Bár a tavalyi felhozatal az év elején még a sci-fi esztendejének ígéretével kecsegtetett, a Star Wars újabb epizódját leszámítva meglehetősen gyászos évet zártak az űrben játszódó fantasztikus filmek. Persze Roland Emmerich Űrviharjához eleve nem fűztünk komoly reményeket, de az olyan várva várt produkciók sorban bekövetkezett eltaknyolása, mint az Alien: Covenant, az Utazók, az Élet vagy a Valerian és az ezer bolygó városa, erre az évre előrevetítette a műfaj gyengélkedését. Innen nézve nem annyira meglepő az a trükkös húzás, amellyel a Cloverfield-franchise legújabb és sajnos leggyengébb darabját rászabadították a nézőkre. De kezdjük az elején.
MP – nullahategy.hu
A The Cloverfield Paradox eredeti forgatókönyvén annak idején a God Particle cím virított, aminek – akárcsak az eredetileg The Cellar (A pince) címmel futott előző rész, a Cloverfield Lane 10 esetében – semmi köze nem volt a 2008-ban indult franchise-hoz. A found footage technikával leforgatott Cloverfield egy baráti társaság menekülését követi végig a New Yorkot leamortizáló böhöm szörnyeteg elől. A „talált kamerás” fényképezés persze már elég bénán hatott volna a 2016-os folytatásban, a csúcsproducer JJ Abrams pedig merészebbet lépett: a Cloverfield Lane 10 a játékidő végére klausztrofóbia-thrillerből apokaliptikus sci-fibe csapott át, rávilágítva ezzel, hogy egy azonos univerzumban játszódó, műfajilag és tartalmában is laza kötésű űrszörnyinváziós sorozattal állunk szemben.
Az Abrams-művek, azaz a Bad Robot produkciós cég vírusmarketingjeinek és a filmekbe is átmentett titkolózás és rébuszgyártás hatékonyságát a Cloverfield-széria első két felvonásának a sikere is igazolta: bankot ugyan nem robbantottak, de a 25 milliós és 15 milliós büdzséből részenként bőven százmillió dollár felett kaszáltak, a folytatás így hát nem volt kérdés. A Paradox önmagában került annyiba, mint a franchise első két része, de a megnyugtató költségvetés ellenére baljós árnyként vetült a produkcióra, hogy a tavaly februárra ígért bemutatót azóta is kétszer elhalasztották. A múlt heti Super Bowl szünetében leadott előzetes és a Netflix-logó talán nem lepte meg a rajongókat, az viszont annál inkább, hogy ugyanekkor bejelentették: a film még aznap nézhető lesz a legnagyobb streaming szolgáltató jóvoltából.
Mint kiderült, a gyártó Paramount, talán a kozmikus sci-fi/horror műfajának jelenlegi mélyrepülésével, talán a film elfuseráltságából fakadó várható érdektelenséggel számolva, 50 millióért lepasszolta a 45 milliós filmet a Netflixnek, s így megmenekült a szinte biztos bukástól. A Netflix szintén nyert az üzleten, hiszen a Super Bowl-tévészpottal gondoskodott a magas nézettségről: az abramsi titokmarketing szellemiségében celebrált instant premierrel ugyanis százmilliós amerikai közönség közé pottyantotta le a hype-bombát. Bizony, a hitvány Alkonyat-sagán kívül nem sok felső ligás fércmű dicsekedhet azzal, hogy ennyien látták. De ne legyünk túl szigorúak! Merthogy hiába lett elszabva, a The Cloverfield Paradox minden ordító ostobasága és ötlettelensége ellenére van annyira élvezhető darab, mint az elmúlt évek szépreményű űrparás filmjeinek a többsége.
A sztori felütése a maga egyszerűségében is felkelti az agyament fantasztikumra gerjedők érdeklődését: a bolygó energiatartalékai a végüket járják, újabb világháború készülődik a maradék források birtoklásáért, az emberiség egyetlen reménye pedig egy gigantikus, Shepherd nevű részecskegyorsító, amelyet egy űrállomás nemzetközi legénysége próbál beüzemelni, hogy örökre megoldják a Föld energiaproblémáit. Az egyik utolsó, kétségbeesett kísérlet eredményeképpen azonban a Föld eltűnik, a tanácstalan tudóscsapattal pedig vérfagyasztó és megmagyarázhatatlan jelenségek sora történik. Jár a piros pont, hogy a borzalmak tárházává alakult űrállomáson zajló pörgés végig képes lekötni az ember figyelmét, a gyengécske dialógok ellenére a remek színészgárda (Chris O’Dowd, Elizabeth Debicki, Daniel Brühl, Aksel Hennie) pedig mindent kihoz a csoffadtra írt karakterekből, a kockák ráadásul a Cloverfield-filmeket és JJ Abrams más filmjeit megidéző húsvéti tojás lerakatot is felfedezhetik.
Ettől azonban még nem lesz jó film a Paradox. Az újonc nigériai rendező, Julius Onah és a forgatókönyvet jegyző Oren Uziel (22 Jump Street) és Doug Jung (Star Trek: Mindenen túl) már a film elején elszpojlerezik a maradék másfél órát. Egy hírműsorban feltűnő tudós fejti ki, mi is lenne a gond a Shepherd-kísérletekkel: a készülék beindítása felszakíthatja a téridő szövetét, egymásba nyitja a dimenziókat, szörnyek, démonok szabadulhatnak a világunkra és a párhuzamos univerzumokra múltban, jelenben és jövőben. Mondanunk sem kell, ez a kis beharangozó bármiféle nonszensz baromság bevetésére felhatalmazást ad, amivel az alkotók élnek is a későbbiekben.
Az olyan szkeccsek, amikben testbe teleportáló giroszkóp meg földigiliszták, falba épült dimenzióutazó mérnök vagy a Föld eltűnésének rejtélyét írásban megfejtő leszakadt kéz jön velünk szembe, tökéletesen hatástalanítják a film egyébként működőképes szekvenciáit – például Gugu Mbatha-Raw karakterének családi drámáját vagy az eredeti God Particle-történetet a Cloverfield-univerzumba passzírozó, utólag írt jelenteket. (A többit már mind láttuk valahol.) Szóval akad itt gond bőven, de annyi talán mégsem, hogy temetnünk kelljen a Cloverfield-sorozatot. A még idén októberben várható, (egyelőre) mozis megjelenésre szánt negyedik felvonás, a második világháború idején játszódó, okkult nácik vérében panírozott Overlord reményeink szerint helyes útra tereli majd a csellengő szériát.
Fotók: Word of The Nerd, The Hollywood Reporter, Netflix