Kálomista Gábor a magyar filmek forgalmazásáról: a multiplex a gazember, mi pedig töketlenek vagyunk

Izgalmas, sajtónyilvános beszélgetést szervezett a MEGAFILM a MegaYouth elnevezésű szakmai rendezvény alkalmával, ahol neves szakemberek illetve művészek véleményét és tapasztalatait hallgathatta meg az érdeklődő közönség, főképp a forgatókönyvírásról. “A magyar filmipar működése, és a magyar kultúrában elfoglalt helye” elnevezésű eszmecsere alkalmával Káel Csaba, a mozgóképszakmai fejlesztésért felelős kormánybiztos, Helmeczy Dorottya és Kálomista Gábor, a MEGAFILM producerei olyan kérdéseket boncolgattak, hogy a fiatal alkotók hogyan tudnak bekapcsolódni a filmiparba, mit keresnek a szakmai szervezetek illetve a producerek egy forgatókönyvben illetve, hogy vajon mi lesz a hazai mozik sorsa, hogyan lehetne azokat hazai filmekkel megtölteni.

LSZF- 061.hu

Káel Csaba a filmes szcéna helyzetének elemzését azzal kezdte, hogy a mozgókép eléggé uralkodóvá vált a kommunikációban, és rengeteg megjelenési formája van, ami arra ösztökél mindenkit, hogy minél jobb és szebb tartalmakat gyártson. A kormánybiztos szerint a filmkészítés és a forgalmazás mellett fontos lába ennek az iparágnak a gyártói oldal, a szakemberek, az infrastruktúra, amely komoly bevételeket is termelhet. “London után Budapest vált Európa második legnagyobb filmgyártó központjává. Azt gondolom, ez egy elképesztő lehetőség a fiatal generációnak. Nekünk az a feladatunk, hogy továbbépítsük ezt a struktúrát. Sajnos van Magyarországon egy beidegződés, hogy itt mindenki egyből játékfilmet szeretne csinálni. Természetesen a piac elvárja a kiváló játékfilmeket is, de mindemellett szükség van tehetséges ifjakra például a reklámfilmes, dokumentumfilmes, televíziófilmes területen is, és ebben igyekszünk oktatási oldalról is segíteni.”

“Amikor erre a bolondos szakmára adtam a fejemet, akkor egy más világ volt, 1996 környékén még a vadkapitalizmus hullámain lovagolt a filmszakma is. Nem is volt egy kialakult rendszere ennek,

ugyanis volt egy tét nélküli filmkészítés, amely a szocializmusból áthozott örök jogon alapult,

csak azok húztak belőle hasznot, akik benne voltak. Elég volt egymást megtapsolni a filmszemléken. Amikor ebbe belecsöppentem, elég furcsának tartottam azt, hogy nem rendszerszerűen működik, nincsen számonkérés, nincsen visszacsatolás, se szakmai oldalról, se közönség részről. A  szakmai részt önmaguk között megoldották, mert egyik évben az egyik zsűrizett, a másik éven meg fordítva” – mesélte Kálomsita Gábor a rendszerváltás utáni magyar filmiparról. A producer hozzátette, hogy 1997-ben egy interjúban kiállt, és elmondta, hogy szerinte ez a hozzáállás a szakma és a közönség teljes lebecsülésével egyenlő. “Ezek után azt mondtam, hogy nézzük meg, hogyan lehetne ezt másképp csinálni. A Csinibaba sikerén felbuzdulva megkerestem Tímár Pétert, és így megszületett a Zimmer Feri. Ebben az időben még nem volt olyan óriási tartalomdömping. Jó, ha tíz- tizenkét magyar film készült. Szóval, ekkor még úgy működött ez a folyamat, hogy az ötletekért megkerestük azokat az alkotókat, akikben bíztunk. Ez mára megváltozott. Egy jó ötletre most sem mondunk nemet, mert az töri magának az utat. Ám most tudatosan figyelünk arra, hogy mire van igény, pláne a televíziós sorozatgyártásnál.”

Kálomista, az Elkxurtuk gyártója a páratlan forgatókönyv kapcsán kiemelte azt is, hogy amióta Helmeczy Dorottya átvette a MEGAFILMET, azóta amerikai módon, tényleg célzottan megy a történetkeresés, az írókeresés, a stáb keresése, és az, hogy az elejétől a végéig meg legyen tervezve minden. Szerinte a kiemelkedő alkotás receptje a jó ötlet, illetve az, hogy a célközönséghez és a műfajhoz mérten legyen kidolgozva a sztori, innentől pedig már csak egy jó rendező kell.

Káel Csaba a Nemzeti Filmintézet szakmai tevékenységét mutatta be a forgatókönyvek esetében. “A Nemzeti Filmintézethez lehet pályázni projektekkel, treatmentek formájában. (treatment: egy film történetének a forgatókönyvíró által megfogalmazott rövid, néhány oldalas összefoglalója – a szerk.) Aztán az ötfős döntőbizottság -amiben van gyártási, forgalmazási, forgatókönyvért felelős, művészi kialakításban jártas, és a nézői szempontokat felmérő szakember is – eldönti, hogy az adott projekt meg tud-e felelni a saját maga által felállított kritériumoknak. Utána megszavazzuk, hogy forgatókönyv-fejlesztésre beadják-e.

Ekkor előfordulnak elég komoly viták, mert különböző szempontokat ütköztetünk.

Van, amikor a gyártási igazgató szól, hogy a terv zseniális, csak a megvalósításhoz be kéne vonni egy hollywoodi filmstúdiót is, mert akkor lehet kivitelezni. Ez egy nagyon nehéz feladat, mivel a szakemberek egy nyersanyagot kapnak. Nekünk abban kell a pályázóknak segíteni, hogy a nyersanyag általuk öltsön minél jobb formát. Nem szólhatunk bele, nem írhatjuk meg senki helyett, nem javíthatjuk ki, hanem valahogy úgy kell pártfogolnunk az alkotót, hogy ő maga saját ötletből írja meg a legjobb forgatókönyvet. 

Kálomista a kormánybiztos gondolatait azzal egészítette ki, hogy ő a filmkészítésre manapság már projektként tekint, amit nem lehet emberekre bontani, hanem igazi csapatmunkaként kell felfogni, és nagyon fontos az emberi hozzáállás is.

“Higgyék el, hogy a vásznon minden látszik. Látszik a jókedv, a rosszkedv, az utálat, a szeretet.

Én azt gondolom, hogy alapvetően a film szeretete, a szakmai hozzáértés, az alázat, és mások kritikájának az elviselése viszi előre ezt az egész szcénát. Ha ebből bármelyik hiányzik, akkor az már csetlik-botlik. “

A beszélgetés legérdekfeszítőbb része a mozis terjesztés körül kibontakozó diszkurzus volt. Adott a felvetés: a hazai mozgóképes szcénát nagyon nehéz helyzetbe hozza az, hogy az amerikai mozik a látványvilágra mentek rá, erre ülnek be a nézők, szóval mit lehet tenni a filmszínházakkal? Káel szerint a mozik nem csak Magyarországon, de egész Európában óriási bajban vannak. “Az amerikaiak ügyesen kicselezték a rendszert, ugyanis a társadalmi igényekhez mérten, a középosztály számára létrehozták a plázákat, ezekben pedig a világméretűvé terebélyesedő mozihálózatokat. Az utóbbi ötven évben a filmgyártáshoz hozzákapcsolták szépen lassan a létező legtöbb ipart, úgy mint a számítástechnikát, a játékipart, de még a mainstream popipart is,

miközben Európa csendben malmozott, nem foglalkozott a filmgyártás gazdasági hátterével, a pénz kitermelésével,

mivel állami finanszírozás volt szinte minden európai országban, így jelenleg a disztribúció az amerikait meg sem közelíti. Arról nem is beszélve, hogy azokkal az óriási marketingköltésekkel nem tudjuk felvenni a versenyt, amit Hollywood beleöl a filmek promózásába. Érdekes momentum még ehhez kapcsolva, hogy míg nekünk van egy filmio.hu-nk, addig egyetlen más európai nemzetnek sincs nemzeti streaming szolgáltatója.”

Kálomista a szót átvéve, elég ütős gondolattal csapott bele a helyzet értékelésébe, ugyanis szerinte a multiplex a gazember, mi meg tökéletlenek vagyunk. Amikor ez a kettő összetalálkozik, akkor járunk így. “2004-ben született egy filmtörvény, amely sok éves kampányolásom ellenére nem szabályozza a filmek terjesztését törvényi szinten, nem úgy, mint a franciák, csehek, románok. A saját eszközeinkkel kéne felvenni a kesztyűt az Avatar, meg Marvel-filmek ellen. A mozi abban a kézben van, ami gyártja, és forgalmazza a filmet, így nem csoda, hogy nem engednek be minket szívesen, mivel a jegyár negyven százalékát oda kell adnia, míg a sajátjából szász százalék nyeresége van. Egyfajta vámmal kéne súlytani az EU-ba beáramló filmeket, mert az nem normális, hogy előállítunk egy terméket, egy filmet, a piacon meg azt mondjuk, hogy gyertek ide ti is, áruljátok itt a holmitokat, mi meg szépen megbújunk az asztal alatt. Francia példa, hogy a nem európai filmek bizonyos százalékát be kell fizetnie egy úgynevezett kincsalapba, amiből elkészül évente húsz- harminc francia film. Tehát megfinanszíroztatják az amerikai vagy Európán kívüli filmek bevételével a saját hazai filmgyártásukat. Megoldás lehetne az, hogy kiharcoljuk, hogy más áron vetítsék a hazai filmeket, és innen rajtunk múlik, hogy jó alkotásokat készítsünk.  Nyilvánvalóan ez egy érzékeny téma, de én azt gondolom, hogy ebben

a nagy európai összeborulásban az európai értéket, kultúrát megvédeni a mi feladatunk a fiatal nemzedék érdekében, mert egyszerűen úgy fogunk kiszorulni ezekből a mozikból, mintha ott se lettünk volna soha.”

A mozgóképszakmai fejlesztésért felelős kormánybiztos szerint a magyar filmek pályáját nehezíti, hogy a lakosság 40 százaléka 30 kilométeren belül nem ér el egy mozit sem. “Hazánkban jelenleg kétezer kultúrház van. Így arra jutottunk, csinálunk saját mozit. Felvettük a Nemzeti Kulturális Intézettel a kapcsolatot, és szeptembertől szervezünk egy programot.

Egyelőre nyolcvan, vetítésre alkalmas kultúrház bevonásával elindítjuk a mozinapokat,

ahol délelőtt az iskolai programokhoz kapcsolva szervezünk vetítéseket, ugyanis ez az a korosztály, aminek meg kell mutatni a mozizás élményét. Este pedig nyílt vetítések lesznek, szeretnénk ezeket klubszerűvé tenni.”