Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Shakespeare-t rendezni nem könnyű, nem véletlen, hogy Vidnyánszky Attila sem nyúl gyakran az angol szerző műveihez. Tíz éve érlelgeti magában a Rómeó és Júliát, amelyet a Covid miatti tili-toli után, a negyedik meghirdetett időpontban, múlt pénteken végre bemutattak. A legtöbbször interpretált Shakespeare-művet mindenki ismeri, így újra és újra izgalmassá tenni önmagában kihívás, nem beszélve arról, mindig nehéz felmérni, hogy az eredetiség/korhűség-újszerűség/aktualitás tengelyének mely végéhez érdemes közelíteni a rendezés tekintetében. Hogy a Nemzeti Színház igazgatója a tradíciók vagy a megújulás útját választotta, kritikánkból kiderül.

MM – 061.hu

Bent maradni vagy “rányílni”?

“A Rómeó és Júlia örök sikere éppen azt mutatja, hogy minden kor minden kisszerűségén, mocskán átfénylik a szerelem. Vajon képesek vagyunk-e „rányílni” az emberi tapasztalat egyik legtisztább, elragadtatott állapotára?” – kérdezi Vidnyánszky Attila egy vele készített interjúban. Teszi ezt annak felismerésével, hogy mai, “ingersokkolt” világban hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, ami igazán fontos: a darab célja pedig éppen az, hogy a napi darálóból kiszakadva képesek legyünk áthelyezni a hangsúlyokat, hogy szembenézhessünk a mindent felkavaró, akár életünkön is túlmutató érzésekkel.

“A szerelemnek terhe földre roskaszt”, írja Shakespeare Rómeó szájába adva e sorokat, de amennyire lenyom, ugyanúgy képes felemelni is. Óriási amplitúdóval megélt szerelem Rómeóé és Júliáé, ezt a nagyívű lelki mozgást kívánja bemutatni a rendezés. A színpadot Shakespeare-szövegekkel díszített statikus fémfalak határolják, középen szétválasztva egy pallóval – amely a a legemblematikusabb jelenetek központi helyszíne – hátul óriási, mozgatható lépcsővel, a fiatalokat az égbe vezető út szimbolikájával. A Cziegler Balázs által tervezett díszletet egészen előre tolták a nézőtér felé, ez jó ötletnek bizonyult, az első sorokban, de még az I. erkélyen ülők is igazán közel érezhetik magukat az előadáshoz. A lentről felfelé való mozgás, a földtől való elrugaszkodás, az égbe való belekapaszkodás fontos, ha nem a legfontosabb motívuma az előadásnak. A két világ közötti átjárhatóságot a szereplők lelassított, kimerevített mozgásaival jelenítik meg újra és újra.

Az előadás tere a reneszánsz világot idézi, és nem titkoltan az archetipikus történet eredetiségében való ábrázolására helyezi a fókuszt. Az, hogy az előadás hatásában mégis kortalan tud lenni, több mindennek köszönhető, amelyeket a továbbiakban tárgyalunk.


Shakespeare és Bowie

Izgalmas – de inkább a furcsa a megfelelő szó itt – kettőség, amelyet a Mészöly Dezső-féle fordítás szövegbe kódolt zeneisége és a választott zenék adnak. A szöveg, amelyen alig változtatott a rendező – mondván, a lényeg az érzés, amely a szöveg által megszületik a nézőben – és a jelenetről jelenetre visszatérő David Bowie-dalok különös hullámzást adnak a darabnak. Megvan a zenei íve az előadásnak, ez nem kérdés, és érdekes módon nem Bowie bizonyul stílusidegennek (soha nem gondoltam volna, hogy a ‘Wild is the Wind’ ilyen jól állhat Shakespeare-nek), hanem a jelenetek alatt szóló rézfúvós-fókuszú zene. Egyszerűen nem értem, hogy a pornófilmbe illő szaxofonfutamok hogyan kerültek itt képbe, arról nem is beszélve, hogy az olykor túlzottan feltekert hangerő a szöveg rovására megy, alig érteni, ki mit mond. A klasszikus Rómeó és Júlia zenékből is merített a rendezés, így az eredmény valóban eklektikus. Az biztos, hogy a megválasztott szöveghűség már-már ácsingózik az effajta különleges zenei megoldások után, amely összességében jól sül el. Szokatlan, ugyanakkor üdítő zenei világ áll össze az előadásban.

Lelassulva

A rendezés egyik bravúrja a filmszerűen lelassított jelenetek beemelése: először a báli kulcsjelenetnél, melyben Szász Júlia (Júlia) és Herczegh Péter (Rómeó) lépésről lépésre közelít a nézők felé. A “lelassulás” a megértést, az érzelmek mélységének felismerését elősegítendő válik újra és újra hangsúlyossá az előadásban, ráadásul ezek a jelenetek a színészi eszköztár megvillantására is kifejezetten alkalmasak. Itt jegyezném meg, hogy a darab kiválasztásakor egyértelműen szempont volt az is, hogy a Nemzeti ifjú társulata e sok fiatal szerepet kínáló darabot meg tudta valósítani túlkoros szerelmesek nélkül. Nekik pedig nyilvánvalóan óriási lehetőség, hogy eljátszhatják Shakespeare “álomszerepeit”. A fiatal színészek szinte kivétel nélkül megugorják a feladatot, annak ellenére, hogy a koronavírus-járvány miatt nem mindennapi próbafolyamaton vannak túl, több megszakítással, zárt ajtók mögött bemutatott házi premierrel, felújító próbák sorozata után.

Organikus vs. strukturált

Berzsenyi Krisztina jelmezei csodálatosak (a jelmeztervezővel a darab kapcsán készített riportunkat ITT nézhetik meg): a tervező a reneszánsz vonalak és a mai formák fuzionálására vállalkozott, mindezt úgy, hogy a megjelenés emberközeli maradjon. A Capulet és a Montague család tagjainak jelmezeiben a strukturáltság megragadása és kiemelése volt a cél – ez látszik például Capuletné négyzethálós szoknyáján, ezzel szemben Rómeó és Júlia ruhái az organikusság reprezentálói. A kétdimenziós elképzelés jól illeszkedik az előadás látványvilágához.

Testhezálló szerepek

Szász Júlia Júliája bájos, ám gyermekisége felett érettsége győzedelmeskedik. Erős, bátor és határozott, csak a saját útját hajlandó járni. Herczegh Péter Rómeója ugyancsak erőteljes, dühös, ugyanakkor lágy és csapongó. Mindkét karakter a teljes életet járja be ebben a csaknem négy órahosszában, élettől halálig, magasságtól mélységig nagy utat járnak be. Blaskó Péter Lőrinc barátja a darab legerősebb alakítása. A ferences testvér a természet, az emberek, az Isten szolgája, Blaskó remekül hozza a segítőkész, életigenlő papot, aki ismeri az emberi lélek minden rezzenését. Nagy Mari is emlékezeteset alakít Júlia dajkájaként, igaz, az ehhez a karakterhez is köthető helyzetkomikumok, vagy a nyelvi humor olykor kissé tolakodónak, semmint természetesnek hat az előadásban.

Ami a legfontosabb, hogy a rendezés egy ponton sem válik öncélúvá, vagy szájbarágóssá. Nincs kellemetlenebb az erőszakosan didaktikus előadásnál, szerencsére erről itt szó sincs. Finoman árnyalt, a mélységeket és magasságokat egyaránt bejáró, az emelkedettségre végig törekvő, tartalom és vizualitás tekintetében is gazdag előadás született.

Fotók: Horváth Péter Gyula


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •