Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Nemrég jelent meg Beregi Tamásnak a XX. század előestéjén játszódó Noctambulo című regénye, amelyben egy londoni művész erotikus fotókat restaurál, miközben a világ darabjaira hull. Nem rossz felütés. Beregi a tíz évvel ezelőtt megjelent Egyetleneim című könyvével lett ismert, a történetből játékfilm is készült. A kosztümös Noctambulót költségesebb vállalkozás lenne filmre vinni, de Beregi semmit nem bíz a véletlenre. A történethez könyvtrailer is készült. 

P.Z.L. – 061.hu

Mondhatni azt, hogy a Noctambulonak van némi rokonsága a steampunk világával?
Mondhatni. De ezen az alapon van némi rokonsága a tizenkilencedik századvégi gombászati szakkönyvekkel, elmeorvosi és szexuálpszichológiai értekezésekkel, az eugenetikai és antievoluciós tanokkal, továbbá a pikareszk utazóregényekkel, a középkori fabulákkal, a romantikus szerelmes regényekkel, végül, de nem utolsósorban a világvége történetekkel is.  Amikor a Noctambulót írtam, próbáltam elkerülni – nem is tudatosan, inkább tudat alatt – a műfaji kliséket, illetve egyfajta keverékműben gondolkodtam, ahol majdnem egyenrangú a fikció és a tudomány, a cselekmény és az állapot, a valóság és az álom ill. a képzelet. A steampunk egy alternatív időt teremt: ez a „sosem volt” múlt, a „sosincs” jelen, vagy a „sosem lesz” jövő kora – mindez viktoriánus díszletetek között. Én ellenben nem szerettem volna egy alternatív világot teremteni, nagyon is a valós századfordulóra helyeztem el a történetemet. Ami a valóság síkján történik ebben a regényben, az szinte minden reális alapokon nyugszik, vagy ha van is pár technikai-tudományos agymenés, akkor azokat mindig humorral kezeltem. A fantasztikum ebben a regényben inkább az álmok világában van jelen. Ezek az álmok, víziók fonódnak össze a történet végére a valósággal: itt, ha úgy tetszik, talán tényleg megjelennek bizonyos „steampunkos” elemek.  

Noctambulo_borito

Ami közös még, az talán az életérzés: a mindent átható nosztalgia és a melankólia – illetve a világvége motívumok használata. A steampunk egyes ágai nagyon erősen építenek az apokalipszis motívumaira, amelyek központi szerepet kapnak a Noctambuloban is. Hiszen a főhős, Jonathan rémálmaiban egy pusztuló, sorvadó világ képe jelenik meg, egy olyan világé, ahonnan kihal a mítosz, a természet és ahonnan végül lassan az ember is eltűnik. Amit Jonathan vizionál holdkóros álmaiban, az tulajdonképpen nem más, mint a közelgő huszadik század elterpeszkedő, baljós árnyéka. De míg a steampunk mitológiákat gyárt, engem jobban érdekelt egyfajta metaforikus ábrázolási mód, illetve az, hogyan tudok a regényben a realitás és a képzelet között egyensúlyozni.  Olyan regényt szerettem volna írni, amelyben minden egyfajta transzformációs, átmeneti állapotban van: nem csak a múlt megy át a mába majd, a történet végén a jövőbe, de a próza is versbe, a szöveg képbe, a kaland tudományos értekezésbe, a valóság álomba, az álom vízióba, amely aztán ismét valósággá alakul, és így tovább. A steampunkban, a fantasyben engem mindig az zavart, hogy a nagy mitikus teremtési vágy közepette megfeledkezik valamiről: pont a dolgok konkretizálása, kifejtése öli meg az igazi misztikumot. Olyan regényt szerettem volna írni, ahol az átmenetek, a ki nem mondott dolgok erősebbek mindig, mint a konkrétumok, és ahol sok szempontból az olvasó rakja össze a történet végére, mi is történt, miért is ez történt.  

BEREGI TAMÁS író, forgatókönyvíró, játékkutató Fotó: Horváth Péter Gyula

Mit gondolsz, az ún. elitkritika mennyire nyitott kalandregények fordulatait beemelő prózával? 
Szerintem semennyire. Magyarországon továbbra is virágzik egyfajta idejemúlt, elitista irodalomkritika, a mércét ebben a műfajban csak Eco, Lawrence Norfolk és Murakami üti meg – ők sem mindig. Nem tudom, külföldön ez hogy van…  Talán kicsit javult a helyzet az utóbbi években, köszönhetően egy felnövekvő fiatalabb generációnak, amely ugyanúgy falja a videojátékokat, mint a „magas” irodalmat. De, hogy kit és miért „kanonizál” az elitista irodalomkritika és az ez alapján formálódó elitista ízlés azt szerintem továbbra is felszínes divatimpulzusok határozzák meg. De ez már valószínűleg évszázadok óta így megy, és így is fog menni még sokáig, nem kell ezen csodálkozni. Pedig régebben nem győztem háborogni, részben személyes tapasztalataimból kiindulva. Van pár nagyon közeli ismerősöm, akik bottal sem piszkálnának meg egy olyan regényt, amelyről nem írtak az ÉS-ben. Volt egy barátnőm, akinek megmutattam részleteket a készülő könyvből, nem is nagyon tudott mit kezdeni velük, mert az nem fértek bele ő magas irodalmi kánonjába. Ez érdekes párkapcsolati tapasztalattá és tanulsággá is vált tehát egyből. A könyvhéten egy neves irodalomkritikus pár mondatával jól leszólta a Vörösmarty tér közepén az új regényemet – akkor pár percre összeomlott a világ bennem. De szerencsére aztán gyorsan összekaptam magam, és most már csak nevetek az egészen. Ha egy pozitív kritika megjelenik a regényről, egy okos és hozzáértő kritikus tollából, akkor már megérte megírni.  

160414_Noctambulo_borito_belso-page-002

A Noctambulo egy kevert műfajú regény, és ilyen szempontból nyilván kockázatvállalás, hiszen ha tetszik a szépirodalom és a szórakoztató irodalom kedvelőinek is, akkor nagyot szólhat, ha egyik réteget sem fogja meg, két szék közt a pad alá estem. De szerintem pont ezek a kevert műfajok a legizgalmasabbak. A L’Haramattan szerintem jó választás volt ilyen szempontból, mert a szépirodalom felől talán könnyebb eljutni a szórakoztató irodalom felé, mint fordítva. És az emberek jó része az elitista kritikusokkal szemben valószínűleg nem is ilyen kategóriákban gondolkodik, egyszerűen a jó sztorikra, erős hangulatokra, stb. vágyik.

Hosszú évekig írtad a könyvet, mit gondolsz, jót tett, most már a magyar közönség nyitottabb az ilyen szellemi kalandokra?
Hu, ez egy nagyon nehéz kérdés, erre nem is tudok most felelni – fél év múlva már biztos okosabb leszek. A közönség valószínűleg régen is ugyanilyen nyitott volt a szellemi kalandokra, bár kétségtelen, hogy az elmúlt tíz évben sokat formálódott a közízlés, köszönhetően a rengeteg „cross genre” műnek. Ami engem borzasztóan zavar, hogy a kiadók még mindig inkább azt várják el, hogy egy magyar szerző magyar, de legalábbis kelet-európai  témában publikáljon. Egyszerűen nem fér bele a képbe, ha valaki külföldi történettel áll elő. Hiszen arra ott vannak a külföldi szerzők, akik nyilván sokkal jobbak a külföldi témákban!  Miféle provinciális gondolkodásmód ez? Mi lett volna, ha azt mondják Shakespeare-nek, hogy ne írjon Veronában játszódó történetet, vagy Szentkuthy Miklósnak, hogy ne foglalkozzon egy késő-középkori német művésszel, helyette inkább Munkácsy Mihályról írjon regényt? Ugyanez a gondolkodásmód van jelen sajnos a magyar filmművészetben is, és részben ez is az oka, hogy hazai alkotók nehezen tudnak labdába rúgni külföldön. A sajátosan „kelet európai romantika” ugyanakkor szerintem már lejáróban van nyugaton. Pedig néha pont külföldiként lehet rátalálni olyan perspektívára, amely elkerüli egy nyugati alkotó figyelmét. Én például Londont, Angliát mindig a civilizáció, az európai kultúra utolsó fellegvárának tartottam. Az, hogy észrevettem azt a mérhetetlen szellemi, kulturális és lelki leépülést ott töltött éveim során, illetve az, hogy ez ennyire szíven ütött, nyilván pont az én kelet-európai idealizmusomból, hamis elvárásaimból fakadt. Ezt a csalódást, mítoszvesztést, ugyanakkor mítoszkeresést próbáltam áttranszformálni egy századfordulós világba a regényemben. Persze abban, hogy erről a korszakról tudtam írni, rengeteget segített, hogy már egyetemen is angol témákkal foglalkoztam, és a doktorimat is századfordulós angol képzőművészetből írtam. Pedig manapság tulajdonképpen már erre sem lenne szükség, az Internetnek köszönhetően bárki szobatudóssá, specialistává válhat, igazi borgesi könyvtárat varázsolhat maga köré. 

BEREGI TAMÁS író, forgatókönyvíró, játékkutató Fotó: Horváth Péter Gyula

A könyvet nagyszabású bulival mutatták be, amelyen a korszak bohém világát keltették életre – az AKT színésznőzenekarral, vándorfényképésszel, korabeli erotikus sztereofényképek és némafilmek vetítésével…. Van könyvtrailered is… Úgy tűnik, mintha egy ügynökség állna mögötted, akik az eventeket és a sajtó szerveznék, pedig nem
Nem, sajnos egyedül kellett összeszerveznem szinte mindent, bár sok segítséget kaptam a barátaimtól is, és az is nagy segítség volt, hogy megkaptuk a kiadó helyét, a Muzikumot. Sokszor mégis úgy is éreztem, könnyebb volt a regényt megírni, mint az „utómunkákat”, a „promóciót” megszervezni. Ami a trailert illeti: mindig nagyon filmesen gondolkodom, és a kezdet kezdetétől volt egy olyan ötlet, hogy a regényhez egy fotóanimációs trailert készítünk. A regény egyik központi metaforája egy régi dagerrotípia megfeketedése, amely egyben a világ lassú pusztulását is kifejezi. Ezek a fotók ugyanis rendkívül érzékenyek a levegő szennyezőanyagaira, főleg a kénre: ha a fotó „megfertőződik”, elkezd sötétedni, repedezni, felhólyagzani, végül teljesen megsemmisül. Ezt az horrorisztikus átalakulást fordítottuk meg a másfél perces trailerben, a borítón is szereplő fotó felhasználásával – a sötétségből, pusztulásból életre kel egy aktfotó.  Galácz Eszter Sztera gyönyörű animációjának és Chris Alan zeneszerző barátom elképesztő zenéjének köszönhetően szerintem hazai vonatkozásokban egyedülálló könyvtrailer született, amely így egyfajta alternatív történetté is kinőtte magát.

Ami a könyvbemutató bulit illeti: sokat gondolkodtunk azon, hogyan lehetne egy olyan, különleges könyvbemutatót szervezni, amely kilépne a hagyományos „három bölcsész okosságokat beszél, miközben a közönség ásítozik” típusú könyvbemutatók kereteiből. Adta magát a regény első felében szereplő, kicsit mindig ironikusan ábrázolt londoni bohém világ. Ezt próbáltuk életre kelteni. A Muzikum, vagyis a Kossuth klub a maga szecessziós termeivel remek helyszín volt erre a bulira. Én mondjuk nem sokat fogtam fel az egészből, mert hajnalig rohangásztam fel-alá, de nagyon jól sikerült a buli, sok száz ember volt. Mindez egyben kicsit keserű tapasztalattal is járt: a rendezvény túlnőtte magát a könyvön, sokan azt sem tudták, hogy van a buli mögött egy regény. Arról már nem is beszélve, hogy a bulizási energia nem ment át utólag könyvvásárlási energiába. De talán később beérnek a gyümölcsök.  

Azt, hogy ilyen nem hagyományos marketing eszközöket igyekeztünk használni, részben nyilván amiatt van, hogy ezt a típusú könyvet kicsit nehezebb eljuttatni a célközönséghez, mint mondjuk az Egyetleneimet, meg a Pixelhősöket, a két előző könyvemet, amelyek viszonylag könnyen behatárolható szubkultúrákra épültek. De ma már persze ez sem elég. A rengeteg könyv, amely elárasztja a boltokat, a sok hangzatos ajánló és szép borító mintha feloldotta volna a különbséget a jó és a rossz irodalom között, mintha már képtelenség lenne megállapítani ebben a szóözönben és formalakkos borító-orgiában, mi az, amit érdemes elolvasni, mi az, amit nem.  Pedig nyilván ott lapulnak a kincsek a polcokon, csak senkinek sincs már ideje kikeresni őket. 

Van-e olyan motívum a bordélyok világáról, amely igaz sztori, de eddig a szakirodalom úgymond nem publikálta, szóval, te mentél utána… vagy minden a képzeled szülötte?
A regényben, legalábbis a londoni részekben minden reális alapokon nyugszik, sok igaz történetet gyúrtam össze, majd alakítottam át. A bordélyok csak egy mozaikdarabját jelentik ennek a világnak, igazából csak annyiból fontosak a sztori szempontjából, hogy a hősnő, Minna egy prostituált, egy elveszett nő, akit egy hasonlóan elveszett, életcélját kereső bohém főhős (Jonathan) emel ki a mocsokból, és aztán ez a két karakter, kétségbeesetten egymásba kapaszkodva, egy jobb élet reményében elmenekül Londonból. De a szociografikus részek nem igazán érdekeltek, illetve csak annyiban, mennyire tudom őket áttraszponálni, átalakítani az új, eljövendő világ visszásságainak bemutatása, illetve a főhősön eluralkodó víziók szempontjából.  Sokkal jobban érdekeltek a tudományos, és a technikai motívumok – a fotográfia, a restaurálási technikák, az eugenikai tanok, a pszichiátriai látleletek, az antievolúciós tanok, stb. Talán nagyképűen hangzik, de kicsit mindig „enciklopédikus” műben gondolkodtam, ahol az egyes elemek mozaikosan adnak össze egy látleletet arról a szörnyűségről, ami felé halad a világ. Mindez néha horrorisztikus formában jelenik meg – ilyen motívum például a gyufagyári dolgozókat súlytó foszfornekrózis betegség, amelynek során a bőrbe oldódó foszfor hatására világítani kezdenek a betegek, miközben álkapcsuk szabályosan szétmállik; vagy ilyen motívum a rejtélyes ásvány következtében fényt kapott fotónegatívok esete. Máskor inkább ironikusak ezek az elemek –  például a szexuális perverziók bemutatása, a radikális nőmozgalmak, a feleslegességükben is szerethető találmányok  ábrázolása. A Noctambulo minden látszat ellenére sok helyütt nagyon vicces regény. A főhősöm, Jonathan nem csak azért alvajáró, mert értetlenül bolyong ebben a világban, ahol mindenki elképesztő monológokat zúdít rá, ahol a tudás és a feltételezett ismeretanyag, az őrült katalogizálás labirintusszerű mentális tereket teremt, hanem mert víziói elhatalmasodásával, egyre mániásabban keres valami. Ez a valami a gyerekkorából eredeztethető szépség – legalábbis ő ezt gondolja. Közben persze nem veszi észre, hogy az igazi kincs ott van az orra előtt. A történet „második fele”, kicsit másmilyen, mint az első. Én nagyon szeretem azokat a történeteket, ahol van egy radikális váltás a sztori közepén. Amikor Jonathan és Minna kiszabadulnak a londoni pokolból, a történet átmegy hirtelen egy szerelmes regénybe. A rövid idillt azonban újból menekülés követi, és ez a menekülés megy át a természetbe való feloldódási vágyba, és ennek a kudarca hozza meg végül Jonathan teljes bekattanását, valóságtól való végső elfordulását. Óriási hatással voltak rám kedvenc 19.századi filozófusom és esztétám, a preraffaeliták apostolának is nevezett John Ruskin egyik írása. Ebben a huszadik század egy mindent elpusztító, savas esőt okádó vihar formájában materializálódik a tóvidéki magányában virágokat ültetgető aggastyán előtt. Egy ilyen vihar üldözi Jonathant is. És miközben menekül, nem veszi észre, hogy pont a poklok poklába, minden baj forrása felé tart. És a romlásba kishíján magával rántja szerelmét is.  

BEREGI TAMÁS író, forgatókönyvíró, játékkutató Fotó: Horváth Péter Gyula

Sokszor futottál neki ennek a könyvnek, sokszor írtad újra. Ilyenkor előfordulhat, hogy az ember megutálja a könyvét. Te szereted még, vagy már túl vagy rajta?
Igen, több mint tíz évig íródott a regény. Voltak benne kisebb-nagyobb szünetek, vakvágányok is. De összességében mégis olyan volt az egész, mint egy igazi, viharos szerelem. Volt, hogy engesztelhetetlen gyűlölet éreztem a regény iránt, kis híján tönkre is tettem pár laptopot is miatta. Máskor meg kedvem lett volna csókokkal illetni minden karaktert, vagy zokogva ráborulni a monitorra. Összességében mégis azt gondolom, nagyon szeretem. De nem vagyok még túl rajta, félelmetes is belegondolni, hogy le kell állni, ideje lenne mással elkezdeni foglalkozni.  Ami még nehéz volt: az ember három-négy évente változik kicsit, más dolgok kezdik érdekelni… Meg kellett tartani a történet lényegét, miközben be is kellett építeni ezeket a változásokat. 

Az Egyetleneim megjelenése használt, vagy ártott a későbbi csajozásokban? Voltak nők, akik azt mondták, hogy én egy tudományosan csajozóval nem akarok összejönni?
Persze, sokan. De szerencsére még többen voltak, akiknek tetszett a dolog. Egy idő után már tesztnek is jó volt a könyvem, ki az, akinek van elég humora, önreflexivitása ahhoz, hogy ne vegye komolyan ezeket az ál-tudományos táblázatokat, egyenleteket. Sajnos azt látom, manapság kezd teljesen elveszni ez a fajta humor az emberekből – egyszerűen túl komolyan veszi magát már mindenki. De a regényre visszatérve, igen, inkább használt. Akadtak ugyan pszichopaták, akik üldözni kezdtek a városban, de ma már ezen is nevetek inkább. A regény mindenképp egyfajta terápia volt a számomra. Tulajdonképpen a saját nyomoromat fordítottam a hasznomra. Hiszen írtam egy regényt arról, miért nem tudok csajozni – és aztán ennek a regénynek köszönhetően tudtam igazán jól csajozni!       

Csalódtál a londoni multikultiban, csalódtál a Király utcai multikulti forgatagban, és van egy elvágyódásod is múltszázadforduló Angliájába. Nincs ez ellentmondásban azzal. hogy számítógépes játékokról írtál könyvet, és hogy kb. mindent tudsz PacMan popkulturális szerepéről?
Egyáltalán nincs. Sőt. A videojáték alapvetően egy eszképista műfaj, amely egy jobb világ kereséséről, egy harmónia utáni vágyról szól. A Pac-Man játék is erről szól, nem beszélve a többiről. Ezek a játékok nagyon archaikus történetmesélési sémákra épülnek: öld meg a gonosz akárkit, mentsd meg a hercegnőt, állítsd vissza a világ békéjét. A videojátékok nagy része mitológiát gyárt, áthelyez egy másik időbe, térbe és azt mondja, ha kiismered annak a szabályait, van esélyed a boldogságra, sőt újrateremtheted az aranykort, a kozmikus harmóniát. A videojátékokban van általában egy magasztos küldetésed, és ugyanolyan őrülten keresed a nagy misztériumot, mint az Egyetleneim vagy a Noctambulo főhőse. A Pac-Man ilyen szempontból jóval egyszerűbb karakter, ő csak jól akar lakni. De sohasem tud, mert a pályák mindig újrakezdődnek, és közben ugyanúgy egy labirintusban bolyong, mint a regényeim szereplői. Amikor Japánban kutattam, készítettem interjút a Pac Man megalkotójával, Toru Ivatanival, aki egy igazi zseni. Nála idealistább embert keveset tudok elképzelni. Ő hitt és hisz abban, hogy a videojátéknak csak akkor van értelme, ha jobbá tudja tenni ezt a világot.   

Dolgozol a Filmalapnál. Mennyit segített a szinopszisok tanulmányozása a történetmesélésben?
Nagyon sokat. A Noctambuloban nagyon sokat küzdöttem azért, hogy megtaláljam a történet fókuszát, hogy eligazodjak abban a labirintusszerű szövegben, amelyet én magam hoztam létre. Van itt egy valós történeti szál, amely két ember menekülését meséli el; van egy vízió szál, amely a világ pusztulásáról szól, és van egy mese szál, amely a harmonikus, mitologikus világ megtalálási vágyát meséli el. Ezt a három szálat kellett összegyúrnom, illetve összecsavarnom a történet végére. A szinopszisok olvasása szerzett, és a forgatókönyvek írása során tanult dramaturgiai lényeglátás nélkül ez tutira nem ment volna. Ez a legnehezebb az írásban: saját szerkesztőddé, dramaturgoddá kell válnod.

Fotók: HORVÁTH PÉTER GYULA


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •