Az 1981-ben Ózdon született Farkas Gábor korosztálya egyik kiemelkedő művésze, Liszt és Junior Príma-díjas zongoraművész. Nemrég megjelent Liszt-lemezét a külföldi sajtó egyöntetűen elismeréssel fogadta, a neves MusicWeb International szaklap a hónap felvételévé választotta Grigorij Sokolov Mozart/Rachmaninov albuma mellett. Farkas Gábor nemrég vendégprofesszori állást kapott Tokióban. Pályakezdéséről, az ázsiai versenyzőkről és a kottahűségről is kérdeztük.

 AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Tradicionális zenész családban születtél. Úgy tűnik, a pályaválasztásban nem volt meglepetés.
Édesapámnak köszönhetem, hogy zenész lett belőlem. Tudatosan ebbe az irányba terelt, négy-öt éves korom körül megtanított kottát olvasni, illetve a segítségével sikerült elsajátítanom a zongorázás alapelveit. A későbbiekben intézményes keretek között folytattam a tanulmányaimat, a tudásomat az ózdi zeneiskolában bővítettem tovább. Itt kell megjegyeznem, hogy ebben az iskolában ahhoz a tanárhoz kerültem, aki, mint a későbbiekben, a Zeneakadémián kiderült, az ottani nagyszerű tanáromat, Falvai Sándort tanította. A jazz, a cigány – vagy a bárzene soha nem állt hozzám közel, szinte magától értetődő volt, hogy a klasszikus zenét választom.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Nemrég jelent meg harmadik Liszt-lemezed. Miért még mindig Liszt?
A weimari Liszt verseny győzteseként a szakma kötelezően elvárta tőlem, hogy Liszt Ferenc zenéjével foglalkozzam. Az első, szerencsére nagy sikerű lemezem 2008-ban jött ki, majd ezt követte a Liszt-évben, Kocsis Zoltán vezényletével megjelent második lemez, mindkettő a Warner Classics gondozásában. A két lemez után kamarazenei, itthon és külföldön kiadott cédéket készítettünk barátommal, Baráti Kristóf hegedűművésszel. 2015-ben megnyertem a NYCA versenyének fődíját, ennek köszönhetően debütálhattam a Carnegie Hallban, és a Steinwaynél vehettem fel egy lemezt New Yorkban, a Steinway Hallban. A mostani Liszt-lemez tehát a Steinway Records választása alapján született meg, a repertoáromat látva egyértelmű volt számukra, hogy Liszt mellett tegyék le a voksukat.

Gondolom, a repertoár összeállítása ennyi Liszt-tapasztalat után nem esett nehezedre.
A lemezen kivétel nélkül Liszt-átiratok, mint Wagner: Tristan és Izolda, Verdi: Aida, a Schumann-házaspár művei szerepelnek. Az eredeti cím az Átiratok lett volna, gondolom, a Steinway marketing okokból ragaszkodott az Opera és dal címhez, bár, halkan jegyzem meg, a repertoárba felvett Haláltánc egyik kategóriába sem sorolható.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A Haláltánc című művet Cziffra György is eljátszotta. Egy-egy darab elzongorázása komoly kihívást jelent a nagy elődök előadásainak ismeretében?
Ha az előadó mindent kizáróan az abszolút hitelességre törekedne, jobban tenné, ha semmilyen lemezt nem hallgatna meg, csak és kizárólag a kottát venné alapul. Nyilvánvalóan hatással van rám a nagy zongoristák játéka, habár, ha az az új ötletek megalkotásához, egy-egy megoldás finomításához vezet, különösebben nem baj. Általában véve a tanítványaimnak is azt tanácsolom, hogy az ember a játékán keresztül a saját gondolatait, elképzeléseit adja vissza, ne pedig egy Cziffra György vagy Richter másolata legyen. Egykori konzulensem, Vásáry Tamás mondta nekem, hogy mindenkinek vissza kell találnia önmagához.

Nemrég Tokió egyik kiemelt egyetemén kaptál vendégprofesszori állást.
A karrierem szempontjából kalandként és kihívásként tekintek erre a lehetőségre, amellett, hogy ez egy óriási megtiszteltetés. Egy új ország és kultúra, bízom benne, komoly hatást gyakorol majd rám. Az egyetem hozzáállása rendkívül rugalmas, semmiben nem akadályoznak, engedik a koncertezést is, és mint ígérték, egy nagyon színvonalas osztályt állítottak össze nekem az ottani tanulókból. Túl azon, hogy a székhelyem Budapest helyett Tokió lesz, tulajdonképpen semmi nem változik.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Már korábban is léptél fel ázsiai országokban. Meg tudnád fogalmazni, milyen benyomás alakult ki benned az ottani közönségről?
Tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy a közönség országonként, sőt, városonként merőben eltér egymástól. Sanghajban és Pekingben fellépve egy igazán értő, a finomságokra érzékeny közönséggel találkoztam, míg máshol a közönség soraiban ülök közül többen zörögtek, hangoskodtak, zavarták az előadást. Pár héttel korábban Dél-Koreában játszottam két koncerten, ahol szintén jó közönség fogadott, nem beszélve Japánról, az ottani nézőközönség több mint csodálatos. Japánnál maradva érdekességként elmondanám, hogy ott a koncertszervezők és a közönség is méltányolja, ha egy-egy darab előtt a zenész röviden a műről, a saját, darabhoz kötődő érzéseiről is szót ejt. Az ilyen formában történő zenei ismeretterjesztést rendkívül jó és hasznos dolognak tartom.

Egy-egy ország a darabválasztást is befolyásolja?
A helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Bár Ázsiában arra figyeltem fel, hogy a szép, dallamos, és a tűzijátékot idéző műveket részesítik előnyben. Az olyan népszerű darabokat, amiktől itthon már sokan a fejüket fognák, ha valaki beteszi egy koncertmenübe, gondolok Chopin: Fantasie Impromptujére vagy Liszt Szerelmi álmok című művére, ott imádattal fogadják. Többen azt hihetnék, ebben nincs semmi kihívás, én azonban azt gondolom, hogy ha az előadó jól csinálja, igenis talál benne megmérettetést.  Rubinstein mondta találóan a fellépéseiről: A repertoár egyharmadát magamnak, egyharmadát a közönségnek, egyharmadát a kritikusoknak választom. Valamelyest én is ehhez a nagyon szimpatikus hozzáálláshoz alkalmazkodom. A zeneakadémiai szólóestemen legutóbb egy ritkán játszott Handel-Chaconne-t, majd utána egy Liszt-Handel átiratot zongoráztam, és nagy meglepetésemre a közönség örömmel fogadta, tehát a kisebb-nagyobb zenei meglepetésekkel gazdagíthatjuk a közönség repertoárját.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Számos nemzetközi zongoraverseny indulói között találunk ázsiai versenyzőket. Gyakori vád velük szemben, hogy gépiesen, a kellő mélységek megtalálása nélkül játszanak.
Az általánosítást nem gondolnám túl szerencsésnek. A most futó legtehetségesebb zongoraművészek között szétnézve rendkívüli mélységekre, költőiségekre törekvő művészeket találunk, elég ehhez a korábbi Chopin-verseny vagy a Budapesten megrendezésre került Liszt-verseny ázsiai győzteseit megnéznünk. Az ázsiaiak játékához végeláthatatlan munka kötődik, az európaiak ebből azt szűrhetnék le, hogy igazán szorgalmas zenészekről van szó. Mostanra eljutottak oda, hogy a világ legjobb zenei egyetemein képezhetik magukat tovább. Különben Ázsiában a zongorázást a nagyon különleges, elit dolgok közé sorolják.

Jandó Jenő zongoraművész nyilatkozta korábban, hogy a kottahűségből nem enged. Kottahűség és egyediség nem ellentéte egymásnak?
Nem hiszem. A kottát mindenki a saját szűrőjén keresztül látja. Ha például színészektől hallgatjuk ugyanazt a verset, tökéletesen érzékeljük az eltérést előadó és előadó között. Míg a színészeknél egy-egy szó jelenthet mást, addig a zenészek a kottában található utasításokat fogják fel másképp. Képtelen vagyok magamat kikapcsolni, minekutána a saját lelkiségem szerint értelmezem a kottát. Mindennél fontosabbnak tartom a szerző tiszteletben tartását, hogy még véletlenül se áldozzuk fel a kotta instrukcióit az „egyénieskedés” kedvéért. Természetesen, az előadói szabadsággal lehet és kell is élni, de annak módja már az egyéni ízlésen és belátáson múlik. 

Vezető kép: Horváth Péter Gyula