkben felelevenítjük a táncház kezdeti időszakát, hogy e különösen mély szövetű közösség és módszer – amely a néphagyományok funkcionális alkalmazásában rejlő szemléletén keresztül a magyar tradíciók egyik legfőbb közvetítőjévé vált – hogyan szerzett létjogosultságot Torontótól Budapesten át Tokióig. De arról is olvashat, hogy a táncházas szcéna kiemelkedő alakjai mit gondolnak a mozgalomról.
MM – 061.hu
„Táncház – úgy mint Széken”
A mozgalom első számú bázisa a Bartók Együttes lett, a szellemi vezetői pedig Martin György, Sebő Ferenc, Halmos Béla és Timár Sándor. Timár szerepe óriási volt, ő volt az, aki először javasolta, hogy a táncegyüttesek a próbateremben is élő zenére gyakoroljanak. Ugyanazt vallotta, mint Martin György: előbb a táncnyelv, aztán a költészet. Ez azt jelentette, hogy a paraszti tánclépéseket eredeti formájukban kell megtanulni a helyszínen, vagy filmről, és ha sikerül hozzá elsajátítani az improvizációs készséget, akkor már csak a táncoson múlik, hogyan él e tudással.
1972 végén Sebő Ferenc, Halmos Béla, a mai Muzsikásból ismert Sipos Mihály és Szomjas György filmrendező elindultak Székre, Ádám István táncházában volt alkalmuk zenélni. Az erdélyi út olyan jól sikerült, hogy nem volt kérdés, ki kell tárni a kapukat, csak úgy van értelme a táncháznak, ha nyilvánosságot kap. 1973 februárjában a Fővárosi Művelődési Házban megnyílt az első budapesti, mindenki számára szabadon látogatható táncház. Jávorszky Béla Szilárd A magyar folk története című könyvében írja:
„Senki sem számolt azzal, hogy rockzenei mércével mérhető érdeklődés lesz iránta, a bejárat előtt kígyózó sorokkal, vécéablakon bemászással, dulakodással, üvegtöréssel, csörömpöléssel. A rendőrök időnként szirénázva szaladtak oda, mert legalább kétszer annyian akartak bejutni, mint amennyi hely volt.”
Sebő Ferenc és Halmos Béla (Fotó: konyves.blog.hu)
Eljutni az eredetiig. Létrejött a táncházas szubkultúra, Siklós László Táncház című írásában olvashatunk a táncház egészen sajátos hangulatáról: „Az eredeti, nyers, rusztikus parasztzene, ahogy magam is hallgatom órákon, napokon, heteken át különböző együttesektől – a feloldásra valóban alkalmas. Görcsöt old az emberben. A táncolóban különösen. S a mai fiatalok nagy részében nincs előítélet: tudnak azonosulni azzal, amit csinálnak. Ha ez így van, eljutnak az eredetig. Ez a zene és tánc – amennyiben valaki tényleg előítélet nélkül közelít hozzá – maga a forrás.”
Sokszínűsödés. A rendszerváltással mind a népzenészek, mind a táncegyüttesek életében paradigmaváltás következett be, előbbiek a repertoáron csiszoltak, szűkítettek, utóbbiak a mozgalom indulásakor kipattant szakmai vitákat kezdték a háttérbe szorítani. A népzenei együttesek elkezdtek specializálódni, már nem a Kárpát-medence teljes dallamvilágának bemutatása volt a fő céljuk, elkezdték beleásni magukat egy-egy tájegység, falu jellegzetes zenéjébe. A Mezőségen belül szétválik például a magyarpalatkai, a magyarszováti, vagy a buzai zene, a dunántúliak közül pedig már megkülönböztették a sárközit, mezőföldit, rábaközit. Természetesen itt is megfigyelhetők hangsúlyeltolódások, elkerülhetetlenül kialakultak divatok, az erdélyi zenék és táncok térhódítása mellett a felvidéki zenék például háttérbe szorultak.
A kilencvenes évek elején a táncegyüttesek is új szemlélet mentén kezdtek dolgozni. A Timár Sándorhoz köthető „csak tiszta forrásból”-elv – azaz, hogy az eredeti táncfolyamatok szerkesztett színpadra vitele az egyetlen járható út – már nem tűnt olyan távolinak a korábban a drámai mondanivalóra fókuszáló Novák Ferenc „Tata” elképzelésétől. Elkezdték beépíteni munkáikba a „táncházi boom” eredményeit. A táncosok stílusgyakorlatok formájában tanulták meg egy-egy tájegység táncát, és csak erre alapozva születtek meg a koreográfiák. Felismerték, ez a módszer egyáltalán nem csorbít a mű drámai mondanivalóján.
Táncház a Hagyományok Házában (Forrás: hagyomanyokhaza.hu)
Új generáció, új helyszínek. Az új táncházas generáció új városi helyszíneket emelt be a mozgalomba: létrejöttek a folkkocsmák, és fontos táncházas helyszín lett a Fonó Budai Zeneház is, amely kelenföldi Sztregova utcában, egy lepusztult gyártelep szomszédságában nyitott meg 1995-ben, és vált a városi népzene egyik legfontosabb színterévé, a táncházmozgalom történetének legfontosabb magánvállalkozásává. Az új táncházas nemzedék már máshova helyezi a hangsúlyokat. Ez a generáció már intézményesített keretek között kerül közelebb népi hagyományainkhoz, ennélfogva más amplitúdóval nyúl hozzá, értékeli újra nemzeti tradícióinkat, zenénket, táncunkat.
A táncházról:
Sebő Ferenc az első táncházról: “Elég tragikusan indult…A Liszt Ferenc téri Könyvklubban (mai Írók Boltja) volt egy nagy csigalépcső, ott ültünk mi, zenészek. Béla (Halmos Béla – a szerk.) hegedűje le volt rakva a lépcsőre, a forgatókönyv szerint egy vőfélyszerű figura rohant le onnan, és egyenesen beleszaladt Béla hegedűjébe. Így kezdtük…Ráadásul, az egy drága hangszer volt…Nagy volt a fejetlenség, kapkodás, de aztán szereztek valahonnan egy hegedűt, így el tudtunk kezdeni muzsikálni. Érdekes nap volt olyan szempontból is, hogy ott volt az egész szakma: a Magyar Tudományos Akadémia emberei, a táncosok, az együttesvezetők, mindenkit nagyon érdekelt ez a dolog. Ez volt az első ilyen alkalom, ennek izgalma is bennünk volt természetesen (…) Bejöttek volna az emberek, de nem engedték, mert nem volt engedélyük rá. Ekkor döbbentünk rá, hogy ez nem csak bennünket, a szakmát érdekli, hanem a civil embereket is. Ekkor kristályosodott ki a táncház ötlete, az, hogy ezt az egészet nyitott klubban kellene csinálni, mert a városi fiatalokat is érdekli.”
Hamar Dániel, Muzsikás együttes: “Amikor valaki alternatív, és úgy érzi, szemben áll a fennálló hatalommal, az mindig izgalmas és érdekes. Annak idején pontosan tudtuk, hogy titkosrendőrök vannak a táncházakban és jelentéseket írnak rólunk. De ez minket egyáltalán nem zavart, tudomást sem vettünk róla. Az alternatív mozgalomnak mindig van valamiféle különös izgalma…a hatalom mindenben veszélyt érzett, ami kicsúszott az ellenőrzése alól. Nem szerették, hogy a táncházmozgalom magától szerveződik, annak is megvolt a lehetősége, hogy betiltják. Vitányi Iván, a Népművelési Intézet akkori igazgatója viszont kiállt a táncházmozgalom mellett, felelősséget vállalt, hogy ez nem lesz “narodnyik” mozgalom. Ezért kerülhetett a táncház a tiltottból a tűrtbe.”
Timár Sándor és Németh Ildikó táncot tanítanak (Fotó: hangveto.blog.hu)
Korniss Péter Kossuth-díjas fotográfus: “Amit ott láttam, az maga volt az élet. A táncház nekik nem csak egy szórakozási forma, hanem a közösségi létnek egy nagyon fontos színtere is. A gyerekek az iskolaudvaron táncoltak szünetben, és iskola után is, aprók táncának hívták. Meg akartak tanulni jól táncolni, és bekerülni a táncházba, mert innen vezetett az út a felnőttek világába. A táncházban alakultak ki az egyén helyei, szerepei, kiderült, kik a jó szervezők, kik az ügyes, talpraesett fiúk, kik azok a lányok, akik összeszedik az ennivalót a zenészeknek, kik azok a fiúk, akik összegyűjtik a pénzt a ház bérlésére, és így tovább. Itt alakultak ki a barátságok, szerelmek. És csak házasodásig lehetett járni a táncházba. “Ez a tánc a legényeké, nem a házas embereké” – van is egy ilyen szöveg, amikor a legényest járják. A táncház a ház egy szobáját jelentette, amit kibéreltek. Kivitték a bútorokat, itt lehetett aztán táncolni. Felszegen például egy nagyon híres széki mesemondó asszony, Győri Kali és a férje háza volt. Kali néni ebben a szobában szőtt a hétköznapokon, a hétvégén pedig a szoba átalakult táncházzá. Kivitték a szövőszéket, és nem volt más benne, csak három pad. Az egyiken álltak a zenészek, a másik kettőn pedig a lányok és a fiúk ültek. Szinte leírhatatlan az az atmoszféra, ami ott fogadta az embert.”
Kelemen László, a Hagyományok Háza egykori főigazgatója: “Be kellett látnunk azt is, hogy a táncházmozgalom és maga a táncház nem az, amit mi, a rock generáció elképzeltünk. Mi úgy képzeltük el, hogy a nagyszínpadon tízezer ember előtt muzsikálunk, és akkor milyen szép lesz ez az egész. Rá kellett jöjjünk, hogy ez a zene, ez a kultúra kis közösségekben éri el legjobban a hatását. Az az igazi, amikor nem kell hangosítani, és ott van előtted 50-100 ember, akik a muzsikádra táncolnak és együtt vagytok. Ez egy semmihez sem hasonlítható, felemelő érzés, amit hál’ Isten sokszor volt alkalmam megtapasztalni. Szerintem ez tartja életben a táncházat és viszi el újabb és újabb generációkhoz.”
Csík János, a Csík zenekar vezetője: “A hetvenes évek elején indult a mozgalom a Sebő-együttes Kassák Klub-beli táncházaival, viszont maguk, akik ezt megalkották, illetve részesei voltak, nem elsősorban a rendszerellenességüket akarták kifejezni ezzel. Ez egyfajta kultúrérték-rátalálás volt. Rátaláltak a fiatalok egy olyan kultúrértékre, ami életformává vált náluk. Nem igazán volt ennek politikai célzata, egyszerűen ez egy izgalmas, élhető magyar kultúra volt számukra, ahol magyarul énekelhettek, magyarul táncolhattak. Az tény, hogy a 3T-rendszer a népzenére is állt, ez is része volt a dolognak, de ezt a zenét nem elsősorban politikai szempontból nem írták alá sokszor, ahogyan a mai világban sem, amikor már harminc éve másfajta rendszer működik Magyarországon.”
Kép: Fortepan/Szalay Zoltán
Berán István, a Táncház Egyesület ügyvezetője: “Ha régieken a például Erdélyben még néhány évtizede is viruló falusi táncházakat értjük, azok zárt közösségekben, a saját hagyományos zenékre és táncokra, szokásokra épültek, s amelyek viszonylag lassan fogadták be a külső hatásokat. A hetvenes évek elején a még élő táncház élménye mozgásba lendítette a saját gyökereik iránt érdeklődő városi fiatalok fantáziáját, az addig csak lapról ismert dallamok érzelmekkel telítődtek, a koreográfiába merevített tánclépések életre keltek. A táncházmozgalom persze a most már négy és fél évtizedes története során folyamatos változásban van, ami talán fennmaradásának záloga is. A kezdeti időket inkább a közművelődési szándék jellemezte, majd egyre terebélyesebbé vált a népművészettel hivatásszerűen foglalkozók köre. Lehetővé vált, hogy ma már népzenét és néptáncot alsó foktól egyetemi szintig lehet tanulni, együttesekben és alkotóműhelyekben intenzíven lehet gyakorolni, így a hétköznapi táncházak gyakran inkább kötetlenebb formában működnek. De ez nem azt jelenti, hogy a szakmai hitelesség csorbát szenvedne. A hitelesség azonban nem mindig esik egybe a hagyományhűséggel, hiszen az utóbbi szükségképpen csak egy adott pillanat metszete.”
Rosonczy-Kovács Mihály, a Hungarian FolkEmbassy vezetője: “Hálisten a magyar táncházmozgalom folyamatosan bővül, ma már többszázezresre tehető, de még mindig sokan vannak, akik nem találkoznak vele, nem ismerik, vagy távolságtartással fogadják a néptáncot. Ez nem feltétlenül baj, nem kell mindenkinek néptáncolni, az azonban már baj, ha nem ismerjük a saját kultúránkat. Sok honfitársunk úgy hal meg, hogy nem énekelt a saját anyanyelvén a szerelemről, szerintem ez tragikus.”