Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 26
  •  
    26
    Shares

Nekem ez most nem jött át” – emlékezhetünk Pély Barnabás elhíresült mondatára az ős-Megasztár zsűriszékéből. Az eurovíziós dalfesztiválról szóló Will Ferrell-film nézése közben pont ilyen, a zenei szakzsargont mellőző, szétrágcsált kifejezések jutnak az eszünkbe, úgymint nagyívű, fülbemászó, kimaxolt, önazonos, modoros. A jó hír viszont az, hogy a klasszikus és a popzene művelői között tátongó, óriási köz- és szaknyelvi szakadékot reprezentáló, agyonpuffogtatott szókapcsolatok kombinációival máris tehetségkutatós ítészekké avanzsálhatunk, más nem feltétlenül kell hozzá. A Netflixen bemutatott Fire Saga története a nyelvi leleményeken túl parádésan hozza az Eurovízió csillámporosan avítt világát, de a film se több, se kevesebb, mint amit ebből a témából ki lehet hozni.

MM – 061.hu

Ha Will Ferrell nem egy svéd hölgyet választ feleségének, nem valószínű, hogy tudomást szerez az évente megrendezett európai zenei vetélkedőről, az meg pláne nem fordul meg a fejében, hogy ebből filmet készítsen. A Saturday Night Live show veteránja azonban egy északi hölgynek fogadott örök hűséget, az ABBA-rajongó Viveca Paulin pedig már a kilencvenes évek végén megismertette őt a műsorral. Szerelem volt első látásra, az Eurovízió még egy sokat látott amerikainak is újat tudott mutatni, mert valljuk be, valóban unikális, semmivel össze nem keverhető show-ról van szó. Azokhoz a Youtube-on futó ördögűzős videókhoz tudnám hasonlítani, amiket az ember csak néz döbbenten, de nem hiszi el, amit lát.

Európa nemzeteinek keltetőiből évről évre ugyanazok a bejáratott produkciók kerülnek ki, csak a hozzáadott arcok változnak. Ami biztos, hogy mindig van nagyívű-dívás, szexi macsós, álarcos metálos, folkos-szintis-ugrálós, infantilis-bohóckodós, szvinges-sinatrás, őszinte-egyszálgitáros nóta a repertoárban, a konstans silány felhozatalból pedig igen nehéz választani. Kivéve akkor, amikor az előadó egy szakállas „nő”, mint a 2014-es győztes, Conchita Wurst, vagy egy vállaltan biszexuális holland srác, Duncan Laurence, aki tavaly söpörhette be az eurovíziós győzelmet. Ilyenkor persze már a verseny előtt borítékolható a győzelmük.

A Will Ferrell forgatókönyve alapján elkészített film nem merészkedik odáig, hogy megvilágítsa a dalverseny politikai árnyalatait, a színek kizárólag a fellépők tablójának ábrázolásában mutatkoznak meg. A mélyebb összefüggések láttatása valószínűleg nem is volt cél, így azonban az egyszerű cselekménnyel dolgozó, kis érzelmi amplitúdót mutató kétórás vígjáték végig stabilan megmarad a középszar szintjén.

Lars Erickssong (Will Ferrell) és Sigrit Ericksdóttir (Rachel McAdams) gyerekkoruk óta arra vágynak, hogy felléphessenek az Eurovíziós Dalfesztiválon. Duójukat, a Fire Saga-t évek óta finomítják, várva, hogy egyszer az ő felvételüket választják ki, és ők képviselhetik majd Izlandot a nagy énekversenyen. Egy csoda folytán ez össze is jön nekik, kijutnak az Eurovízióra, aztán persze jönnek a bonyodalmak, de nagy meglepetésekre azért nem kell számítani.

Egy habkönnyű vígjátékba nem feltétlenül kellenek a fricskák – bár ez a téma jolly joker ilyen szempontból -, ezek hiányában viszont muszáj, hogy üljenek a poénok. A ferrelli eszköztár azonban önmagában kevés ahhoz, hogy elvigye a filmet. A legjobban kidolgozott karakter Alexander Lemtové (Dan Stevens), az orosz bájgúnáré, aki egymagában megtestesít minden giccset és klisét, amelyekkel az eurovíziós versenyeken évről évre találkozunk. Főnözött haj, kockára igazított arcszőrzet, szatén ing alól kivillanó szexpázsit, csillogó kék szemek, megnyerő mosoly, és persze egy pátoszos dal. Stevens alakítása a legátütőbb, dacára annak, hogy a film nagy dobása egyértelműen Rachel McAdams (lett volna), aki ugyan jól hozza a bájos énekesnőt, átütőnek semmiképp sem mondható az alakítása. Ferrell ezúttal is nagyra nőtt gyerek karakterébe bújik – miért is változtatna, ha ez minden alkalommal működőképes a vásznon -, de a fent említett, “több sebből vérzik-szituáció” miatt, ez most kevésnek bizonyul.

A film akár a Játék határok nélkül zenés kiadása: a versenyzők vicces ruhában bukdácsolnak jobbra-balra, hogy minél több pontot begyűjthessenek, és hogy a végén elmondhassák, ők valóban mindent megtettek – a fél világ előtt leégették magukat a győzelem érdekében. Hogy mi volt a célja Ferrellnek ezzel a filmmel, azt tényleg nehéz eldönteni… Vígjátéknak közepes, kritikának sovány, promónak mondjuk jó. És van egy új mottóm is: “Boldogság, vidám láb, használd őket!” – mondja a show egyik rendezője a megszeppent Sigritnek az első próbán, ezentúl csak így lépek majd a táncparkettre. 


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 26
  •  
    26
    Shares