Maximális koncentráció és precizitás nélkül két, azonos módon képzett hang időzítése elképzelhetetlen volna. Nem véletlen, hogy az igazán jelentős zongorás duók nemcsak zenei kérdésekben képesek az együttgondolkodásra. A zenei összhang kiváló példája a Klukon Edit, Ránki Dezső zongoraművész házaspár, akik a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjában ismét egy különlegesen izgalmas zongoraesttel lepik majd meg a zenerajongókat a Pesti Vigadóban. A két művész mellett az est főszereplője a 150 éve született Erik Satie. Klukon Editet és Ránki Dezsőt kérdeztük a koncert kapcsán.
LEIRER TÍMEA –061.hu
Néhány évvel ezelőtt Ránki Dezső egyszer azt nyilatkozta, évente kb. 60 koncert szerepel a naptárban, ennek pedig legalább a fele Edittel közösen. Ilyen sok fellépésből ki lehet választani a legemlékezetesebbet? Ha igen, a tavalyi évben melyik volt ez?
Klukon Edit: Nem is annyira a fellépések, mint inkább a gyakorlás, a próbák fontosak és emlékezetesek. Az elmúlt időszakban Liszt Dante-szimfóniájának kétzongorás változata, Bach háromzongorás versenyművei és Dukay zenéje állnak a fókuszban. Az ősszel Varese-ben és – már ez év elején, január 10-én – a Vigadóban adott koncertünk különösen nagy örömet okozott.
Ránki Dezső: Sok koncertre emlékszem vissza nagyon szívesen a tavalyiakból, ha ki kellene mégis emelni, kettőt mondanék: novemberben játszottunk Vilniusban kettesben egy Liszt-műsort, benne a Dante-szimfónia szerző által készített kétzongorás változatával (ezt akkor játszottuk először frissen megtanulva) és a Via Crucis-szal, szeptemberben pedig itt Budapesten, a BMC termében Bach és Dukay műveivel léptünk fel hármasban három zongorán és a JSB vonóskarral – aminek a tagjai még zeneakadémisták. Ugyanezt, illetve nagyon hasonló műsort az év első felében Franciaországban és Japánban is játszottunk többször.
Nekem mindig különleges világot jelent a kétzongorás produkció. Ezzel együtt önök fiukkal, Ránki Fülöppel együtt már három zongorával is közönség elé állnak. Ez mennyire számít kuriózumnak a zenei világban?
KE: Amiatt feltétlenül kuriózum, hogy itthon bármikor dolgozhatunk, mert rendelkezésünkre áll három hangszer. Dukay Barnabás műveit és átdolgozásait pedig tudomásom szerint csak mi játsszuk.
RD: Sajnos igen kicsi a háromzongorás irodalom (arról nem is beszélve, milyen nehéz sokszor egy koncertterembe három hangszert összehozni), a két Bach-concerto mellett csak Mozart írt egy zongoraversenyt ilyen együttesre, szólóművekről pedig nem tudok. Szerencsére Dukay Barnabás az utóbbi időben kedvet kapott a három zongorához, és számos eredeti művet, valamint átdolgozást – Bach és Purcell műveiből – készített. Ezeket természetesen műsorra tűzzük, amikor csak lehet. Egyébként Dukay – akivel igen szoros szakmai és baráti kapcsolatban állunk – az utóbbi kb. 10 évben rengeteget alkotott két zongorára is, már sokszor és sok helyen játszottuk e műveket.
Melyik vajon az erősebb: a lámpalázas izgalom, vagy az elégedett boldogság érzése, amikor Fülöppel együtt állnak színpadra?
KE: Izgalmat nem érzek, bizalmat és örömet annál inkább.
RD: Fülöppel együtt gyakran úgy lépünk fel, hogy ő szólót játszik, mi pedig együtt, kétzongorást (ahol van két hangszer), vagy négykezest. Nehéz elemezni, mit érez az ember ezeken a koncerteken, talán úgy fogalmaznám meg, hogy bármelyikünk játszik éppen, közös az izgalom, hogy minél jobban sikerüljön megszólaltatni a műveket.
Hogyan oldható meg, hogy három ennyire elfoglalt zongorista egy otthonon belül a gyakorlás során ne zavarja egymást? Másrészt a hétköznapi életben azt tartják, nem jó, ha a család minden tagja „ugyanott dolgozik” – ez egy művészi projekt esetében nem igaz?
KE: Nagyon könnyen, és szívesen alkalmazkodom, hiszen a zongorázáson kívül rengeteg egyéb teendőm van. Igyekszem úgy alakítani, hogy ezeket Dezső és Fülöp gyakorló idejében végezhessem el.
RD: Két külön stúdióban dolgozhatunk otthon, a kertben van egy faház három zongorával, és bent a lakóházban szintén van egy külön helyiség a negyedik hangszerrel. Általában probléma nélkül be tudjuk osztani a gyakorlási időket, csak jóakarat kérdése. Nem értem egyébként, miért ne tudnánk egy helyen dolgozni, ez talán azokra igaz, akik egyébként is összeférhetetlenek, akkor viszont jó, ha ez minél előbb kiderül.
Beszéljünk az Erik Satie-estről, amelyre ezúttal a Budapesti Tavaszi Fesztivál égisze alatt kerül sor! Már többször álltak színpadra ennek a különleges szerzőinek a műveivel. Mitől és mikor került közel Önökhöz Satie világa?
KE: Satie két négykezes művét már 1987-ben játszottuk a lockenhausi fesztiválon. Igazán közel hozzá a Socrate, Cage által készített kétzongorás átiratával kerültünk. Nagy feladatot jelentett megtanulni (közel 10 éve lemezre is vettük), teljesen mást kíván tőlünk, mint azok a zenék – néhány kivételtől eltekintve –, amelyeket többnyire játszottunk. Most már otthonosan érezzük magunkat ebben a különleges nyelvezetben, és úgy érezzük, hogy rengeteget tanulunk abból, ami ezeknek a műveknek a hiteles előadásához szükséges. Az erőszakmentes, minden fölösleges érzelgősséget nélkülöző játékmód, melynek legfontosabb eszköze a hangok szépsége, tisztelete és szeretete.
RD: Tiszta Satie-estet most először fogunk adni. Az első pillanatban, amikor találkoztunk vele, megfogott minket Satie zenéje, azonnal lelki rokonságot éreztünk, és gyermekkorból ismert otthonos érzést keltett bennünk.
Satie újító művész volt. Ez a jelző sokszor talán megfélemlíti a koncertlátogató közönséget, akik azt gondolják, hogy az „újító” egyet jelent a „kevéssé érthetővel”. Satie ellenben a könnyed műfajból is merített saját műveihez. Ebben rejlik az ő avantgardizmusa?
KE: Remélem, senkit nem félemlít meg, hogy – a Tavaszi Fesztivál jóvoltából – egy egész estén át elmélyülhet ebben a csodálatos világban. Úgy gondolom, hogy Satie mind a mai napig – csakúgy, mint például Liszt Ferenc – reformernek számít, és értetlenség fogadja. Ezzel kapcsolatban az előadóművészeknek sok a tennivalójuk. A befogadással kapcsolatban pedig a következő hasonlattal élnék: sajnos sokszor veszünk magunkhoz olyan táplálékot, amely rossz hatással van az egészségünkre, és elutasítjuk azt, amitől gyógyulnánk, illetve nem betegednénk tovább. Mert a látszat és a felület szintjén választunk, megszokások és kényelmi szempontok által vezérelve.
RD: Satie otthon is – szülei révén –, és megélhetési nehézségek következtében is kapcsolatba került a könnyebb műfajjal, számos olyan jellegű művet is írt, de nem ezért lehet újítónak nevezni, hanem a darabjaiban található, addig nem, vagy alig alkalmazott dallam- és harmóniavilágnak köszönhetően. Különleges hangsorokat, akkordsorokat használt, és végül az ütemvonalakat is elhagyta. De leginkább a zenéjében tükröződő világszemlélet új, a derűs szemlélődés.
Eric Satie zenéje kinek „nehezebb”: annak, aki játszik, vagy annak, aki értő füllel szeretné hallgatni?KE: Nem érzek nehézségeket. Aki játszik, annak a rengeteg munka és a szeretet miatt nem jelenthet problémát az „előadás”. Aki pedig hallgatja, szabadon dönt a felől, hogy eljön-e a koncertre, vagy sem. Ha jegyet vásárolt, akkor feltehetően érdeklődik és örül a koncertnek. A mai világban már csak egy kattintás, és sok mindent megtudhatnak Satie-ról is. A személyes jelenlétünk egy hangversenyen ajándék.
RD: Hát ezt igazán nem tudom összevetni. Az biztos, hogy annak is, aki játssza, és annak is, aki hallgatja, el kell feledkeznie a sok év/évtized alatt, a rengeteg koncert illetve zenehallgatás közben berögzült gesztusvilágról, és átadhatja magát egy derűs, elmélkedő, sokszor humorral teli, de mindig türelmes és nyitott zenei világnak.
Satie művészetét saját korának közönsége nem értékelte eléggé, de zeneszerző kortársai nagyra tartották őt. Miért gondolta vajon mégis Satie, hogy nem tartják őt zenésznek? (írásában jelenik meg többször ez a gondolat) Satie irodalmi művei általában az elkeseredettségből, elhagyatottságból táplálkoznak, de ez a zenére is igaz?
KE: Olyan korok zenei világának nyomait fedezhetjük fel a műveiben, melyek nem az egónkról és annak túltengéséről szólnak. Játszva a darabjait úgy érzem, nagyon is biztos lehetett magában. Különben nem vetette volna papírra műveit. Nagyon bátor volt, és segít nekünk visszatalálni gyermekkorunk világába. Lehántja rólunk a fölösleges sallangokat. Szívesen vonok párhuzamot Bartók Mikrokozmoszának első füzetével.
RD: A jelek szerint rendkívül fejlett volt a kritikai és önkritikai érzéke is. A tradíciók nem befolyásolták. Amellett, hogy nyilvánvalóan nem olyan típus volt, aki kergeti a népszerűséget, mégis szenvedhetett az értetlenségtől. Erre sokszor maró gúnnyal válaszolt, erre egy példa: mikor megvádolták, hogy a hagyományos értelemben formátlanok a darabjai, azt a címet adta az egyik sorozatának (ezt játszani is fogjuk), hogy „Három darab körte formában”.
Azt mondják, Eric Satie műveinek szakértő hallgatásához ismerni kell a hozzájuk tartozó történetet is. Ha fel kellene készíteniük a közönséget az április 15-i előadásra, hogyan vezetnék fel a darabokat röviden?
RD: Szerintem egyáltalán nem kell „szakértő” módon hallgatni zenét, az a jó, ha minél elfogulatlanabbul, előítélet- és várakozásmentesen, nyitottan fogadja a közönség a darabokat, ez Satie esetében fokozottan igaz. Történet sem kell a darabokhoz, a zene önmagáért beszél, elég a címeket, tételcímeket elolvasni.
A Szókratész eredetileg énekhangra is íródott, ezt dolgozta át John Cage két zongorára. Ismernünk kell a szöveget, ahhoz hogy megértsük a zenét?
KE: Mindenképp jó, ha valaki újra elolvassa Platónt. A zene befogadásához azonban nem feltétlenül szükséges a szöveg ismerete. Cage olyan gyönyörűnek találta Satie zenéjét, hogy átírta két zongorára, kiemelve, hogy a mű szöveg nélkül is teljes értékű.
RD: A mű eredeti változata énekhangra és kamaraegyüttesre, illetve zongorára íródott, három szövegrészletre Platón dialógusaiból. A zene szövetében, áttetszőségében, és a dallamvezetésben is világosan felismerhető a francia hanglejtés, mégis igaz az, amit Cage a kétzongorás átiratának előszavában leír, hogy ez a zenei anyag önmagában is olyan szép, hogy a szöveg nem feltétlenül kell hozzá.
Az április 15-i Satie koncert után milyen különleges produkciók, zenei vállalások várják még önöket a közeljövőben?
KE: Bach, Liszt, Messiaen, Haydn, Dukay továbbra is a központban. Egyéb koncertjeink mellet tervezünk egy sorozatot a BMC-ben, amely részben visszatekintés az elmúlt harminc év közös munkájára.
RD: A már lekötött jó néhány hagyományos műsorú, itthoni és külföldi, zenekari és szólókoncert mellett a BMC termében tervezett sorozatot emelném én is ki, ami keresztmetszetet ad majd az általunk legjobban szeretett repertoárból.
Fotók: Felvégi Andrea