Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

A Thames and Hudson angol művészeti könyvkiadó kiadta karácsonyra a “Blue Note – Uncompromising Expression” című kötetet, ami az idén 75 éves, legendás jazz-zeneműkiadóról, a Blue Note Recordsról szól. A Blue Note Recordsot 1939-ben hozta létre Alfred Lion és Max Margulis. Mindketten Hitler elöl menekültek Amerikába, New yorkba, s a jazz szerelmét Berlinből hozták magukkal. 

SZILÁGYI ANDRÁS – NULLAHATEGY

A Rote Inselről a TriBeCa-ra

Berlin Schöneberg-Tempelhof városrészének “Rote Insel”  negyede a Goldene Zwanziger azaz a legendás húszas évek pezsgő kulturális színtere volt. Berlin legendás bohém negyede ma már nem létezik eredeti formájában, egy alapvetően megváltozott közösség él itt annak ellenére, hogy a kis városrész viszonylag épen megúszta a második világháború és a szétszakítottság, egész Berlin képét átalakító éveit. A második világháború előtt a Rote Insel Európa, sőt a világ bohéméletének, jazz-kulturájának, filmes avantgard alkotóinak központja volt. Itt született Marlene Dietrich, és alig pár sarokra Alfred Lion, a Blue Note Records alapítója. A “sziget” nevét lakosainak legendás baloldali elkötelezettségéről kapta, nem véletlen tehát, hogy 1933 után kiürültek házai, és legtöbben már nem is tértek vissza ide.

07_ring_Schoeneberg__MG_3155_byDavidUlrich

Menekültekből cégtulajdonosok

A Rote Insel bohém, zsidó, baloldali, meleg, fekete bőrű üldözöttei közül sokan mentek New Yorkba ekkor. Így érkezett maga Dietrich is, hogy aztán Hollywood első femme fatalja legyen. Három barát is érkezett: a jazz őrült Lion, a kommunista újsaágíróval, akkori partnerével Max Margulissal 1939-ben úgy döntött megpróbálja átmenteni a berlini bohémélet és pezsgés egy kis részét a Nagy Almába. Margulis hamar elvi és érzelmi okokból lelépett, és az USA egyetlen nyíltan kommunista napilapjának a Daily Workernek a szerkesztője lett. A  Blue Note Recordsba Margulis megüresedett helyét Francis Wolff, Alfred Lion gyerekkori barátja vette át, és így jött létre az a cég, ami azzal voált híressé, hogy a második világháború vérzivataros éveiben a háborút megelőző korszak önfeledt örömét volt képes becsempészni.

alfred-lion-and-francis-wolff

A Blue Note stílus: hard bop

A swing, a tradicionális jazz és a bebop stílus nagyjai adtak ki az új cégnél a háború alatt, és számos Blue Note lemez lett emblematikus a Csendes óceánon vagy Európában harcoló amerikai katonák számára a véres csaták szünetében. A háború azonban hamarosan végetért: így a Blue Note Records – mely nevét a blues és swing stílus szomorkás hangulatát adó “kék” hangjegyekről kapta a nevét – váltani kényszerült. Ez az év 1947 amikor új “line up” azaz egy másik zenészgeneráció felvételei kezdtek megjelenni egy új formátumban, a 10 colos hanglemezen, melynek felvételi technikája is jóval hűségesebb és teltebb hanghatást tett lehetővé, és jóval hosszabb kompozíciók is felfértek rá. Az új, háború utáni stílus neve “hard bop” lett, mely a bebop stílust ötvözte a hagyományos fekete zenék, így a soul, a gospel, blues és rythm and blues elemeivel, a Blue Note zenéje tehát erősen, majd két évtizeddel megelőlegezte a hatvanas évek nagy zenei áttörését. Tudva azt, hogy a háború utáni generáció számára mit jelentettek a Blue Note lemezek, ez a hatás egészen közveltennek mondható. Az új, háború utáni jazz generáció rögtön új sikert hozott a cégnek. Horace Silver, Jimmy Smith, Frieddie Hubbard, Lee Morgan, Art Barkley, Grant Green, Hank Mobley, Jackie McLean a legismertebb nevek a Blue Note első, saját nevelésű művészei mára tananyag és számos ismert “jazz standard” atyjai.

Donald_Byrd_and_Hank_Mobley_Hard_Bop_cov-500x500

A következő évtized már viszonylag csendben telt a Blue Note számára, hisz az ötvenes évek amerikai zenei változásait a céget vezető, és ekkor már “klasszikus” ízlésűnek tekintett Lion és Wolff nem tudták, de nem is akarták követni. Egy évtized erejéig a Blue Note kissé nosztalgikus, a régi időket idéző hangulatú lemezek sorával jelent meg, bár ekkori lemezei, melyek a rock’n’roll láz közepette csendes elfeledettségben megjelentek, még mindig kiváló zenészek mesteri alkotásai, és ha arra gondolunk, hogy még ekkor is olyan nagy zenészek alkottak a cégnél, mint George Lewis és Clifford Brown, a Blue Note újfent olyasfajta szerepben találta magát, mint a háború alatt: forradalmi időkben vitte tovább egy már rég elmúlt korszak míves populáris egyben művészi zenei kultúrájának mécslángját. A korábbi lázadó, “vörös sziget”beli barátok három évtized elteltével kedves, konzervatív bácsikká szelidültek. A Rote Insel egykori lakóinak többsége pedig egy már teljesen új kultúra születésének lehettek szemtanúi: láthatták, hogyan alakul a berlini Rote Insel a new yorki Tribecává, a hatvanas évek kulturális pezsgésének központjává.

tribeca_1

Lion és Wolff számára a jazz kiadó működtetése egyre több gondot, egyre nagyobb vesződséget okozott. Azért ebből az időszakból, a beat-korszak végének idejéből is maradt fenn a Blue Note életében számos izgalmas momentum. Dexter Gordon jazz-legenda csatlakozása például a zenei körökön belül, de még a populárisabb műfajokkal versenyezve is hatalmas sikert jelentett. Freddie Hubbard, Herbie Henkock, Ron Carter, Joe Henderson neve mára legenda. Ők alkották azt kis, hűséges családot, akik átsegítették a kiadót a nehéz időkön, de két lemez erejéig a legenda, Miles Davis is készített lemezt a Blue Note égisze alatt.

Az új idők új szavai

Lion és Wolff – rövid különbséggel – nyugdíjas éveiket leginkább abban látták biztosítottnak, ha eladják a Blue Note -ot. Már nem is nagyon látták szerelemgyermekük jövőjét, hisz 1967-re (Lion visszavonulásának évére) annyira átalakult a zenei élet, hogy a tomboló beatle-mánia, british invasion, Motown-láz közepette egy, a húszas-harmicas-negyvenes évek zenei ízlésében működő kiadó számára egyszerűen nem is látszott semmi esély a túlélésre. A Blue Note azonban egy szűk, szakmai közeg számára továbbra is nélkülözhetetlen maradt, és nagyon kis példányszámú kiadványokkal ugyan, de a cég képes volt túlélni egészen 1979-ig, mint önálló brand.

4204-dextergordon-gettin-around-labels-1600

A kapitalista piac azonban nem kegyes, a rétegkultúra, ha nem képes fenntartani magát akkor elhal. 1979-re már annyira kevesen hallgattak ún. “straight jazz” azaz klasszikus jazz lemezeket, hogy a cég megmenthetetlenné vált a csődtől. Aki mégis látott fantáziát egy ekkor már kifejezetten “ókonzervatívnak” számító kiadóban nem volt más, mint az EMI Records cég egyik producere, Bruce Lundvall. Ő a jazz “szürke eminenciása”. Az az ember, aki amikor átvette a haldokló Blue Note vezetését a nyolcvanas évek elején, azt látta, hogy a kivételes minőség, a zenei mívesség, a kísérletező kedv, mely az itt dolgozó művészeket jellemezte nagyobb hatással van a popzenére, mint azt sokan látják. 1982-re (az új Blue Note indulásáig) már látszott, hogy a jazzkiadó lemezei milyen mély hatást gyakoroltak az amerikai és a világ popkultúrájára. Ezért Lundvall elsősorban értéket látott a kiadó munkájában, olyan értéket, mely révén ezek a lemezek a jövőben is zászlóshajói lehetnek az új stílusok és korszakok ízlésének kialakulásában. Egyfajta “zenei laborok” ahol a következő időszakok sikerstílusait, mainstream ízlését kotyvasztják, mint egyfajta laborban.

maxresdefault

Az “érték szinonímája”: a nyolcvanas évektől napjainkig

A régi alkotók közül Willie Nelson, Herbie Hancock, Dexter Gordon tértek vissza a nyolcvanas években Lundvall Blue Note-jába, sokak számára ez egyben karrier-reneszánszt is jelentett, hosszú évek nélkülözései után érezhették újra vérükben a “vibe”-ot . James Taylor, Stan Getz, Wynton Marsalis, Dianne Reeves, Richard Marx, Natalie Cole, Cassandra Wilson, Anita Baker és Norah Jones neve fémjelezte az “új generációt” azokat a mára világhírű művészeket, akik a jazz új ízeit, új irányait mutatták számunkra az elmúlt harminc évben. A kétezres évekre a Blue Note az EMI egész kis “rohamosztagává” fejlődött: a minőség, a kísérletezés, az értékteremtés szinonímája lett, hisz ez alatt a jel alatt (angolban a note nem csak hangjegy, hanem jel, jegyzet is) gyűltek össze az EMI többi, alternatív, klasszikus zenei, word music, népzenei, kortárs kísérleti zenei cégei. Ez lett a Blue Note Label Group, melynek vezetője Lundvall lett. A Blue Note tehát a kétezres évekre egyet jelentett a merész zenei kísérletekkel, és az értékőrző vagy teremtő kezdeményezésekkel.

5366264163_d087c213a1_z

Andy Warholtól a typografikákig

A Blue Note nem csak a zene szerelmeseinek jelent sokat, hanem a grafika számára is forradalmi. A mindenre kiterjedő igényesség, mely a kiadót jellemezte a lemezborítókon is megnyilvánult. Az utóbbi 75 év grafika-története összegezhető a legendás jazz és blues nagyságok LP-inek boríytóin. Az ötvenes években egy kevéssé ismert, ám ambíciózus reklámgrafikus, bizonyos Andy Warhol számára például az első komolyabb és szabadabb munkákat a Blue Note lemezborítói jelentették (lásd az alábbi képen) Wolff, a cég egyik vezére a háború előt maga is fotográfusként dolgozott, így jó szeme volt ahhoz, hogy a lehető legjobb vizuális szakembereket alkalmazza. 1956-tól kezdődően a Blue Note lemezek borítójinak elkészítése Reid Miles art director felelősségébe tartozott.

warhol-21

A Blue Note borítók forradalmasították a typográfiát. Szabad, forradalmi stílusuk mentes volt minden korábbi tördelési kötöttségtől. Míves fekete-fehér fotográfiákat kombináltak az ekkor még koránt sem elterjedt groteszk, talpatlan betűkkel, és a Bauhaus typográfiai elveinek újragondolása révén a háború utáni ízlés úttörőivé váltak. Egy Blue Note lemez tehát minden ízében: kívül és a barázdák közt is a frissességet, kísérletezést árasztotta. Érdekes adalék: míg Miles, mint grafikus a Blue Note borítóin szakított korának merevségével, maga nem volt jazz kedvelő. A cég elárasztotta a kiadványokkal, melyek közreműködésével jelentek meg, de ezeket jórészt tovább adta, ezzel egészítve ki keresetét, vagy egyszerűen elajnádékozta barátainak. Ezek a dedikált példányok (sok esetben Miles szignója mellett az előadó is aláfirkantotta a tiszteletpéldányt) manapság horribilis árakon kelnek el aukciókon.

reaid-miles-solo

Az könyv megjelenése és a 75. évforduló alkalmából a Juxtapose Magazine összeállítást közölt Miles borítóiból. Akár a jazz: egyszerűség és virtuózitás. Galériánkban ezek a borítók láthatóak.

BN-scn_0029_adj_0
« 1 A 15 »

 


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •