Különös hely a Nyugati pályaudvar előtti flaszter. Dickensi figurák keverednek állandó utazókkal, a McDonaldból hömpölygő tömeg szabadnapos kalauzokkal, hivatásos markecolók Jehova tanúival. Talán csak egy valaki örök: Karcsi bácsi, Miklósi Károly, aki rendületlenül üldögél kihajtható camping székén, ölében bőrönd, melyből saját könyvét árulja. Saját, megélt történetét, három év keservét.

BARTA ZSOLT – PestiMese/Nulla6egy Facebook-csoport

Zuglóból a Szovjetunióba

Karcsi bácsi igazi pesti srác, abból a korból, ami ma már csak a történelem könyvek oldalairól tanulmányozható. 1926-ban született Zuglóban, ahol máig is él. 19 évesen átélte Budapest ostromát, majd 1945 február 1-én dolgozni indult. A Thököly út-Hungária körút kereszteződésénél botlott bele három, igazoltató szovjet katonába. Bár civilben volt, s a katonaságot csak hírből ismerte, az oroszok nem sokat teketóriáztak vele, hanem félreállították néhány hasonló korú fiatallal együtt, majd közölték, hogy ne aggódjanak, csupán egy kis munkára (málenkij robot) viszik őket. Az egyre növekvő csoportot végül a sarki ház pincéjébe zárták, ahonnan másnap reggel mentek tovább. Egy kis kitérővel, ahol újabb csoportok csatlakoztak hozzájuk, gyalogosan Gödöllőre hajtották őket, ahol a foglyok, a mai Agrártudományi Egyetem területén lévő hadifogolytáborba kerültek. Itt kapott előszőr ízelítőt Karcsi a tábori élet nem éppen luxuskörülményeiből: a katonák minden értéküket elszedték, s ütötték-verték azt, akinél még a motozásnál találtak valamit. Bár enni kaptak, ám a híg sárgaborsó főzelékhez nem adtak edényt, sem evőeszközt, Karcsi, egy valahonnan sebtében kirántott íróasztal fiókba mérette a sajátját, amit kézzel fogyasztott el.

A tábori életnek volt némi pikantériája. A foglyok saját maguk ásták ki azokat a gödröket, amelyekbe szükségüket végezték, s amelyekre vékony pallón lehetett felmászni. Egy alkalommal az egyik fogoly beleesett a gödörbe. Az oroszok ordítva húzták ki, majd ütlegelve egyszerűen kizavarták a táborból. Így hozott szerencsét a szar.

A többség azonban nem járt ilyen jól, a táborban mindennaposak voltak a vérhas miatti halálesetek, így hat héttel a foglyok megérkezése után egy kellemes hírrel szolgáltak nekik: Jutalom munkára mennek a dicsőséges Szovjetunióba!

Élet a lágerben

A foglyokat vasúton szállították több napon keresztül a mai Ukrajnába, ahol Terni község mellett jelölték ki azt a területet, ahol a tábort felállították. Nem messze a lágertől egy cukorgyár romjai voltak, az oroszok közölték a foglyokkal, csupán ezt kell felépíteniük, és mehetnek haza.

A munka, mivel mindenféle eszköznek híján voltak, nagyon lassan haladt, ráadásul nyáron a foglyok egy részét, köztük Karcsit is, kivezényelték aratni a közeli földekre. A pesti srác sokáig nem értette miért utálják a magyarokat a helybéliek, míg egyszer egy társa elmesélte neki, hogy a Világháború idején magyar csapatok kegyetlenkedtek a környéken, ezért az ellenszenv.

A mindennapi munka kemény volt, és a nem megfelelő táplálkozás miatt sokan megbetegedtek a táborban. Karcsi egyetlen célt tűzött ki maga elé, túlélni, mindenáron. Ennek érdekében mindent elvállalt. Amikor például kiderült, hogy társai között zenészek is vannak, Karcsi, aki otthon dobolni is tanult, azonnal jelentkezett a zenekarba. Tiszti összejöveteleken játszottak, ahol mesés (szovjet) svédasztal várta őket: egy vájling főtt krumpli, szotyola, tökmag, vodka és kenyér.

Mivel Karcsi odahaza nyomdai grafikusnak tanult, most kamatoztathatta rajztudását is. Alumínium katonai csajkákra, kanalakra, kulacsokra vésett, monogramokat és figurákat. Így teltek a hónapok.

Otthoni közjáték

Mint annyi más fiatal azokban az években, Karcsi is szinte nyom nélkül tűnt el a fővárosból. A Szovjetunióba szállítása közben tudott 1-2 levelet kidobni a vonatból, amelyek szerencsére eljutottak szüleihez, akik így szereztek tudomást fiuk hollétéről. A táborból csak a második évben lehetett, a Vöröskereszten keresztül leveleket küldeni Pestre, édesapja pedig nyomban akcióba lépett. Karcsi apja a Danuvia fegyvergyárban dolgozott, ahol jóban volt a gyár szovjet parancsnokával. Egy ízben megemlítette neki fia elhurcolását, mire a parancsnok kerestetni kezdte a srácot, ám a keresés sokáig nem járt eredménnyel.

A történet vége

A terni munkatáborban raboskodó srác még Gödöllőn elkövetett egy hibát. Mivel úgy hírlett, hogy a fiatalkorúakat elengedik, egy évvel megfiatalította magát, vagyis mindenhol 1927-et adta meg születési évének. Azonban ez a módszer mégsem működött, ráadásul amikor édesapja kerestetni kezdte, hosszú várakozási idő után azt a választ kapták a Szovjetunióból, hogy van ott egy ilyen nevű, de ő 1927-es születésű. Karcsi természetesen nem tehetett erről, ő túlélni, megmenekülni akart.

Mindez 1947 decemberében teljesült, amikor is az újabb keresés már sikerrel járt, s Karcsi, egy szovjet kiskatona kíséretében hazatérhetett Magyarországra.

A hajdani Karcsi, ma Karcsi bácsi rendületlenül ül a Nyugati pályaudvar előtt, s böröndjéből saját könyvét árulja. Elsősorban a pesti fiataloknak írta, szándéka az, hogy első kézből ismerkedjenek meg a történelem e máig elhallgatott szeletével. A rendszerváltás után ugyan kapott valami kis kárpótlást, de azt a három évet semmi nem kárpótolhatja.

Karcsi bácsi szívesen beszélget bárkivel, s könyvét, kérni sem kell, szó nélkül dedikálja. Várja, egyre csak várja a pesti srácokat, hogy közösen emlékezzenek.