Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Napokban jelent meg Ákos Még egszer című új albuma, december 17-én lesz a Papp László Budapest Arénában a következő “nagy koncertje”. 15 éve jelent meg utoljára verseskötete, azóta is ír verseket, középtávon foglalkoztatja a gondolat, hogy új könyvet jelentessen meg. Ákossal beszélgettünk. 

PÁN – nullahategy

Folyamatos sikerről beszélhetünk a szólópályafutásod huszonkét éve alatt. Mégis, belülről hogy élted ezt meg? Voltak hullámzások, volt, hogy egy lemez és a turné rosszabbul teljesített? Volt olyan, hogy valamelyik album, vagy egy dal jobban húzott, mint amire számítottál?
Fontos az eladás, fontos a nézőszám, de ha csak ez számítana, akkor biztosan nem lettek volna lelki mélypontok. Hogy voltak, ráadásul sokszor, az az én titkom marad – és ez így is van rendjén. A színpadon már nincs helye bizonytalanságnak, bénázásnak, de hogy a készre érlelt gondolat, a létrehozott produkció mögött mennyi kínlódás, munka, esetleg konfliktus van, az a nézőt nem is kell, hogy érdekelje. Ha valami nem volt sikeres, abból inkább tanulni próbáltam, bár szoktam találkozni az izomból elutasítás sajátos jelenségével, időnként dühödt értetlenkedéssel is, ebből viszont csak azt lehet megtanulni, hogy az ilyesmi teljesen érdektelen. Jellemzőbb rám az, hogy értetlenül állok a siker, az elfogadás előtt. Kijutott a jóból, a közönség figyelmét, ragaszkodását nagyon megbecsülöm. Sokszor jövünk le a színpadról úgy, hogy hitetlenkedve kérdezzük egymástól: te érted ezt? Tényleg nem lehet felfogni, milyen csoda történik velünk, ráadásul megejtő rendszerességgel. Ezt nem is lehet megszokni.

Különböző stiláris korszakokra osztható a pályád. Vannak a rajongók között frakciók, éles viták, hogy pályád melyik periódusa a legjobb, vagy a rajongás mindent felülír, és mindenki közös platformon van, és nincsenek szent háborúk?
Viták mindig vannak, néha olyan elemzéseket kapok, hogy a hajam szála az égnek áll. Tűrni kell, elvégre ez is az elismerés egy formája. Korszakolni a halott szerzőket tessék, azok nem beszélnek vissza. Én persze egységesnek képzelem azt, ami természetéből fakadóan nem is lehet egységes. De korszakolni erős túlzás, ez ennek a műfajnak tulajdonképpen nem is jár. Eddig csak 27 év az egész. Ráérünk.

Összehoztál egy komoly stúdiót, először vagy igazán elégedett a sounddal, de számos magyar zenekarral ellentétben rád nem jellemző, hogy profi angol vagy amerikai producerrel dolgoznál. Miért nem bízol meg erre a munkára egy ún. „mágust”, aki kevert már mondjuk Ultravoxot?
Az ekkora mágusok majdnem megfizethetetlenek, különösen hazai bevételekből, a stúdiódíjakról már nem is beszélve. Az életem jelentős részét stúdiókban és koncertszínpadon töltöttem, mindig érdekeltek a technikai részletek, hiszen ebben a műfajban a forma legalább olyan fontos, mint a tartalom. Ráadásul – talán eretnek gondolat – azt tapasztaltam, hogy bár vannak szakmai fogások, trükkök, igazából mégsincs itt olyan nagy mágia. Dorozsmai Pétert figyelve simán meg lehetett tanulni a keverés alapfogásait. Ő mondta mindig, ha nagyon vadásztuk a szakmai okosságokat: – Gyerekek, jó számot kell írni. Tökéletesen igaza volt, de az is igaz, hogy aztán jól is kell, szóljon a nagy ötlet. Dolgoztam már nemzetközi szaktekintélynek számító masztering guruval, aki alig akarta megérteni, mit várunk el tőle. Láttam a világ legdrágább technikájával dolgozó, jól fizetett hangmérnököt, aki az első nyolc potméteren túlra nem merészkedett, mert csak ahhoz értett, máshoz nem. Nekünk, magyar legényeknek más sors jutott, nem specializálódhatunk egy-egy részfeladatra, mert ahhoz kicsi ez a hely, inkább sok részterületen kell relatíve otthonosan mozogni.

Míg bizonyos zenei világok lenyomata – a korhangulat okán is – kimutatható a lemezeiden, de a britpop nem. Pedig el tudom képzelni, hogy közel állhat hozzád… Vannak olyan hangképek, amelyekről azt mondod: „lelkemből szól”, tervezted is, hogy majd átereszted a szűrődön, de aztán nem valósult meg?
A britpop számomra mindig a pózolás és a nyavajgás lankasztó elegyének hatott, nem érintett meg. Közben meg ez volt akkoriban a világ talán legnépszerűbb műfaja. Hosszú évekkel ezelőtt volt egy álmom, hogy eljátszom a Muzsikásék Betyárnótáját, de egyszerűen nem sikerült kilépni a rockosított népzene kliséiből, úgyhogy elengedtem. Jó rég volt az is, hogy fel akartam dolgozni néhány kedvenc számomat a ’80-as évekből, de akárhogy tekergettem őket, az eredeti akkordok csak az eredeti hangszerelésben működtek, minden más ötletelés úgy hangzott, mint egy bepiált vendéglátós zenekar. Fel is hagytam az ilyen kísérletekkel évekre. Mostanában próbálunk újra ezen a veszélyes terepen járni, például 2012-ben a Here Comes The Rain Againnel, meg a többi olyan dallal, amelyeket idézetszerűen szövünk bele saját szerzeményekbe a koncerteken.

b_082Mindent egy kézben tartasz, viszont elnézve csak a tavalyi eseményeket az életrajzodban, képtelenség mindent 100%-osan lemenedzselni. Van olyan, amit már „kiszerveztél”, vagy te ellenőrzöd, hogy minden infó rajta van-e mondjuk egy meghívón.
A korábbinál már sokkal kevésbé egyszemélyes ez a játék, mert kinevelődtek mellettem olyan emberek, akikben nyugodtan megbízhatok. A menedzselés számomra fárasztó elemei közül sokat átadtam, a látvány tervezésébe is egy fokkal kevésbé folyok bele, mint akár csak néhány évvel ezelőtt. Ez persze nem tart vissza a videórendezéstől, a hangmérnöki munkától, vagy attól, hogy hajnalig üljek a grafikus mellett, amikor például borítót tervezünk. Attól tartok, hiába is magyaráznám, hogy ez nem hatalmi téboly, egyszerűen csak azt szeretném, ha minden tisztességgel készen lenne, ráadásul tükrözne engem is. És igen, minden publikus szöveget ellenőrizni szoktam, ami a nevemben kimegy. A meghívókat is. Elvégre én írom alá!

Nem furcsa, hogy egyfelől családapa vagy, magánember, másfelől viszont üzleti szituációkban brand vagy. Szóval milyen érzés úgy prezentálni, hogy az, amiről tárgyalsz, te magad vagy, mint egy produkció?
De, furcsa. A szerencsém az, hogy reggelente nem brandként ébredek, hiába akarnak néhányan így számon tartani. A józan paraszti ész nem hagyott el, hála a szüleim nevelésének. Prezentálnom meg már régóta nem kell, ennek a terheit mások viszik. De hogy a kérdésre is válaszoljak, maradt bőven olyan feladat, amit muszájból csinál az ember, a dalok miatt, tisztességből.

Vannak, akik azt gondolják, hogy egy szinti-pop album hangszerelésével, rögzítésével nem kell annyit „molyolni”, mint egy akusztikus és vonós hangszerelésekkel teli munkával. Ennek van részigazsága, vagy ugyanannyi a munka  egy szintetikus hangzású albummal?
Megtanultam, hogy ennek a műfajnak sok önjelölt szakértője van, akik sokkal jobban tudják, hogy mit hogyan kell csinálni, mint azok, akik valóban csinálják. Minden dallal rengeteget kell molyolni, nem feltétlenül azért, mert ez valami döbbenetes nagy munka, hanem azért, mert molyolni jó. Én például ezt szeretem a legjobban, bizgerélni, és várni, érezni, ahogy megszületik valami. Tény azonban, hogy egy komoly vonósfelvétel nem teszi egyszerűvé a munkát. Nem is ezért szeretjük.

Szinte minden előadónak, zenekarnak van egy legendás bulija. Sok teltházat csináltál, rengeteg BS-koncerted volt, de volt-e olyan, ami számodra „a nagy buli” volt?
Sokat mondhatnék, pedig egyet se lehet igazán kiemelni. Említhetném az első fellépésünket a PeCsában, a Csillag születik tehetségkutatóján 1987-ben, ahol komoly, zenélni tudó zenekarok között kaphattunk idegösszeomlást az izgalomtól. Mondhatom a koncertet, amikor akkora volt a banzáj, hogy összedőlt a Kertészeti Egyetem klubja. Vagy a Bonanza első BS-buliját, ami a nagy áttörést jelezte ’91-ben. Aztán a szóló-arénakoncertemet ugyanott, éppen húsz esztendővel ezelőtt, hiszen az Indiántánccal dőlt el, hogy a zenekari hátország nélkül, szólistaként is elfogad a közönség. Ikon-BS, Hűség-turné, az Andante zárókoncertjei, két nap alatt négy előadás a BKK-ban, tévé- és lemezfelvétellel, negyven fokos lázzal… Az üzemorvos nem akart felengedni a színpadra. Mondjam az első önálló Kisstadiont széllel és esővel? A Sziget-bulit 2012-ben, azzal az irdatlan tömeggel? Vagy pár hete a győri turnézárót, ahol felrobbant az aréna…? Ajjaj, ezt tényleg nem lehet abbahagyni.

Azt nyilatkoztad egyszer, hogy „azt érzem feladatnak, hogy meglepjük a közönséget, és magunkat is”, hogy nem tetszett, hogy a Bonazna tagjai biztonságra törekedtek… Egy szinti-pop album mennyire biztonsági játék?
2015-ben talán kicsit mást jelent a szintipop, mint annak idején. Arról nem beszélve, hogy a mi lemezünk tele van pakolva rockos elemekkel, durva gitárhangzással, elemi erejű, élő dobolással… Megkérdezhetjük, hogy ha ez valóban ennyire kézenfekvő és könnyű siker, miért nem csinálják többen…?

Másképpen: Van-e benned vágy arra, hogy meghökkentsd a közönséget? (Pl. Bowie most egy Spongya Bob musicalt ír, Lou Reed összeállt a Metallicával) Szóval előállni olyasmivel, ami nagyon nem Ákos… Mert Krúdy-féle lemez még benne van az Ákos univerzumban…
Hát, Krúdy-hangoskönyvet már csináltam hét évvel ezelőtt, 14 éve meg egy verslemezt Kaszás Attilával, úgyhogy ezeket kipipálhatjuk. Spongyabobot kihagynám, de talán mással is meg lehet még lepni a közönséget. Eddig sikerült.

Vonz a színház, vannak a színházhoz kötődő munkáid, de ún. koncept albumot nem készítettél. Van egység a lemezeidben, akár fel is lehet fűzni a dalokat, de egy The Wall-szerű mű is jöhetne már a pályádon…
A konceptalbum kifejezést egyszer használtam életemben, de az is koncertalbumként jelent meg aztán a kinyomtatott újságban, úgyhogy nem erőltetem. Szerintem a 2006-os Még közelebb és a 2012-es 2084 is koncepciózus album volt, bár én ehhez nem értek. A színház valóban vonz, de az találna most el a legjobban, ha filmzenét írhatnék, feltéve, hogy akad ma rendező, aki megtisztelne a bizalmával.

15 éve jelent meg versesköteted. Mi az oka a hosszú szünetnek? Mikor jön a következő?
Lehet, hogy a felébredt önkontroll az oka, hogy bár verset írtam azóta is, kötetbe nem rendeztem őket. Most már egész szép anyag összegyűlt, elképzelhető, hogy a középtávú jövőben ezzel is foglalkozom majd.

Koncertfotók: Juhász Viktor / akos.hu


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •