„Ismerem sorsrontó problémáikat és önsorsrontó gondolataikat” – Interjú Juhász Tiborral, a Salgó blues írójával

Juhász Tibor második, Salgó blues című kötete mindenki számára emlékezetes marad. A szocioirodalom feltámasztásáról, előképekről és munkamódszeréről is kérdeztük a fiatal szerzőt.

IZSÓ ZITA /AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Első versesköteted óta három év telt el, ahhoz képest a most megjelent kötet éles váltás. Honnan jött a mostani kötet ötlete?
Az első kötetem megjelenése utáni hónapokban egyetlen jó verssort sem tudtam lejegyezni, és ettől egyre feszültebbé váltam. Az idegességem odáig fokozódott, hogy mikor egy napon újra leültem a „rettenetes, fehér papír”-hoz, úgy éreztem, ennyi volt bennem, nincs több. Ettől a tudattól kétségbeestem, mert céljaim voltak az írással. Az első kötetem megjelenéséig igazából lézengtem a világban, korábban zenész akartam lenni, végül egy Nemzeti Dohánybolt kasszája mögött kötöttem ki, de dolgoztam barkácsáruházban, raktárban is. Csapongásaim során sokakkal megismerkedtem, ha tudtam, segítettem, de általában én sem voltam képes megoldani azokat a problémákat, amikkel küzdöttek. Még a sajátjaimat sem. Róluk, pontosabban a hozzájuk fűző viszonyomról írtam az első nyomtatásban megjelent szövegeimet. Ne kérdezd, miért, én sem töröm magam azon, hogy megmagyarázzam ezt, de a kötet leadása után elkezdtem hinni abban, hogy igen, ha máshogy nem is, így talán tudok tenni valamit. Magamért is. És miután kezembe vettem az Ez nem az a környék egyik példányát, mindezt egyre nehezebb volt elhinni. Nem tudom, mi lett volna, ha Mizser Attila, a Palócföld folyóirat akkori főszerkesztője nem ajánl önálló rovatot számomra a lapban, majd pár hónappal később nem kapok hasonló jellegű felkérést a KULTer.hu szerkesztőitől. Egy darabig letettem a versírásról, jött a próza, és egy három évvel ezelőtti napon megszületett a most megjelenő kötetem első bekezdése.

A könyvben konkrét helyszínek jelennek meg. Van személyes kötődésed a városhoz, az ottani szokásokhoz, helyi sajátosságokhoz?
Bár a könyvbe nem írtam bele, de a szakközépiskola, ahová jártam, a salgótarjáni Acélgyári út végén volt, így minden iskolai napon kétszer mentem végig ezen az úton. Természetesen akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a tanáraim Magyarország egyik legnagyobb múltú vállalatának maradványai szomszédságában próbálnak felkészíteni az életre. Bár ez akkoriban valószínűleg nem érdekelt volna ennyire. Igaz, helyileg nem a városban laktunk a családommal, de mi sem éltünk sokkal jobban, mint az itteniek. Nem kolónialakásunk, hanem kertes házunk volt, viszont a problémáinkat ugyanarra vezettem vissza. A szegénységre, a pénztelenségre. Majd évekkel később, elmélyedve a város és a vidék múltjában, a hely történetére. Mivel a szereplőimhez sokban hasonló szociokulturális körülmények között éltem, ismerem sorsrontó problémáikat és önsorsrontó gondolataikat. Ha azt kérdezted volna, hogy milyen a viszonyom ehhez a területhez, ezekhez a sajátosságokhoz, nem tudtam volna ilyen egyértelműen és őszintén válaszolni. Tény, hogy mióta Debrecenben élek, kritikai távlatból szemlélem szülővárosom, amit már csak megszokásból nevezek otthonnak.

Fotó: Vigh Levente

Milyen kutatómunka előzte meg a szövegeket, hogyan nézett ki a munkamódszer?
A kötet szövegeinek nagyobb részét az elmúlt másfél évben, legtöbbet a Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíj ideje alatt írtam. Az említett három év első fele az olvasásról és az ujjgyakorlatokról szólt. Hogy megtaláljam és csiszoljam a prózanyelvemet. Az elmúlt egy évben négy helyen laktam, kis túlzással, de kijelenthető, hogy az első részeket egy kollégiumban, a zárlatot pedig jelenlegi albérletemben vetettem papírra. Egy sok szempontból zaklatott időszak volt ez számomra, amiben az egyik biztos pontot, a megnyugtató állandóságot a munka jelentette. Módszerességet azonban kevés sikerrel tudtam kialakítani. Mindennap olvastam, felkutattam a helytörténeti munkákat, megpróbáltam azoknak a városi legendáknak a nyomába eredni, amelyek az alkotómunka során a leggazdagabb ihletforrásnak bizonyultak. Közben pedig arra törekedtem, hogy mikor terepen vagyok (Salgótarjánban, Miskolcon vagy akár Debrecenben), minél empatikusabb legyek. Ha valaki megszólított, ha valakivel beszédbe elegyedtem, nem szakítottam félbe. Senkit. Hálás voltam, ha megtiszteltek a bizalmukkal.

Mennyiben fikción és mennyiben interjúkon, terepszemlén alapszanak az írások?
A szövegek nagyobb része felvett és fel nem vett interjúkon alapszik. Diákéveim alatt sokat beszélgettem az Acélgyári út lakosaival, de később próbáltam az egész várost lefedni a terepmunkával. Felkutattam, bejártam rejtett zugait, és amikor valamilyen oknál fogva nem volt nálam hangrögzítésre alkalmas eszköz, igyekeztem megfigyelni és megjegyezni például a beszéd közbeni arcrezdüléseket. Tudtam, hogy az elhangzottaknak csak egy kis részére fogok emlékezni, ezért utólag a beszélgetések legemlékezetesebb részeiből és az arcvonásokból faragtam történeteket. A földrajzi távolság produktívnak bizonyult: éppen annyira kerültem messze a várostól, hogy sem a személyes találkozások, sem a helytörténet, sem a fikció nem feszélyezett. Szabad kézzel vegyítettem őket. 

Melyik történet volt a legmegdöbbentőbb?
Személyes kötődések alapján ki tudnék emelni bizonyos szövegeket, de mivel a kötet karaktereinek legtöbbjét létező személyekről mintáztam (gyakran egy alakba gyúrva össze több ismeretlent és ismerőst), úgy érezném, rangsort állítok fel a szereplőim nyomorúsága között. Dacára valós előképeiknek, én alkottam őket, és ha rájuk gondolok, nem tornasorba rendeződnek. Kicsit olyan ez, mint amikor gyalogolsz egy eddig még be nem járt utcán, és észreveszed a fejeket az ablakban, gyanakodva, kihívóan vizsgálnak a lakók, hogy vajon mit keresel itt. Rám most ismerősként tekintenek. Nem akarok mást olvasni a tekintetükből. Egyébként pedig sorsproblémák és problémás sorsok halmazának látom ezt a tájat, és tisztában vagyok azzal is, hogy nem ez az egyetlen ilyen vidék.

Volt valamilyen előképe a könyvnek? Gondolok akár Csalog Zsolt, Bertha Bulcsu vagy Géczi János szocioszövegeire.
Az általad említett szerzők művei fontos olvasmánynak bizonyultak, de a legfontosabb előképek a ma már szinte teljesen elfeledett Oravec János riportnovellái, valamint László Lajos riportnovellákból álló Uránbányászok című szociográfiája voltak. Fontosnak érzem megemlíteni ifj. Schiffer Pál Csak egy ágy – Vázlatok egy munkásszállás lakóiról című munkáját is. A Salgó blues alatt ők voltak a mestereim, ezeknek a szövegeknek az elolvasása után tisztázódott le a számomra, milyen könyvet akarok írni.

A könyv nagyrészt a rendszerváltás veszteseit állítja az olvasó elé. Látsz esélyt arra, hogy egyszer megoldást találnak a peremvidéken élők mindennapi problémáira?
Két éve jártam először Miskolc egyik zártkertes külterületén, a Lyukóvölgy nevű szegregátumban. Jelenleg egy szociográfián dolgozom, amit erről a területről írok. Megterveztem a leendő könyv szerkezetét. Több dokumentumot is létrehoztam a laptopomon, elneveztem őket, és párhuzamosan kezdtem el a munkát szinte mindegyikben. Az írás során összeértek bizonyos fájlok, logikai kapcsolatok jöttek létre közöttük, de természetesen kezdeti elképzeléseim is sokat módosultak, kitöröltem néhányukat, újabb mappákat nyitottam. A kérdésedre azt tudom válaszolni, hogy a Jövő című dokumentum a kezdetektől fogva üres, pedig abban szeretnék a legtöbbet dolgozni.

Van helye a kortárs irodalomban a szocioszövegeknek? 
Helyük mindenképpen, és én úgy tapasztalom, hogy igény is van az ilyen jellegű szövegekre. Ha sokak előtt rejtve is vannak ezek a területek és sorsok, az emberek nem zárkóznak el, érdeklődnek irántuk, szeretnének hallani felőlük, és éppen ezért az olvasók egy meghatározó része hírhozó, feltáró szövegekként tekint ezekre a munkákra. Tény, hogy személyes tapasztalataikat gyakran előítéleteiktől vezérelve értékelik ki, és hitelt adnak olyan forrásoknak is, amik meggondolatlanságuk vagy ideológiai beállítottságuk miatt inkább károkat okoznak. Én igyekszem megtalálni azt a beszédmódot, ami a magyar irodalom egy markáns hagyományához mérten pozicionálódik, de alkalmas arra, hogy azok az olvasók is érdeklődve lapozzák a munkáimat, akik a híradás szándékát feltételezik legfőbb motivációmnak. Nemrégiben készítettem egy interjút az általam nagyra tartott Antal Balázzsal az akkor megjelent Le című kötetéről, aki, bár vállalta szociokulturális kötődéseit, azt válaszolta az egyik kérdésemre, hogy egy idő után már csak jó mondatokat akart írni. Valahogy én is így voltam ezzel. Túl mindenen, amit korábban mondtam, én csak egy jó könyvet akartam írni.

Vezető kép: Vigh Levente

2018-06-11T18:15:42+00:00 2018. június 10.|