Január 11-én kezdődött és január 14-ig tart a hollandiai Eurosonic fesztivál, amelyen többek között a Fran Palermo képviseli Magyarországot. Miután a fiúk hazatértek, január 25-én a MÜPÁ-ban mutatják meg milyen a pszicho-aktív mediterrán érzés. Henri Gonzóval beszélgettünk.
PZL – 061.hu
Sokszínű a Fran Palermo hangképe, nyilván rengeteg zenét kellett megismerni ahhoz, hogy felépítsétek ezt a sajátos világot. Hogy tudtatok ennyi zenei információt átereszteni magatokon?
Kiskoromban a spanyol és kubai származású családunkban főleg a latin zenei vonal volt domináns. Amikor kamaszodtam, már megismerkedtem az ún. alternatív zenékkel és a gimis punk előadókkal, aztán amikor még idősebb lettem, megkedveltem a francia filmzenéket is, később pedig még nyitottabb lettem mindenféle egyéb zenékre is. És minden zenekari tag hozott a Fran Palermóba más irányokat is. Játszottam egy görög zenekarban és kiskoromban perkás voltam egy latin bandában is. Most rengeteg kínai tradicionális zenét hallgatok. A zenekarra is jellemző ez a nyitottság, egy techno buliban is jól tudjuk magunkat érezni, ahogy egy rockkoncerten is.
Az első lemezen néhány dalának a vázlatát Londonban szerezted. Fontos, hogy hol születnek a dalok? Más lehet az akusztikájuk, a hangulatuk?
Hat rám a környezet, és persze, minden hat mindenre, inspirálnak az utazások is, ugyanakkor ha egy zene Angliában íródott, nem lesz feltétlen indie-rock. Egy komfortosabb próbateremben nagyobb kedve van az embernek zenélni, és egy jó zongora jobban inspirál, mint egy elhangolt régi hangszer.
A zenekari fotók különös helyszíneken készültek. Fontos, hogy minden részletében érződjön a “Fran Palermo-élmény”?
Például a Rolling Stones, Primal Scream vagy a Beatles esetében is mindig fontos volt az art work, szóval fontos az is, hogy a külső megjelenéseken is érezhető legyen, hogy mivel áll szemben a hallgató. Mindig is izgalmasabbnak találtam egy szépen berendezett színpadot, mint az egyszerű, fekete hátterek előtt fellépő zenekarokat. Néha még egymáson is röhögünk, hogy ki milyen vad cuccokat vesz fel egy-egy koncertre. Hogy nevén nevezzem a dolgot: szeretem, ha egy előadónak van imázsa.
Felépítettetek egy alternatív tropical valóságot, egy sosemvolt Budapestet. Van, hogy “benn ragadtok ebben a díszletben”, és hirtelen lesokkol benneteket a város szociobrutális valósága?
Mi azért nem színészek vagyunk, nem bolondulunk bele egy-egy szerepbe, és igyekszünk nem is túljátszani azt, hogy mi egy zenekar vagyunk. Nem lepődünk meg, ha kilépünk a próbaterem ajtaján, két lábbal a földön állva játsszuk a rock and rollt.
Nem tartotok attól, hogy ha egy zenei élmény túlságosan is egzotikus, akkor nem mint rock and roll produkcióra tekintenek rá a promóterek, hanem inkább egy attrakcióra, látványosságra…
Mi nem kielégíteni szeretnénk valami igényt, hanem sokkal inkább megteremteni, akkor is, ha tudjuk: annyira nehéz befutni Magyarországról, mint megnyerni egy EB-t vagy egy VB-t… Január 25-én lépünk fel a MÜPÁ-ban, ami tényleg megtervezett esemény lesz, de mi szeretjük az egyszerű klubkoncerteket, azokat, amelyek kis terekben zajlanak, mert azok mindig igazi rock and roll bulik maradnak…
Miben tér el a ti „befutási együtthatótok” mondjuk a Middlemist Red vagy az Ivan&The Parazoltól? mennyit változtak a közösségi platformok az elmúlt néhány évben?
Mielőtt ők feltűntek volna, már voltak bizonyos közösségi médiumok, például a myspace… Manapság gyorsan célba lehet juttatni egy-egy üzenetet, csak nagyon sok üzenet kering az éterben. Mi nem akarjuk úgymond tolni magunkat, mert az számunkra is idegesítő, akkor milyen lenne a közönségünknek! Karriert nem lehet a közösségi médiára alapozni, és különben is: először a zenei produkciónak kell megállnia a helyét, csak utána jöhet az Instagram a hashtag-gel…
A No, Never Go Back című számotokat a kapolcsi templomban vettétek fel. Volt-e valami különös élmény a forgatás alatt?
Sokat járunk Kapolcsra, a Művészetek völgyébe, az egyik barátunknak van Kapolcson nyaralójuk, ott töltöttünk el egy napot… Inkább technikai kérdésekre fókuszáltunk a felvételkor, mert nagyon visszhangos volt a templom, a dalt viszont élőben vettük fel. Komoly spirituális élményünk nem volt, viszont a dobosunkat megkergette egy kecske a közeli temető mellett.
Benne van a pakliban, hogy egy-egy slágeresebb dalotokat „félreérthetik” a kereskedelmi rádiók és tévék szerkesztői. Mi az, amit a szórakoztatóipar oltárán még bevállaltok, és mi az, amit nem?
Voltunk már kimondottan populáris rádióban, a Class FM készített velünk interjút, de egy népszerű tehetségkutató tévéműsorba is hívtak, hogy a szünetbe játsszunk valamit, de ezt ők sem gondolhatták komolyan…
Nemrég Nagyváradon is felléptetek. Milyentapasztalatotok van a külhoni közönséggel kapcsolatban?
Erdélyben tavaly kétszer is voltunk turnézni, ahol nagyon pozitív, hálás és jóindulatú a közönség. Valójában pont erre a szeretetre és lelkesedésre vágytunk. A románok néha csúnyán néznek ránk, de ők az utcán láthatóak, nem a klubokban. Sokszor 150 erdélyi fiatal nagyobb bulit csinál, mint a sokkal nagyobb nézőszámú pesti bulik közönsége.
Képek: Fran Palermo archív