Idén a fúziós jazz legendáiból vizsgázom, jövőre meg mellettük eszem a krumplipürét – Interjú Kéri Samuval, a Berklee első magyar basszusgitáros növendékével

Kéri Samu még csak 19 éves, és bár hosszú út áll előtte, máris az ország egyik legnagyobb basszusgitáros tehetségének tartják. Nem véletlenül, hiszen felvették a világ egyik, ha nem a legjobb zenei egyetemére, így az ősszel már a Berklee College of Music első magyar basszusgitáros növendékeként koptatja majd a bostoni elitiskola padjait, ahol a hangszer legnagyobb mesterei segítenek a tudása elmélyítésében. A sikerben a fiatal zenész  Szipka Loops néven futó egyszemélyes formációjának is komoly szerepe van: ebben a könnyűzenei műfajokat a jazzel ütköztető produkcióban fogalmazódik meg az a zenei credo, ami azonnal levette a lábukról a Berklee vizsgáztatóit. Kéri Sámuellel, a Szipka Loops zene- és dalszövegszerzőjével, kütyükezelőjével, basszusgitárosával, billentyűsével, énekesével, rapperével, szájdobosával és producerével beszélgettünk.

MARKOVICS PÉTER – 061.hu

Hogyan kell elképzelni egy sikeres felvételit a Berklee-re? Az ismert standardekkel vagy inkább saját kompozícióiddal győzted meg a vizsgáztatókat?
Már a felvételi kiírásban hangsúlyozták, hogy semmiféleképpen ne azt játsszam, amiről úgy gondolom, hogy a zsűri kíváncsi lehet rá. A zenei vizsgarész egy 3-5 perces hozott darabból (amivel előtte felkészülsz), egy jazz-standard repertoár eljátszásából, valamint kottaolvasási és szolfézs feladatokból állt össze. Külön kérték, hogy a hozott darab feltétlenül tükrözze a személyiségem, olyan stílusú zene legyen, amivel később is szeretnék foglalkozni. A Donna Lee standard saját átiratát vittem, átharmonizálva, áthangszerelve, drum and bass-es beütéssel. Nagyon sikeresnek bizonyult, ami már a Yeah! felkiáltásokból is kiderült a zsűri részéről. Ott már éreztem, hogy sínen vagyok, a zenei rész többi anyagán szinte csak átröppentünk, mert a hozott darabból nyilván kitalálták, hogy valószínűleg vágom a feladatokat. Az interjú viszont kicsit necces volt, részben egy állásinterjúhoz tudnám hasonlítani. Eleve csúszott két órával, így a zenei részre is fel kellett szívnom magam, ami sikerült is, de utána végképp elfogyott az energiám. Ráadásul eléggé izzasztó volt angolul beszélni arról, hogy miért fontos nekem a zene, és miért pont a Berklee-re akarok járni.

A te ötleted volt a jelentkezés?
Őszintén szólva, tavaly nyárig meg sem fordult a fejemben. Először a volt basszusgitártanárom és jó barátom, Megyaszay István ültette bele a bogarat a fülembe, majd a döntésemben Vincent Mascart is megerősített. Ő egy kiváló francia szaxofonos, a Perpignon-i konzervatórium igazgatója, és a Balatonfüredi Világzenei és Improvizációs táborban is évek óta tanít.

Felkészültél már fejben a négy évnyi távollétre? Na meg arra, hogy a basszusgitár félisteneitől tanulhatsz majd, olyanoktól, mint Steve Bailey, Victor Wooten vagy John Patitucci?
Idén a Bartók Béla Zenei Szakgimnázium tanulójaként jazztörténelem vizsgán felelek a fúziós jazz nagy alakjaiból, jövőre meg az étkezdében Patitucci mellett eszem majd a krumplipürét… Ez olyan dolog, amire az ember nem tud felkészülni. Csak hozzászokni, talán. Egyelőre azt sem tudom, hogy fogom kimosni az alsónadrágaimat, meg a takarítással is hadilábon állok, de megoldom majd azt is, mint eddig minden mást.

Gondolom, iszonyú magas a tandíj összege, és persze megélni sem olcsó odakint. Milyen ösztöndíjat kaptál és az mire lesz elég?
Az ösztöndíj a tandíjról szól, és  én ráadásul az ún. „merit-based” ösztöndíjat kaptam, aminél az anyagi helyzetet nem veszik figyelembe, csak a meghallgatáson hallottakat. Ez a tandíj fele, és négy évre szól, ami így belegondolva elég szép summa egy külföldi diáknak Amerikától. Még így sem tudnánk magunk finanszírozni a fennmaradó részt, de az a terv, hogy az első évre megpróbálunk itthon támogatásra pályázni, és ha elég szorgalmas leszek, jövőre külföldön talán pályázhatok további ösztöndíjra is. Nem lehetetlen, sok ismerősünk tanult így más országokban. 

Jelenleg a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazz tanszakának végzőse vagy, korábban Szappanos Györgytől és Megyaszay Istvántól tanultál “bőgőzni”. A technikai adalékon túl milyen hasznos útravalókkal láttak el a mestereid?
Tetszik a mester szóhasználat, mert többet sejtet a tanárnál, számomra Szappanos György pedig jóval több mint tanár. A tudásom alapjain kívül a hangszer iránti szeretetemet is Szapinak köszönhetem. Azután váltottam zongoráról basszusgitárra, hogy először láttam élőben a színpadon.  Szerintem ha valaki már egészen kicsi korában érdeklődni kezd valami iránt, az kihívás elé állítja a pedagógust is. Én egészen kissrác koromban kezdtem el tőle órákat venni, ami komoly nyomás alá helyezhette, hiszen mindig azt kellett szem előtt tartania, hogy a zene iránti szeretetem mindenek felett álljon. Persze voltak napok, amikor nem készültem, vagy nem elég alaposan, Szapi pedig az óra végén halkan megjegyezte, hogy így inkább ne jöjjek többet, mert semmi értelme. De valahogyan mindig úgy intézte, hogy továbbra se lankadjon az érdeklődésem, ami szerintem kivételes intelligenciára és szakmai tudásra vall. Megyaszay Istvánhoz gimnazista éveim elején kerültem, ő is sokat segített mind elméleti, mind gyakorlati téren.

Rajtuk kívül mely zenészek és zenekarok voltak rád a legnagyobb hatással?
Jaco Pastorius basszusjátékán, illetve a Weather Riport zenéjén nőttem fel, jazz vonalon Victor Wootent, John Patituccit, a Chick Corea Electric Bandet és Marcus Millert említhetem, az ő futamait már egészen kezdőként, 13 évesen megtanultam játszani. Mostanában a Knower és az Anomalie tették rám a legnagyobb hatást, mindkét formáció az elektronikus zene és a jazz fúziójában jeleskedik, sajnos itthon nem igazán ismerik őket. Az elektonikusok közül a Daft Punk nagy kedvencem, és egy másik french house előadó, a Justice Cross című albuma is a szívem csücske.

Kéri Samu és Klausz Ádám a Zeneakadémia közönsége előtt

A D.A.S. Trio nevű jazzformációval szép sikereket értetek el, Nagy Ábel billentyűssel és Fábry Adonisz dobossal 15-16 évesen felléptetek a Debreceni Jazz Napokon, megnyertétek a marosvásárhelyi jazz fesztivált és döntőbe jutottatok a Müpa Jazz Showcase versenyen. Miért döntöttél úgy, hogy egyedül folytatod?
Érdekelt, hogy milyen lehetőségek vannak a zenében. Több évig játszottunk együtt a fiúkkal, ráadásul a legfontosabb évekről beszélünk, konkrétan együtt tanultunk meg muzsikálni. Ez szoros kötelék, ugyanakkor el akartam kerülni a fásultságot, amit már éreztem kezdtem a vége felé. Úgy éreztem, hogy lankad a kezdeti szeretet és érdeklődés, így a kapcsolatunk és a közös jövőnk megmentése érdekében indokolt a kilépésem. Nem bántam meg, mert a trió így újjászületett. A mai napig működik, a helyemen egy nagyon kedves és tehetséges basszusgitáros srác, Sárdi Ádám játszik. Összefoglalva, a kilépésemet én egyáltalán nem valaminek a végeként látom, hiszen biztos vagyok abban, hogy a jövőben még játszunk együtt. Megjegyezném, a volt zenekari mentorunk, Nagy János zongoraművész is sokat hozzátett a fejlődésemhez, és ezért én a mai napig roppant hálás vagyok neki.

A kiválásod után létrehozott Szipka Loops one-man-band felállásához, illetve a te zenédhez nélkülözhetetlen a looper használata. Elmagyaráznád a digitális középkorban rekedt zenekedvelőknek, köztük nekem, hogy miféle lehetőségek rejlenek ebben a kütyüben?
A loop-technológia egyszerre jelent szabadságot és korlátoltságot. Arról van szó, hogy egy zenei szekvenciát vagy groove-ot feljátszol a készülékre, ami rögzíti, majd folyamatosan körbejátssza, mint a magnóban egy szalag, ami folyton ismétlődik, körbeér. Erre a szekvenciára játszok még valamit, amit szintén beismétel, „beloopol”, ami elég ámulatba ejtő, hiszen egy ember képes egy egész zenekari apparátust reprodukálni. Ugyanakkor hátránya az idő és a korlátoltság, mivel minden számot sávonként fel kell építeni és három track-en kívül nem tudsz több részt hozzátenni a számodhoz. Ezt úgy oldottam meg, hogy egy DJ-pulttal egészítettem ki a felszerelésemet, amire előre rögzített hangszersávok könnyítik meg a különböző aranzsok vagy más részek bejátszását. Így a produkció nem lesz monoton, viszont ugyanúgy be tudom mutatni a looper lehetőségeit egy koncerten. Ezt az új módszert a Klausz Ádám dobos barátommal közös produkciómnál kezdtem először alkalmazni, ő egyébként egyre gyakoribb vendége a projektjeimnek.

A legutóbbi looper vébén is indultál, a verseny többszörös kiemeltje lettél. Ez jól hangzik, de mit jelent?
Azt, hogy míg a versenyben általában egy indulónak kizárólag egy videóját osztják meg, nekem mindegyik fordulóban kikerült valamelyik munkám. És mivel az első nemzetközi elismerésemről van szó, számomra sokat jelent. Másfelől a nézettségemet és a szakmában működő emberek érdeklődését is fokozta rendesen.

Hogyan születnek a Szipka Loops-szerzemények? Bár a YouTube-on is fellelhető számaid roppant igényesek, a mennyiségük alapján nem sokat pepecselhetsz velük. Legalábbis erre utal, hogy a csak néhány évre visszatekintő egyszemélyes zenekari karriered alatt már három lemezed is megjelent.
A Panaszkönyv című első albumomon kívül nem jelent meg olyan, amelynek a felvétele számírással, felvétellel, vágással és videókészítéssel együtt négy napnál tovább tartott volna. A legutóbbi albumom, a Future Bass konkrétan négy nap alatt elkészült. Ezt nem direkt csinálom, egyszerűen elfoglalt vagyok, és rengeteg ötletem gyűlik össze, amit nincs időm megvalósítani. Amikor viszont akad némi szabadidőm, gyakorlatilag transzba esve, napokon át étel és ital nélkül képes vagyok a szobámban alkotni. A Future Bass-hez a videókat egyetlen nap alatt vágtam össze, alvás nélkül. Leírhatatlan érzés, az ember csak bekattan, és abban a rövid időszakban úgy érzi, egész életének az értelme teljesedik be, a végső és dicsőséges cél következik a munkájából.

A Future Bass világában a hiphopot és a popot már legyorsulja az improvizációs jazztechno, miközben a mainstream témákat sem hanyagolod. Mi a következő állomás? Készülsz újabb lemezzel vagy inkább a Berklee-re koncentrálsz?
A kettő nem üti egymást, sőt… A Berklee felvételi tájékoztató levelében leírják, hogy az ösztöndíjam akkor lesz érvényes, ha maximálisan kihasználom az iskola nyújtotta lehetőségeket, a stúdiófelvételeket, a kurzusokat, stb. Szóval annyira nem aggódom, hiszen ettől a nyomástól csak jobban lüktet majd az alkotói vénám. Nincsen olyan, hogy következő állomás. Csak játszom ami jön, koncepció nélkül, ezért is olyan színes a repertoárom. Nem akarom, hogy az emberek egyetlen dologra gondoljanak, ha kimondják a nevemet. Most készül egy projektem Berki Dáviddal, aki korosztályának egyik legjobb basszusgitárosa. Az az anyag nyilván megfejtősebb lesz, de lehet, hogy nyáron meg kiadok egy teljesen populáris anyagot. Nincs kizárva, hogy éppen akkor borul el az agyam, és valami nagyon para dolgot rakok össze. A fene tudja…

Loopolsz, szintizel, énekelsz, rappelsz, szájdobolsz, közben mesterien röfögteted-csattogtatod a basszgitárt, de a produkciód a stílusában is igencsak eklektikus. Pofátlanul fiatal vagy, amiből természetesen következik a kísérletező kedv. Csak erről lenne szó, vagy mégiscsak van valami konkrét célja és iránya a munkádnak?
Ezen soha nem gondolkoztam. Logikusan azt mondanám, hogy talán a kísérletező kedv, meg a korom az, ami befolyásol. Ahogy már említettem, nem szeretném, ha a saját produkcióm egyetlen stílusirányzat mögé sorolna be. Persze zenészként játszani fogok más zenekarokban is, ahol lehet, hogy máshogy gondolkodnak erről, de a saját formációmnál ezt igyekszem elkerülni. Érdekes, mert nyilván mindenki el akarja érni a közönséget, kirakatba rakni a saját gondolatait, de abban biztos vagyok, hogy akár befut majd ez a dolog, akár nem, egész életemben csinálni fogom, mert ezt valahogy nem is az embereknek (persze ez durván hangzik), hanem saját magamnak csinálom. Minden számom egy történet, és amikor néha visszahallgatom őket, előjönnek azok a lelkiállapotok, amikben írtam őket. A traumákat, a depressziót vagy az örömöt mind ezeken keresztül dolgoztam fel. Nem tudom, hogy élnék-e még, ha nem zenélnék, nem írnék számokat. Tehát mindent összevetve: azért zenélek, hogy a lelkem megtisztuljon minden mocsoktól, nem pedig azért, hogy híres legyek.