A túl sok Combinózás idővel kiöli az emberből az utazás elemi lényegét. Az igazi villamos például nem suhan, hanem rázkódik. Meg zökken. Az igazi villamos nem gördül, sokkal inkább pattog, mint valami óriás, sárga fémszöcske, amit a kanyarokban úgy kell visszafogni. Az igazi villamoson az embernek megnő a tömege, alig bírja el magát a kapaszkodón. Az ülésre meg úgy rápréselődik, hogy a deszkák csíkos nyomot hagynak a combján. Az igazi villamoson le lehet tekerni az ablakot…
SUSÁNSZKY MÁTYÁS – Nulla6egy
Ha valaki elfelejtette volna már, milyen is, amikor nem kímél bennünket a jármű, az most némi felárért a BKK hétvégenként közlekedtetett nosztalgiajáratain felfrissítheti az emlékezetét. A 2-es villamos vonalán közlekedő J-jelzésű százéves, favázas villamoson kívül ki lehet próbálni a régi hév-motorkocsit, a 180-as ráncajtós csuklósbuszt, vagy a 140 éves, nyitott pótkocsis fogaskerekűt. (a járatokról bővebben itt)
Manapság szokásunkká vált, hogy ezeket a régi járműveket (de minden mást is) olyan helyekre gyűjtjük, mint a Közlekedési Múzeum. Ezekben a gyönyörű halottasházakban álldogálnak aztán az örökkévalóságra szántan a mozdonyok, villamosok és buszok fényesre balzsamozott múmiái. Talán csak a minden dörgedelmes figyelmeztetés ellenére fölkapaszkodni akaró gyerekek tudják, hogy a lényegüktől fosztottuk meg őket. A hasznuktól.
Van egy történet a székely bácsiról, akit régi szerszámok után kutató néprajzosok látogatnak meg. Az öreg előkeríti a fejszét, és büszkén mutogatja: Ez még az öregapám öregapjáé volt. Azóta csak háromszor kellett kicserélni a nyelét, egyszer meg a fejét… Persze az ilyen tárgyi emlék nem különösebben értékes, abban azonban koránt sem vagyok biztos, hogy ne őrizne, ne hordozna magában valami emlékezet-félét, egészen pontosan a folyamatos használat jogán. Azaz, hogy a fejsze valahogyan mégiscsak ugyanaz, mint az az első, mégpedig a története, az emlékezete miatt.
Azt hiszem nem kellene félnünk attól, hogy – a székely bácsi baltájának példáján okulva – gyakrabban elővegyük ezeket a járműveket. Mégha közben elkopik is egy alkatrészük, az még pótolható másikkal. Attól az még ugyanaz a régi jármű marad. Sőt akkor is, ha már egyetlen eredeti alkatrésze sincs meg. Mégis magában fogja hordozni a régi város ritmusát, a közlekedés más hangjait. Ezek a járművek még nem akarták megóvni az utast az utazás tényétől, nem akartak észrevétlenül suhanni, nem tudtak beszélni, nem tudtak ilyen semlegesen viszonyulni a megtett kilométerekhez. És hogy miért fontos minderre emlékeznünk, arra nem tudom a választ. Talán mert nem emlékezni akarunk, hanem tapasztalni. Egyszerűen csak kipróbáljuk, és szeretjük, és akarunk menni újra. És jobban illenek a belvároshoz, mint a Skoda villamosok.
Valahol ott van a titok, amikor az említett néprajzosok is felismerték, hogy ők nem is a régi szerszám után kutattak valójában, hanem a bácsi után, aki használja.