Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Christopher Nolan Dunkirk című filméjnek zajos sikere után feltehetően fokozódik a filmipar lelkesedése a második világháború drámai eseményeit feldolgozó alkotások sorozatgyártása iránt. Addig is, érdemes újranézni egy-egy korábbi háborús alkotást abból az időből, amikor azok még tonnaszám ömlöttek ki a filmstúdiókból – abból, amelyhez a zsáner manapság egyre inkább visszakanyarodni látszik. Bár a bevált recept szerint forgatták, A halál ötven órája több szempontból is egyedi a többnyire korabeli sztárok garmadájával, a régi Hollywood címerállataival magnetizált háborús filmkínálatban. Minden idők egyik legjobb és legnépszerűbb második világháborús filmje több mint 50 év után újra filmvászonra került Magyarországon. A halál ötven órája egy hétig szerepelt a budapesti Corvin mozi műsorán, a közönség ma este láthatja utoljára tökéletes kép- és hangminőségben, az eredeti és zseniális magyar szinkronnal.

MP – 061.hu

A háborús eposz – a maga korának legnagyobb sztárjaival: Robert Shaw, Henry Fonda, Charles Bronson és Telly Savalas közreműködésével – az 1944. decemberi ardenneki offenzívát dolgozza fel, amikor a Harmadik Birodalom még egy utolsó kétségbeesett erőfeszítését tett siralmas hadi helyzete megváltoztatására. A kedvelt német dalról, a Wacht am Rheinről (Rajnai őrszem) elkeresztelt, majd Herbstnebel fedőnevén zajlott hadművelet volt a világégés legnagyobb amerikai részvétellel zajló szárazföldi csatája: több mint 600 ezer német, félmillió amerikai és 55 ezer brit katona vett részt a harcokban.

Karácsony az Ardennekben – elhalasztva

Miután a kelet fronton a sztálingrádi, majd a kurszki csatát, a nyugatin a normandiai partraszállást követően már borítékolható volt a két szuperhatalom között őrlődő németek közelgő kivérzése, Hitler az 1940-es blitzkrieg megismétlésében látta a győzelem egyetlen esélyét: a télen áthatolhatatlannak tartott Ardenneken át támadva akarta “visszatolni a tengerbe” a csendes ardenneki fronton karácsonyra készülődő brit és amerikai csapatokat. A rögvalósággal egyre nehezebben birkózó Führer azzal számolt, hogy egy Rundstedt vezette gyors és váratlan ellentámadással, az egymással vetélkedő amcsi Patton és a brit Montgomery tábornok közé éket verve békére kényszeríti az angolszászokat, majd a vészes ütemben Berlin közeledő szovjet erők ellen fordítja rettenthetetlen páncélosait. A birodalom utolsó tartalékait képező páncélos ékek, valamint a túlkoros és túl fiatal katonákkal feltöltött gyalogos Waffen-SS és Wehrmacht hadosztályok 1944. december 16-án hajnalban lendültek elemi erejű támadásba, ami valóban meglepte az amerikaiakat: sorra adták meg magukat a már legyőzöttnek vélt németeknek, szétvert egységeik azonban visszavonulóban felrobbantották a hidakat és üzemanyagkészleteiket, ezzel némileg lelassítva a havazással is küszködő német járműveket.

 

Rundstedt utasítására teljes titokban zajlottak az előkészületek (angol és amerikai egyenruhába öltözött kommandós szabotőröket dobtak a front mögé, rádiótilalmat vezettek be, a motorzaj tompítására lovas kocsik szállították a muníciót, a lánctalpak alá pedig szalmával bevont tuskókat tettek), de a tábornok tudta, hogy ha kiderül az ég, vége a bulinak: a teljes légi fölényt élvező szövetségesek felszálló gépei irdatlan rendet vágnak csapatai között. Bár már nem jártak messze a célként megjelölt Antwerpentől, december 23-án a német tábornok félelmei valóra váltak, Montgomery és Patton erőinek ellentámadása az új év első napján pedig megpecsételte a végzetes üzemanyaghiánnyal küszködő németek sorsát. Hitler azonban, aki nem tanult korábbi hibáiból, csak január 8-án engedélyezte Rundstedtnek, hogy lefújja az akciót. 

Robert Shaw, mint Hessler

Az 1965. december 16-án, a csata kezdetének 21. évfordulóján bemutatott A halál ötven órája sok mindenben eltér az ötvenes évektől tonnaszám gyártott, dokumentarista szemléletű világháborús filmektől. Például abban, hogy  szereplői kitalált alakok, noha egy részüket valóságos személyekről mintázták. A Robert Shaw által zseniálisan megformált Hessler ezredest a híres/hírhedt Joachim Peiper Waffen-SS standartenführerről mintázták, míg Kiley alezredes (Henry Fonda) figurája Oscar Koch felderítő alezredesnek állít emléket, aki előre jelezte a küszöbön álló német támadást, ám jelentéseit figyelmen kívül hagyták. A filmbéli Wolenski őrnagy (Charles Bronson) figurájának a gyalogezred parancsnok Hal D. McCown őrnagy szolgáltatott alapot, aki miután német fogságba esett, rangidős hadifogolyként tárgyalt Peiperrel a hadifoglyokkal való bánásmódról (a jelenet a filmben is szerepel Hessler és Wolenski között). Formabontó módon A halál ötven órája nem igazán ragaszkodott a történeti tényekhez, amivel ugyan precedenst teremtett Hollywoodban, de akkoriban kivívta a kritikusok, a hobbitörténészek és maga Eisenhower elnök (korábban az expedíciós haderők főparancsnoka) felháborodását, aki egy sajtótájékoztatót is összerántott a filmbéli pontatlanságok tisztázására. 

 

Ezek között szerepel a végső, 1944. december 26-án Celles közelében lezajlott tankcsata durva ábrázolása, amikor az amerikaiak végleg megállították a német tankok előretörését. A film azt a benyomást kelti, hogy a Sherman tankokat feláldozták, csak azért, hogy a németek kifogyjanak az üzemanyagból, a valóságban azonban ez addigra már bekövetkezett. A Griffmadár-hadművelet, vagyis a Skorzeny-alakulat amerikai egyenruhába öltözött diverzáns osztagának fentebb említett akciója történelmi tény, ám filmbeli bemutatása puszta fikció. Elsikkadt az ejtőernyősök bastogne-i epizódja is, kivéve a jenkik tökös válaszát a felszólításra, hogy adják meg magukat. Az offenzíva első hete a valóságban kemény hóviharban zajlott, igen cudar időjárási körülmények között, a filmben azonban havat csak mutatóban látni. Az események egy igen fontos felvonása is kimaradt: az időjárás javulásával beindult a szövetségesek légiereje, atlantista hőseink a filmben azonban néhány tucat benzineshordóval semlegesítették a brutálvastag páncélzatú Tigris tankokat.  

Henry Fonda és Charles Bronson

A hitelességen sokat ront az is, hogy az amerikai Shermaneket M24-es Chaffee harckocsikkal, a német Királytigriseket pedig átfestett amerikai M47-es Pattonokkal helyettesítették (Kurszk után a németek nemigen dúskáltak a harckocsik Rolls Royce-ában, 1965-ben éppen mutatóban sem akadt példányuk – mára pedig csupán egyetlen restaurált, működőképes Királytigris létezik), Belgium helyett Spanyolországban vették föl a jelenteket, a valóságban hetekig elhúzódó offenzívát pedig három napba tömörítették. Havas lankát sem nagyon látni, pedig az igazi csata igen zord időjárási körülmények között zajlott. A rendező Ken Annakin továbbvitte három évvel korábban bemutatott, a D-day eseményeit feldolgozó és történelmi hitelességre törekvő filmje (amelynek valójában csak társrendezője volt), monumentalitását és tablójellegét, de A leghosszabb nappal ellentétben A halál ötven órája követhető és lebilincselő, karakterei árnyaltak és jól felépítettek.

 

A legnagyobb erénye talán mégicsak az, hogy a tipikus amerikai háborús filmekkel ellentétben elsőként szakít a kollektív bűnösség elvének filmes paradigmájával és rehabilitálja Németországot azzal, hogy hasonló hangsúllyal mutatja mindkét felet. A filmbéli németeket német színészek alakították, a később A Cápában is nagyot ment Robert Shaw kivételével, akit nyugodt szívvel nevezhetünk a produkció motorjának, a generációkon átívelő siker kulcsának.  A kiváló brit Shakespeare-színész figuráját nem Waffen SS-parancsnokként, hanem Wehrmacht ezredesként szerepeltették, aki felháborodik az amerikai foglyok kivégzésén – igaz, nem humanista érzelgősségről, hanem a bosszúvágyat fokozó indokolatlan gesztus elutasításáról van szó. Hessler mindenesetre nem véreskezű náci hóhér, hanem fanatikus katona, a háború porosz félistene, aki életének a vég nélküli harc ad értelmet.

Fotók: war-films.info


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •