Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Az itt olvasható különleges szöveg két barát, két író, Térey János és Papp András párbeszéde. Nem hagyományos interjú, inkább elmélkedés. Szóval, különleges ez a beszédhelyzet, és nemcsak azért mert Térey János még soha nem készített interjút, hanem azért is mert egykori szerzőtársa, Papp András ma 50 éves. A két alkotót nemcsak Debrecen szeretete köti össze, hanem a tíz évvel ezelőtt, a Katona József Színházban bemutatott, közösen írt Kazamaták című “1956-os dráma” is. E hosszú dialógusnak nemcsak a születésnap, és a tíz évvel ezelőtt bemutatott dráma ad aktualitást, hanem az is, hogy könyvhétre jelenik meg Papp András Vadpénz című kötete is. 

061.hu

Térey János:
András, ha jól emlékszem, 1992-ben ismerkedtünk meg Tatán, a JAK-táborban. Ezen a télen újra jártam ott a családommal. Elsétáltam arrafelé a tóparton, és az tűnt föl, hogy milyen kedélytelen, sivár sarok is ez a betontábor egy elbűvölő kisváros szélén. Pedig az emlékeimben nem volt olyan rossz hely, hiszen mennyi életreszóló találkozás köthető a sétány büféihez és a focipályához. Analitikus próza, mondtad akkoriban a szövegeidre. Talán ma sem mondanád másként. Te akkoriban jóval sűrűbben publikáltál és szerepeltél, mint most; Nádassal leveleztél, Tar Sándorhoz is följártál. Hogyan emlékszel vissza a 90-es évek magyar irodalmára és irodalmi közéletére? A ma szokásos fölhajtás nélkül más volt a kötetmegjelenések izgalma? Alapművek sorjáztak évente? Ahogy ma is? Követed-e megjelenéseket, vagy a kivonulást választod? Barátságosabb, befogadóbb közeg volt az a régi, mint ez a mostani? Hiszen már azt is vad, személyes ambíciók és vegyes érdekszférák szabdalták, ha mi, naiv idealisták, nem is láttuk át mindezt.

Papp András:
A pillanatra elég jól emlékszem: Kemény István társaságában Poós Zoli mutatott be egymásnak bennünket. Nem minden találkozás emléke maradt meg, ráadásul ott, a tatai táborban akár több tucat emberrel is meg lehetett ismerkedni egyetlen nap, de nekem akkor a Szétszóratás szerzője kapott „arcot”. Aztán meg a barátság kezdete is volt. Ha másképp történt volna, ha később nem válik szorosabbá a kapcsolatunk, bizonyára nehezen felelnék arra, mikor, milyen körülmények között ismerkedtünk meg. Verseidet éppen frissen olvastam, a füzetszerű kis kötetet nem sokkal előtte vettem meg a Váci úton. A Cserépfalvi-sorozat több tehetséges költőt juttatott akkoriban első kötethez, s úgy rémlik, mindet el is olvastam. A tiéd hátsó borítóján az állt, hogy a szerző debreceni. Én pedig ott éltem, az Alföld folyóirat környékén megjelent fiatalokat ismertem is, de te nem tartoztál közéjük. Nagyjából 1988-tól Alföld Stúdiósként műhelyszerű munkában vettem részt a társaimmal a Gambrinus közi szerkesztőségben vagy a Hungária étteremben. Innen az ismeretségem Poóssal, bár meglehet, vele mégiscsak a debreceni Tanítóképző főiskolán futottam össze, ahol 1990-ben végeztem. Szóval volt egy ilyen személyes rácsodálkozás is abban, mikor a köteteddel találkoztam, utána pedig természetes volt az öröm, hogy személyesen is. De ez abban az időben másokkal kapcsolatban is hasonlóan történt: már ismertem valakinek az írásait, vagy éppen ő olvasott valahol engem, és egy ilyen táborban, vagy más irodalmi rendezvényen szinte észrevétlenül, magától értetődő módon jöttek létre találkozások. Néhány emberrel a kapcsolat évekig élő maradt, talán barátságnak is tűnt, aztán változtak az idők, ezzel együtt én is, és törvényszerű, hogy sok más egyéb mellett, átértékelődik bennem mondjuk a másikhoz fűződő viszonyom is. Velünk is megtörtént, nem is egyszer, talán meg sem úszható, ha valódi kapcsolatról van szó, melynek van intenzitása, mélysége és őszintesége.

103_9041

Kérdésed annyira összetett, hogy a pályakezdés csapásán mennék tovább – nem egyszerű, mert minden mindennel összefügg, és egyszerre talán el sem mondható. Több síkja van, sokféle narratíva lehetséges. Az „írói tudat” kialakulásához kezdetben valószínűleg nem kellenek megírt művek. Nagyon fiatalon, nem is egészen érthető módon dől el az egész. Vonzások és taszítások érzelmi viharában. Mikor értelmezni próbálod a világot, mikor „berendezed” a világot valamely érték szerint, akkor abból a lokalizált pozícióból, ahol mindez megtörténik, számomra a legkézenfekvőbb megoldásnak a teremtett világ teremtett szöveggel való továbbértelmezése tűnt. Hogy ez volna akkor a feladat. Az ilyesmi nem lehet egészen ésszerű döntés, hiszen ahhoz tisztában kellene lenni a képességeinkkel. Tizenévesen persze nem nehéz meggyőzni magunkat arról, hogy ehhez vagy ahhoz tehetségünk van, korlátaink pedig nincsenek. A saját kérdésföltevésem, világra való csodálkozásom, másként való gondolkodásom magamban írói szemléletként definiálódott.

Mindezt azért említem, mert a kezdetekre utal, és ez a kezdet, mindenek Kezdete elég fontos és központi problémám volt; az abszolút zéró, az origó megcélzását egyik első irodalmi feladatomnak tekintettem néhány örökérvényű fogalom személyes értelmezésével együtt. Ennek a bizonyos személyes kezdetnek az „eltalálását” az nehezítette, hogy egy folyamatból kellett „kibogoznom”. Első könyvemben, A feledés egyenletes növekedésében

[1994, Széphalom Könyvműhely – A szerk.] így kapott helyet nyitó elbeszélésként a Cervantesre való utalás, a második könyvemet, a Te beszállsz a bárkába [JAK–Kijárat, 1997 – A szerk.] apokrif kisregényt pedig már egészében ez a téma ihlette. Az előbbi a modern széppróza, a pikareszk regény kezdete, utóbbi az új emberiségé, minthogy ami most van, Noéval kezdődött. A suttogó [Kalligram, 2004 – A szerk.] című könyvem nyitója meg egészen konkrétan valami végleg elmúlónak a leírása, de ez csak most jut eszembe, nem volt szándékos, az élet hozta. A mostani Vadpénz ilyen megközelítésben már a „folyam” része, valahol a kezdet és a vég között.

unnepseg2

Tata, benne a JAK-tábor éveken át szerintem az irodalmi élet legfontosabb találkozó helye és fóruma volt a többgenerációs szereplőivel, a különböző kritikai előadásokkal, folyóiratok és irodalmi csoportok bemutatkozásával, a legfiatalabbaktól a nagy öregekig. Ma már legendás ez az időszak, a JAK adminisztrációjában bizonyára rendelkezésre állnak összesítő adatok arról, milyen munka folyt évről évre a táborokban, s biztos vagyok benne, ha valaki egybegyűjtené a korabeli szövegeket, tudományos igénnyel feldolgozná, az a rendszerváltás után idők fontos irodalomtörténeti dokumentum volna. Legalább egy évtizedről van szó, izgalmas szakmai kérdésekkel. Ahogy visszaemlékszem, ha nem is Tatán, de az irodalmi életben még létezett valami avíttas népi-urbánus „vita”, szembenállás, ami engem azért sem érintett meg, mert az egy másféle hagyomány volt, olyan küzdelmekkel, amelyekből én életkoromnál fogva kimaradtam. Számomra a tiszteletre méltó nagy öregek az akkor még élő nyugatosok voltak, intellektuálisan inkább vonzódtam hozzájuk, a műveikhez, de ez nem jelentett semmiféle kizárólagosságot. Nyilván voltak szekértáborok, de úgy láttam, van átjárhatóság, nem kizáró ok, ha valaki itt publikál, vagy ott, egyszerre lehet több helyen is, eltérő szemléletű folyóiratnál is. Szóval toleránsnak, befogadónak láttam a közeget, de lehet, ez csak a fiatalságnak szólt, bizalmat szavaztak a tehetségnek, megtisztelték a közléssel – de ez így volt normális. Színesnek láttam az irodalmi palettát, és egy gyönyörű ívét a széppróza hagyományának – nem idolok érdekeltek, hanem a hagyomány folytathatósága vagy megtagadása. Az én írói eszmélődésem hajnalán egy inverz folyamat játszódott le, a jelentől haladtam visszafelé: rengeteg irodalmi folyóiratot olvastam hónapról hónapra, verstől egészen a kritikákig, s ezek a periodikák igazán jó és megbízható támpontot nyújtottak ahhoz, hogy tudjam, nekem mi tetszik, mi a jó, kiknek érdemes a könyvét is olvasnom. Így jutottam el például Esterházyn, Nádason, Krasznahorkain, Kornison, Kertészen, Mártonon, Konrádon, Kukorellyn, Garaczin, Németh Gáboron (és biztosan kihagyok jó néhány nevet) keresztül Mészöly Miklóshoz, aki, most ez a szó jut eszembe, teljesen az „otthonosság” érzetét nyújtotta, mintha „hazaérkeztem” volna. A Film című kisregénye, amiről akkor még semmit nem tudtam, csak úgy a sorban következőként olvastam – revelációszerű volt. Hogy prózát így is lehet írni. Holott ekkor már túl voltam a Bevezetés a szépirodalomba nem egy meglepő prózatechnikai villanásán. Hogy mikor mi találja meg az embert, arra nem lehet fölkészülni, különös az irodalom hatásmechanizmusa, ami attól is jó, hogy változatos. És ami nem jön be elsőre, évek múltán a legfontosabbá válik, s ami annyira fontos volt, veszít jelentőségéből.

DSCF0301

Szóval nagyjából így érzékeltem a mi indulásunk idejét, amivel kapcsolatban nyilván mindketten elfogultak vagyunk, hiszen akkor másképp voltunk szenzibilisek, eltérő ambíciókkal és becsvágyakkal, más-más egzisztenciális gondokkal, mint ma. Nehéz megítélni, hogy a maiaknak könnyebb-e, avagy nehezebb az indulás, inkább két lényeges különbséget látok, ami befolyásolhatja, akár előnyösen, akár hátrányosan a fiatal költő és író irodalomba való bekerülését. Vitathatatlan, hogy az elmúlt huszonöt évben az irodalom társadalmi megítélése és presztízse megváltozott. Hogy ez mennyire rettenti el vagy sem a fiatalt, nem tudom. A másik az online világ megjelenése, s ezzel együtt az irdatlan szövegmennyiség nyilvánosságra kerülése sokszor mindenféle esztétikai érték és megfontolás nélkül. A kezdeti idők után mára kialakultak megbízható alapportálok, amelyek csakugyan méltó szakmaiságot képviselnek, de az ezeken való megjelenés mégsem folyóiratban történő publikáció. Az utóbbit, a nyomdait azért még mindig fontosabbnak tartom. Ezzel együtt az olvasási szokások is átalakultak, lassan többet olvasunk monitorról, mint papírról (én pár éve már Kindle e-bookról is, aminek nincs háttérvilágítása).

És akkor itt közbevetésként válaszolnék egy másik kérdésedre is; nem csak technikai szempontból lett más a saját olvasási gyakorlatom, hanem témavilágában is: sokkal többfélét olvasok, például egy történelmi témájú könyv pihentetően hat rám. Az elektronikus olvasáshoz pedig szerkesztőként szoktam hozzá (vannak, akiknek ez nem megy, ki kell nyomtatniuk a szöveget ahhoz, hogy igazán értelmezni tudják), s noha a könyv értéke a szememben semmit nem változott, sokszor gyorsabb és praktikusabb az elektronikus megoldás, azt is mondhatnám, minden cifraság nélkül, minimál formázottságban csak a pőre szöveget látom, tehát a mondattól, a tartalomtól semmi nem vonja el a figyelmemet. És ezzel vissza is térek a pályakezdőkhöz: „szerkesztőt meggyőzni csak a kézirattal lehet” – írtad egykor. Ez pontosan így van, ezért ha vannak is különbségek a generációk indulása között, szerintem máig a legfontosabb, hogy milyen anyaggal kopogtat a redakciók ajtaján. Az akkori irodalmi közegben való akklimatizálódást esetemben az Alföld sokban elősegítette. Prózaíróként a szerkesztőségben én elsősorban Mészáros Sándorral álltam kapcsolatban, akinek felkészültségét, tudását, lényeglátó észrevételeit a saját vagy a mások szövegeivel kapcsolatban akkor is, azóta is sokra becsülöm, s mindamellett remek embernek is tartom. Az említett Alföld Stúdió volt az első igazán szakmai terep, jók voltak az évente rendezett tanulmányi napok, amikor másfelől is jöttek írók, költők, kritikusok. Lényegében a JAK-tábor is hasonló volt, csak egymáshoz sokkal közelebbi álló generációk jöttek össze. A kisebb publikációimat leszámítva, vagy hogy az Alföld a stúdiósokat blokkban egyszer bemutatta, az első, hogyan is mondjam, önmagáért való és legfontosabb publikációm a pécsi Jelenkornál történt még az első könyvem megjelenése előtt vagy két évvel, s maradt később is fontos a folyóirat, a pécsiek. Jelentős generációs orgánum az egyetemek közelében volt, hazai pályán a Határ, Szegeden a Pompeji, Pesten a Nappali ház. Majd az utánunk jövőké volt a Sárkányfű. Az ezekben való megjelenés, hozzászámítva az ÉS-t vagy a Dérczy Péter által főszerkesztett Magyar Naplót, majd a Holmit, viszonylagos ismertséget is jelentett, nyújtva egyúttal azt a biztonságot, hogy a nem ipari mennyiségben termelődő írásaimnak mindenkor vannak befogadó helyei.

DSCN0343

Egyszer egy képzőművész barátom azt mondta, hogy könnyű nekünk (mármint az íróknak), mert ha megírunk valamit, azt közlik, és rögtön országos nyilvánosságot kapunk. Csakugyan, nem kisebb-nagyobb galériákban kell küzdeni a nyilvánosságért. Valamelyest rálátva a világukra, tudom, náluk sokkal erősebb és kényszerítőbb erejű a csoportképződés, a közös fellépés, részvétel a művésztáborokban. Mivel az egyéni kiugrás lehetősége a fiatal képzőművésznél minimális, hierarchizáltabb a rendszerük. Az irodalomban ilyen nincs, illetve annyiban, amennyiben generációs alapon folyóirat köré szerveződik valamilyen alkotói csoport, de ezek egyes tagjainak mindenkor megvan az egyéni „boldogulás” lehetősége is. S mindaz, ami ezen belül történik, a belügy része, olyan belterj, amivel te is foglalkoztál már.

Bennem pályakezdőként egyszerre volt a félénkség és a magabiztosság kettősége, olykor talán túlzóan és bénítóan. Ha a belső sötétkamrából előhívok egy korabeli fotót, akkor a századelő költőiről bennünk élő sztereotípia beteljesülését láthatom: igen, így kell föllépnie egy ifjú költőnek, szomorys attitűddel, némi arroganciával, jó diplomáciai érzékkel, aki az apróbb szcénáknak nem csak mellékszereplője. Nem hiszem, hogy naivak lettünk volna. Meglévő kétségeid ellenére te is tudtad, mikor mit kell csinálnod, milyen programot kell megvalósítanod nem kis fegyelemmel és szorgalommal. Alkatilag különbözünk. Csakugyan többet írtam akkor, vagy voltam jelen az irodalmi életben, de ez részemről inkább a tájékozódás időszaka volt. Friss házasként, kisgyerekekkel a tiédtől eltérő úton jártam, s hamar rájöttem arra, jobb függetlenként, kicsit kívülről, minden külső kényszertől mentesen, hogy semmi másnak, csak a belső késztetéseimnek kelljen megfelelnem.

A felismerésnek volt egy nagyon konkrét szabadság-pillanata. Az óvó szellemi függetlenség nemcsak az ideológiáktól való mentességet jelenti, hanem azt is, hogy nincs íráskényszer, teljesítménykényszer, ami egykor nem kis lelkifurdalást okozott. Témáim vannak, s majd ezek kikényszerítik belőlem a mondatokat. A szabadság kötetlenséget is jelent, ezért az is vitathatatlan, hogy sokszor a végletekig halasztódnak munkák. Már amennyiben azok nem határidősek. A „medencés” tárcaregényt egy évig írtam az Élet és Irodalomnak, három hetente kellett leadnom az újabb részt. Ugyanakkor nem határidősnél előfordulhat, mint ami a mostani kötet címadó elbeszélésénél is, hogy a téma első gondolatától és jegyzetelésétől a kidolgozásig öt év telik el. Ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan dolgoztam volna rajta, hanem azt, hogy volt egy ötletem, majd félretettem, aztán évek múlva elővettem, és pár nap alatt megírtam. Úgy tűnik, nekem el kell távolodni bizonyos élményektől ahhoz, hogy feldolgozhatókká váljanak; finomabb lesz a szűrő, koncentráltabb a lényeg, sallangtalanabb az elemelhető történet. Nem a munkatempó változékonyságán múlik a megírhatóság; soha nem éreztem azt, hogy bármiről is lemaradnék, vagy létezne kihagyott lehetőség. Ennél fatalistább vagyok. „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut.” És ez lehet a másik oka bizonyos feladatok elodázásának: hogy érzékeim szerint még nem érett meg. Forrásanyagot gyűjteni amúgy meg remek elfoglaltság, abbahagyni alig lehet. Ez is a felkészülés-probléma egyik része, hogy mikor lesz elég az anyag a rendszerezéshez és a kidolgozáshoz, a másik része meg az, hogy nehéz elengedni bizonyos évek óta hordozott témákat. Az ezekhez való ragaszkodásban van valami megszállottság és rögeszmeszerűség is, mert úgy érzem, addig nem tudok továbblépni, amíg ezeket meg nem oldom.

Analitikus, amit úgy értelmeznék: szétszedős, összerakós, önismereti, reflexív, belső lényeg külső körítéssel, röntgenszemű és tűpontos, vagy Balassa Péter szavaival: „mikromotívumokból való építkezés”. Azt tudtam, hogy nem vagyok az az anekdotázós, sztorizgatós, hanem szemlélődőbb, lassúbb folyam. Megéltség és szellemi kaland, képzelet és rögvaló, emlék és emlékmás. Talán nem annyira szembeötlő, de játékosság és kísérletező kedv. Az a „szabálytalanság”, amelynek szépségéről más vonatkozásban Nádas Péter ír. Az ilyesminek pedig nem sok köze van a rutinhoz, egy eltalált elbeszélői modor folyamatos működtetéséhez, amit talán az olvasók is, az irodalmárok is jobban szeretnek, hiszen a jól leírható, értelmezhető poétika könnyebbé teszi az életet. Nem tartottam kielégítőnek a bevett technikák használatát, a prózapanelekkel való manipulálást, a határozós szerkezetek fordulatot is jelölő megoldásait, vagy egyszerűen a lineáris történetvezetést. A Hortobágy témájú szövegben írtam, hogy az „idegen oldalirányból közelít”, vagyis nem éppen a járható úton. Hiszem azt, hogy csak így érdemes, így lehet friss impulzusokat szerezni, nyitottnak maradni, fölfedezni dolgokat, másként elmondani azt, amit talán már előttem is elmondtak.

Térey János:
Fürdőhelyekről általában szélesvásznú, nosztalgikus mozik születnek, mint  a Herkulesfürdői emlék, a Tavaly Marienbadban vagy akár a Szezon. Fehér Béla véres kalandregényt képzelt Tusnádra (Fültől fülig). A te novelláid egy kisváros, Hajdúszoboszló jellegzetes alakjainak panoptikumát nyújtják, medencékre osztva. Nem mellesleg a munkahelyed is ez a híres gyógyfürdő. Vajon milyen ingerek érik itt az embert? S hogyan születik ebből a személyesnek látszó anyagból novellavilág? Hodászon nevelkedtél, Mátészalka mellett. Szomory ősei is a közelben éltek, ő maga számtalan nyarat töltött ott, ennek nyoma a posztumusz Szamosmenti táj (2012), mit szóltál hozzá? Éltél Debrecenben is, és gondoltál már Budára. Megtaláltad-e a helyedet Szoboszlón, Szép Ernő városában?

Papp András:
És persze ne hagyjuk ki a vidék más neves íróit, Krúdyt, Móriczot és Borbély Szilárdot. Sőt, utóbbi Nincstelenek könyve tette rám ebből a szempontból az utóbbi időben a legnagyobb hatást, mert túlontúl ismerős volt a vidék, a viszonyok, a körülmények, a szagok. Hodász az egykori Szatmár vármegye legnyugatibb szélén van, nincs messze Szilárd gyermekkori színhelyéhez, Jánkmajtishoz. De Hodász annyiban mégis más, ha akármennyivel is, de közelebb van a megyeszékhelyhez vagy Debrecenhez, főút mellett, vasút mentén terül el Nyírbátor és Mátészalka között, kevésbé elszigetelt település. Mióta Hajdúban élek, jobban látom a különbségeket, hogy itt az országos viszonylatban is kitűnő minőségű föld, vagy éppen a hortobágyi legelő mennyivel másabb életet jelentett nemcsak a régmúltban, s hogy a földrajzi közelség ellenére is a két megyében más szokások alakultak ki, eltérő észjárásokkal. Itt értettem meg azt is, hogy miért lehetett a hajdúságinak subája, a szabolcsinak csak gubája. De gyerekként az a természetes, ami körbevesz, én pedig nagyon szerettem csatangolni a környéken, barangoltam egyedül a ruszkai szőlőben, amit erdő határolt a Lesheggyel, vagy végig a kanális mentén a meggyesi erdőtől a Dollárosig, vagy a derzsi homokhordó felé, vagy csak egyszerűen a legközelebbi almáskertekben, ami a házunk mögötti udvaron túl kezdődött, benne nekünk is volt két végeláthatatlan sor. Felfedeztem ezt a természeti világot a magam kedve szerint, legtöbbször egyedül kóboroltam, gyereknek ideális terep volt.

100_0958

Helyét, egzisztenciáját kereső fiatalnak teljesen reális opció volt Budapest, de másképp alakultak a dolgok. S azóta tudom, hogy Újlipóciában éppúgy lehet jelentős művet írni, mint Debrecenben, vagy jó magyar regényt Norvégiában. Az utóbbi helyet leszámítva, több évet éltem ezekben a városokban, s kétségtelen, hogy kulturális és irodalmi szempontból, már ami a pezsgést illeti, összevethetetlen a vidékkel, ami nekem mégsem az unalom szinonimája. Hanem a szorosabb emberi kapcsolatoké, és persze a természeté. Nagyvárosi viszonyok között, az eltérő életritmusok miatt is egészen másfélék az érintkezések. Ott jól működő kapcsolatrendszerrel közelebb vagy bizonyos lehetőségekhez. Itt meg közelebb vagyok a földhöz és a csillagokhoz. Ha Budán élnék, akkor se igen volnék jobban jelen az irodalomban. Témát pedig itt is, ott is lehet találni, vagy éppenséggel mindentől függetlenül új témát választani. „Kiépíteni egy olyan hátországot, ahol minden szurkapiszkától védve marad az ember” – mondod a könyvedben [Teremtés vagy sem, Libri, 2012 – A szerk.], és hát valóban fontos a nyugalom, a szigetszerűség, akár ezt is jelentheti a vidék, ahol, ha van tennivalód, csöppet sem fogsz unatkozni.

Ilyen értelemben vitathatatlanul szigetet találtam Szoboszlón, a biztonságnak azzal a nálam természetes sajátságával, kierkegaard-i felfogásban, hogy egyébként meg minden átmeneti. Ami Szép Ernőnek Szoboszló volt, az nekem Hodász. Ami neki Debrecen, az nekem Pest. Ami neki Pest, az már nekem Debrecen, és innen már csak nekem van egy lovaglépésem Szoboszlóra, abba a városba, amit ő már nem ismerhetett. Redakcióból nekem itt is, Debrecenben is kijutott. A város kulturális havi lapját főszerkesztem a Művelődési Központ munkatársaival, a régióra, így Debrecenre is kiterjedő figyelemmel, köszönhetően remek tollú külsősöknek. Előzőleg a Debreceni Disputa irodalmi rovatát szerkesztettem Berta Erzsébet, Lapis József, Szénási Miklós és S. Varga Pál főszerkesztő társaságában, míg elég érthetetlen és méltatlan módon meg nem szüntették. Egyedülálló orgánum volt a havi tematikájával, s főleg a várostörténeti és építészeti rovatával. Jó szellemiségű, szabad és független lap volt akkor is, ha történetesen a város volt a kiadója. Az itteni Szókimondónál a különálló rovatoknak nincs vezetője, így együttgondolkodás, műhelymunka föl sem merülhet, a profil is másabb, de ugyanúgy kulturális értékmentésről és átadásról van szó, kisvárosi keretek között.

Nagyon leegyszerűsítő volna azt gondolni, hogy a könyvemben található alakok, helyszínek szoboszlóiak volnának. Még ha egyben-másban szolgáltak is mintául, teljességgel téves volna mindezt velük azonosítani. Mert semmi sem ott, és semmi sem úgy történt, és senki sem az, aki. Ha annak látszik, akkor képes volt a szöveg ezt hitelesen megjeleníteni, és az olvasóval elhitetni, hogy „valóságot” lát. Irodalmi fikció, semmi több, aminek természetesen van köze a valósághoz. Él itt egy jó emberem, aki sok dicséretes tulajdonsága mellett igen sebes észjárású, vidám fickó. Mikor figyelmeztettem, hogy egyes mondatait felhasználom – legyintve felelte, tegyem oda, ahová passzolnak, mint a kőműves a téglákat. Szóval tőle még engedélyt is kaptam, nem kellett „eltulajdonítanom”, és be is építettem szépen, nem is egy helyre. Ugyancsak megtévesztő volna azt a látszatot kelteni, hogy itt a szoboszlói fürdőről volna szó. Nem, ilyen fürdő nem létezik. Vagy ha igen, leginkább a képzeletben. Sokfelé található tanmedence, hullámmedence, de olyan nincs, hogy felhőmedence vagy amőbamedence. Az itteni fürdő mindössze valami alapot adott, ihletést, keretet egy rendhagyó világ bemutatására, a maga öntörvényűségével. Egy-egy kiválasztott szereplő pillanatnyi létállapotát ismerhetjük meg fürdőzés közben úgy, hogy a következő medencében az előzőben látott egyik szereplő válik főszereplővé, aki szintén egyes szám első személyben beszél valakihez, aki majd viszi a szót tovább az újabb medencébe. Mintha átvenne valami stafétát, ami itt inkább egy piros törölközőt jelent szimbolikusan. A helyszín egy fürdő ugyan, de különböző mikrouniverzumai vannak a más és más medencevilággal –felfűzhetősre találtam ki, hogy sok részen keresztül működtethető legyen. Ebben az elvonatkoztatott térben, a csaknem teljesen lecsupaszított viszonyok és emberek között, a fesztiválkor nyilatkozik meg. S noha elsődlegesen és jellemzően mindenki jól akarja érezni magát, hol tudatosan, hol öntudatlanul is a tisztulásnak egyfajta rítusát végzik a fürdőzéssel.

DSCN0641

Térey János: 
És végül a Kazamaták... A közös munka körülményeiről sok szó esett. Nem is erről faggatlak, nem is arról, hogy egymás legmélyebb megértésétől hogyan jutottunk egymás legmélyebb meg-nem-értéséig; majd szerencsénkre – jónéhány néma év után – újra vissza a barátságba és a békébe. Mert ez a mi belügyünk. Egy biztos: darabunk némiképpen az országos megosztottság tükrének is bizonyult. És bemutatójának őszén, 2006-ban újra összegyűlt a dühös tömeg – a tévéostrom után – a Köztársaság téren is. Inkább arról, hogyan élted meg igen széleskörű, de roppant vegyes fogadtatását? És Gothár nagyszabású rendezését, amely nagyon másként helyezte el a hangsúlyokat, mint maga a dráma? A rengeteg „majdnem”-et, hogy majdnem bemutatta a londoni, National Theatre, majd mégis inkább Slobodzianektől választották (a jóval könnyebben kiosztható) A mi osztályunkat? A majdnem-Moszkvát? Kiss Ilona szorgalmazta a bemutatót, majd elfelejtődött. Évek múlva tudtuk meg, majdnem véletlenül, hogy egyáltalán lefordították és megjelent… Hogyan élted meg, hogy egyetemi vizsgaelőadásként mégis föltámadt a Kazamaták, Pesten? S hogy tíz év elteltével könyv alakban is megjelenik?

Papp András:
Ha megjelenik, öröm lesz. Méghozzá kettős: a tiéd és az enyém. A színpad mulandóságával szemben talán az el nem múló írás. Ez volna a könyv. Ugyanakkor mindketten tudjuk, hogy dráma csak a színpadon él, könyvben legföljebb szerzői okosság és valami vízió arról, hogy nekünk mit jelentett, bennünk hogyan történt meg a színpadra álmodott dráma. A színháznak a leírt szöveg csupán eszköz a saját játéka megteremtéséhez. Ez történt a Kazamatákkal is. Másként nem is lehetett volna, hiszen három felvonás 8-9 órában előadhatatlan. Amit a Katona és Gothár kihozott belőle, az nagyon figyelemre méltó, nekem nem volt ellenemre, amit láttam, noha csakugyan billent a „kint és bent”, amit mi patikamérlegen mértünk. Az erős dinamikájú játék, a társulat profizmusa, az igen kreatív megoldások, a beemelt lelemények egész sora engem meggyőzött arról, hogy nagyon jó kezekbe került a színdarabunk. Az igazság relatív volta, ami akár a dráma, a bemutató és a fogadtatás nagy tanulsága is lehetne, rádöbbentett később arra is, hogy meg lehet írni korrekten a szembenállók mindkét oldalát, de azt színpadra vinni már nem lehet, „egyenlőséggel” drámázni nem lehet. Billennie kell. Amúgy meg a szétszedett jelenetek ellenére is tisztelettel bánt a Katona a szövegünkkel, húztak ugyan belőle kényszerűségből, de bele nem írtak. Illetve csak egy mondatot, egy jó mondatot. Az egyetemisták meglehetősen redukált értelmezésben, „emberdarálószerű” felfogásban darálták be magát a Kazamatákat is; még többet húztak, és egy mondatnál azért valamivel többet bele is írtak. Sokkal többet, jelenetet, ami élő szerzők esetében vállalhatatlan. Volt olyan pillanata a játéknak, amikor úgy véltem, nem is a darabunkat látom a kétségkívül tehetséges és lelkes fiatalok előadásában. Persze jó volna egy merőben új, a Katonáétól is eltérő értelmezésben, pláne külföldiek feldolgozásában látni, akiknek a magyar történelem is mást jelenthet. Ebből a szempontból a legizgalmasabb az orosz lett volna, már csak azért is, mert mindketten tanúi lehettünk az orosz kulturális intézetben annak a megdöbbentő nagyköveti beszédnek, aminek a lényege az volt, milyen jó, hogy ’56-ban az oroszok a segítségünkre voltak. S nem kevésbé meghökkentő volt az a tény is, mikor nemrég kiderült, az oroszok lefordították, sőt ki is adták a Kazamatákat a tudtunk nélkül – egyébként minden rendben, biztos, hogy egy normális világban élünk, már csak azért is, mert a fordító, Daria Vascsenko Aniszimova a saját költségén küldött nekünk egy-egy példányt.

Ahogyan a Kazamaták esetében a színházzal, úgy az Excelsior! [Alföld, 2011. augusztus – A szerk.] révén az operával, ezzel a nagyon különös és sajátos dalszínházi műfajjal való találkozás jelentett igen meghatározó élményt. Fekete Gyula zeneszerzővel közösen dolgoztunk az operán; Liszt Ferenc születésének kétszázadik évfordulójára készült a Tavaszi Fesztivál felkérésére. Az már önmagában elég érdekes és lehetetlennek tűnő vállalkozás, hogy a zenetörténet egyik zseniális alakjáról készüljön opera. A magunknak megfogalmazott elvárás mindössze annyi volt, hogy nem szeretnénk zongorázó Lisztet a színpadon látni, s történetében, dallamvilágában úgymond kevésbé elvont, közönségbarátabb mű létrehozása volt a cél. Drámai szempontból jól megragadható momentumnak találtam a zeneszerző életében azt a pillanatot, amikor Rómába érkezett, hogy ott feleségül vegye azt a Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnét, akivel egyébként Weimarban évekig élt együtt. Ehhez a sajátos családi előzmények miatt a pápa engedélyére volt szükség, amit előzetesen meg is kaptak, majd mégis visszavontak. A történet tele van egyházi és családi intrikákkal, kétségekkel mindkét oldalról. A meghiúsult házasságkötést követően Lisztnek többé nem volt nősülési szándéka, Rómában maradt, s évekig élt szerzetesi magányban, mígnem az alsóbb papi rendek felvételével föl nem szentelték. Innentől viselt reverendát. A librettó elkészülte után komponálta meg Gyula a zenét, majd rendezte meg ismét Gothár Péter a darabot az Operaház énekeseinek részvételével. Mikor az egyik próbán tőlem két méterre Mester Viki kiengedte szép szopránját, abba beleborzongtam, és éreztem, ez nagyon jó. És nem változott a megítélésem akkor sem, mikor te a modern komolyzene hagyományát kérted számon az alkalomra született darabon. De hát Fekete Gyula velem együtt szereti a dallamot, amit sem művészi, sem befogadói részről nem tartanék olyan nagy gondnak. A zenemű néhány részlete fesztiválokon még felcsendül. Élveztem a munka minden percét az írástól kezdve a próbákon át a bemutatóig, egy egészen új világ nyílt meg előttem. Ha színészektől hallod vissza a saját mondataidat, olyan meleg, bizsergető érzés, de ha mindezt operaénekesek előadásában, különböző szólamokban kapod vissza, arra nincs szó.

Az interjú Papp András Vadpénz című könyvének záró részlete, a kötet az ünnepi könyvhétre jelenik meg a FISZ Hortus Conclusus könyvsorozatában.

Fotók: Papp András archívuma 


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •