Klasszikusok egymás közt címmel, Kokas Katalin és Kelemen Barnabás hegedűművészek közreműködésével indul el április 24-én a Kertész Imre Intézet és a Fesztivál Akadémia Budapest új, közös komolyzenei programsorozata, melyben a Kertész Imre Intézet írói, költői, valamint a számukra kedves vagy műveikhez kapcsolódó zeneszerzők működnek közre. Az első esten Pilinszky és Bach képzelt zenés párbeszédének lehetünk szem- és fültanúi. A részletekről Kokas Katalint kérdeztük.

MM – 061.hu

Hogyan találták meg a programsorozat ötletével?
Ugron Zsolnával évek óta nagyon szoros barátságban vagyunk, figyeljük az ő útját és tevékenységét, és azt hiszem, hogy ő is a miénket. Nagyon régóta tervezzük, hogy belefogunk közösen valamibe. Másrészről, a Fesztivál Akadémia Budapest – melynek egész éves programját a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatja – programjaiba mindig bevonjuk az irodalmat, ahogyan más művészeti ágakat is. Számunkra ezek elválaszthatatlanok egymástól.

Nagyon szép emlékeink vannak Kertész Imréről is: amikor már nagyon beteg volt, többször volt alkalmunk a lakásán játszani neki, hiszen nagyon szerette, mondhatni, függött a zenétől, koncertekre viszont már nem tudott járni. Náluk nem volt zongora, úgyhogy odavittünk egy elektromos zongorát, játszottunk  neki és a feleségének, Magdának Janáček-szonátát, Bartók-kvartettet, és csodálatos volt látni, hogy hihetetlenül nyitott szívvel, már-már gyermeki örömmel fogadták ezt.

Úgyhogy az, hogy a Kertész Imre Intézetben játszhatunk, számunkra nagyon nagy megtiszteltetés.

Van egy előzménye ennek a programsorozatnak, 2021 szeptemberében indult el a Kertész Imre Intézetben egy komolyzenei rendezvénysorozat, Közelről címmel, amelynek ugyancsak az volt a célja, hogy teret adjon a művészeti ágak összekapcsolódásának. Ön miért tartja ezt fontosnak? Láthatóan megnőtt az igény a komplexebb előadásformákra, produkciókra.

Én úgy látom, hogy a szalonélet újraindulni látszik Magyarországon, és nagyon érezzük is az igényt rá. A fesztiválunkkal havi egy-két szalonkoncertet szoktunk adni, és érezzük, hogy az ötven fő alatti közönség, teljesen más rezgéssel éli meg a koncertet, mint egy nyolcszáz, ezer, vagy kétezer fős közönség.

Egy ilyen szalonkoncerten a közönség minden egyes tagja valamilyen módon szereplő. Amikor az ember nagy tömeg előtt játszik, az másképp különleges. Ahogy belépünk a színpadra, tudjuk, hogy milyen közösségünk van aznap, akkor is, ha ez egy ezerötszáz fős ház, de amikor az ember egy ilyen gyönyörű szalonban játszik, mint amilyen a Kertész Intézet is, ott minden egyes ember a saját egyéniségével van jelen, olyan, mintha mindenkihez személyesen tudnánk szólni. Itt jön képbe az, hogy az ember akkor teljes, hogyha nem egyvalamire teszi fel az életét, hanem teljes egészében éli meg azt. Egy zenész, hogyha nem olvas, ha nem érdeklik egyéb művészeti ágak, akkor nem tud kiteljesülni zenészként, sem emberként. Mi, zenészek, a hangok mögé kell, hogy játsszuk a saját életünket, a saját gondolatainkat, ez pedig akkor válik teljessé, hogyha éljük az életet. Az persze egyénenként változik, hogy mitől egész egy ember. Mi úgy gondoljuk a férjemmel, Kelemen Barnabással, hogy az ember akkor tud kiteljesedni, ha családban él, de a folyamatos olvasás, és az élet értelmének a keresése ehhez ugyanúgy hozzátartozik. Amikor egy ilyen koncertet adunk, akkor egy komplex élményt szeretnénk adni, szimbiózisban a közönséggel.

Ezeken az esteken a Kertész Imre Intézet szerzői kerülnek a középpontba – Kertész Imre, Arthur Koestler, Giorgio Pressburger, Petri György, Pilinszky, Sziveri János -, és olyan zeneszerzőket választanak, akik kapcsolódnak az ő műveikhez. Mennyire volt nehéz zenei kapcsolódásokat találni ezekhez a szerzőkhöz? Hogyan, mi mentén indultak el?
Nagyon sok író úgy gondolkodott, hogy zenét kell, hogy hallgasson, koncertekre kell, hogy járjon ahhoz, hogy egész ember lehessen. Pilinszkynek, úgy tudom, hogy tizenöt-hat éves korában volt egy nagy felismerése Bach-hal kapcsolatban. Onnantól fogva ő nem tudott Bach nélkül élni. De nagyon erős kötődése volt Kocsis Zoltánhoz is, és számos más nagyszerű zenészhez. Kocsis is írt kettejük kapcsolatáról, ahol zenéről vagy irodalomról beszélgettek. Igazából ez nem is kérdés, mert számomra természetes, hogyha valaki olyan nagy művész, mint Pilinszky, akkor köze van a legmagasabb szintű zenéhez is.

Az esteken nemcsak irodalmi szövegrészletek, hanem naplóbejegyzések, levelek is elhangzanak majd, egységet alkotva a zenei részletekkel. Hogyan kell ezt elképzelni formailag? Egy-egy sort, vagy gondolatot zenei betétekkel támasztanak meg, vagy próza és zene külön egységekként hangzanak majd el?
Azt hiszem, Pilinszky nem örülne neki, ha Bach zenéjébe – bármilyen magas szintű is az írása – beleékelnénk egy-egy sorát. Azt olvastam róla, hogy amikor Bach zenéje szólt, akkor semmi másra nem tudott figyelni, akkor egy pillanatra megállt a világ. Egymást fogják követni tehát a zenei és a prózai részek, de végeredményben mégis egy egységgé alakul ez a történet, nem lesznek megállások, az egyik a másikba csap majd át. Mindemellett a szalonélethez mindig is hozzátartozott a beszélgetés, szóval interaktivitásra mindenképp készülhet a közönség. Lesz olyan, amikor Bartók kvartettjét fogjuk játszani, ezt különösen várom, mert tapasztalataim szerint kis térben kevés létszámú ember előtt igen nagy hatása tud lenni a Bartók-vonósnégyeseknek. És ha már itt járunk, Bartóknak is szüksége volt Adyra, hiszen amikor a második vonósnégyest írta, akkor Adyt olvasott.

Ezen az esten a zene felé forduló író kerül a fókuszba, de érdemes lenne majd olyan esteket is szervezni, ahol azt vizsgáljuk, hogy a zenészeknek milyen irodalmi történetekre volt szükségük ahhoz, hogy bizonyos darabok megszülethessenek.

Fotó: Horváth Péter Gyula