Június 5-én a Barba Negrában tartja 40 éves jubileumi koncertjét a Vágtázó Halottkémek. Ahogy azt kell, móresre tanítják a halált, dörömbölnek a semmi kapuin, kiugrasztják a világösztönt, és két órára visszahódítják az Édent. A fellépés apropóján beszélgettünk Grandpierre Atillával, a zenekar énekesével és vezetőjével.
POÓS ZOLTÁN – nullahategy
Még a hetvenes években Nagy László vállalta, hogy bemutatja a verseidet. Miért nem jelent meg az összeállított anyag?
Öntörvényű voltam. Nem is tehettem mást. Ami az Élet és Irodalom című irodalmi hetilapban akkoriban megjelent, az számomra mind színvonaltalan szócséplés volt, amit a hihetetlenül unalmas elvárásoknak megfelelés irányított. Sokkal többre vágytam, teljeserejű életre, romlatlan világra, a kozmikus értelemtől ragyogó mondanivalóra. Nagy László azt javasolta, ne akarjak annyira sokat mondani. Csakhogy számomra éppen ez volt az egésznek az értelme. Nem akartam kiüresíteni a verseimet, sem ellaposítani. Úgy látszik, nem hódoltam be az elvárt módon. Az Élet és Irodalom rovatvezetője jellemző módon azzal zárta le az ügyet, hogy ők soha nem ígértek semmit. Pedig az is elhangzott, hogy Nagy László 120 soros bevezetőt ír a verseim elé. 1994-ben jelent meg az első verseskönyvem, A Mindenség őrjítő varázsa címmel, Agyrakéták alcímmel. Azóta legendás kötetté vált, apróhirdetésekben tízszeres áron is keresték. 2000-ben jelent meg Emeletes Mesehajó – elmeutazás a csillagerőhöz című verseskönyvem, majd nemrég, 2013-ban az Apám szíve dobog bennem – a Grandpierre-család verseiből címmel jelent meg egy válogatás, benne több új versemmel. Nekem sokat jelent, hogy a költészetem él. Járom az előadásaimmal az országot. Több helyen azzal várnak, hogy a helyi fiatalok a verseimből adnak elő. Fiatalok olvassák és szeretik a verseimet országszerte, és ez az igazi értelme a költészetnek.
Anno majdnem olyan sok álmítosz terjedt rólatok, mint a Beatrice-ről, akik ugyebár “csirkét daráltak”. A VHK-ról például azt terjesztették, hogy a közönség rabruhában jár a koncertekre, hogy véresen, lábaitoknál föllógatva énekeltek. Voltak-e még ezeken kívül vad dolgok, amik elterjedtek a VHK-ról?
Azt is terjesztették rólunk, hogy a koncertjeinken tömegesen megőrülnek az emberek, és 15 mentővel viszik el az őrültekházába a frissen megőrülteket. Pedig nem is igaz, mert mindössze három mentőkocsi állt járó motorral a koncertjeink előtt. Terjesztették, hogy egy párttitkár lányát megerőszakolták a koncerten, de ha igaz lett volna, akkor annak következményei is lettek volna. Terjesztették, hogy emberek halnak meg, életveszélyes a koncertjeinkre járni, persze ez sem volt igaz, senki nem halt meg. Se szeri, se száma az ilyen híreknek.
Az Üres kozmosz című 1978-as dalt többször próbáltátok felvenni, de soha nem voltatok vele megelégedve. Voltak olyan számok, amik korai demókból fejlődtek ki, és évtizedek múlva kerültek lemezre?
Egyszer még előfordulhat, hogy megtalálom a módját, hogyan közelítsem meg az Üres a Kozmoszt – de ma már a címét nem vállalnám. A dallamvilágát annál inkább, egyedülállóan varázslatos hangsorokon futó álomszerű érzésfolyam árad belőle. Régebben bele voltam zúgva a „semmi” eszméjébe, mert úgy fogtam fel, mint egy teremtő erőt, amely a valamivel együtt teremti a világot. Ma már úgy fogom fel, hogy az, amit régebben semminek, ürességnek neveztem és vonzódtam eleven végtelenségéhez, az inkább a Mindenség Mindensége, a még megnyilvánulatlan Kozmosz, az anyagi világba bocsátkozás előtti gondolat- és érzésteljesség, vagyis a korlátlan érzések és gondolatok, a korlátlan vágy és értelem világa. 
Mindannyiunkban ott rejlik ez a még megnyilvánulatlan világ, és meg akar nyilvánulni. A Kozmosz telített egy ma még felfedezetlen, elképesztően gazdag, villámló érzésvilággal és értelemmel, amihez az emberiségnek még fel kell nőnie. Végtelen lélekkel telített a kozmikus élet! És legbelsőbb világunk révén közvetlenül érzékelhetjük és átélhetjük, ihletett, fogékony pillanatainkban! Csak a mai eltompult földi világ, a modern társadalom az, ami üres, mert kiüresedett, embertelenné vált, elvesztette eredeti értelmét. De mi a másik oldalon állunk, az emberiség, az élet, a Természet oldalán. A földi hatalmasságok, az elismerés után kuncsorgó kicsinyes törekvések már rég a feledés homályába vesznek, amikor a zenénk még mindig élni és ragyogni fog. Vannak még olyan dalok, amiket később játszottunk fel, hiszen szinte kimeríthetetlenül gazdag felvételekkel rendelkezünk. Például a Csillagok hívása egy 1967-es házibulin tört ki belőlem, és az 1998-as VHK-lemezen, Az Éden visszahódítása – 2. Támadás című CD-n jelent meg.
Az 1988-as lemez megjelenésétől lehet-e korszakolni az albumokat, vagy kb. ugyanaz a hangkép és művészi irányvonal jellemzi a zenekar 40 évét?
Talán három korszakra lehet osztani a lemezeinket. Az első négy lemez korszaka 1988-tól 1994-ig, A halál móresre tanításától A világösztön kiugrasztásásá-n és A Semmi kapuin dörömbölvé-n át az Óriás tér!-ig tart. A második Az Éden visszahódítása 1. és 2. támadástól a Naptánc!-ig, 1996-tól 2001-ig, a harmadik a Forgószél!-től a Veled haraptat csillagot!-ig, 2009-től máig. Ez a harmadik korszakunk a zene jellegében közelebb áll az elsőhöz, mint a másodikhoz. Nagyobb szerepet kapnak az energikus, életörömmel és csodálatos élményekkel telített számok. Kiemelkedően jól sikerült például a különleges hangulatú Távoli világok 2009-es lemezünkön, az életenergiától kicsattanó Hun testvériség a 2012-es lemezünkről.
A Sonic Boom és az Alternative Tentacles kiadások jobban szólnak, mint a magyar verziók? Vagy az 1988-as RING kiadás a Sonic Boom licence volt?
A RING ugyanazt a hollandiai hangfelvételt és a Barcsik Géza által készített legendás lemezborítót kapta, de sajnos a lemezborító az eredetinél sokkal gyengébb minőségben jelent meg a magyar kiadásnál.
A zenekar tagjai is ugyanúgy magukévá teszik azt a világképet, ami téged jellemez, vagy van, aki pl. ateista… Mennyire fontos a közös szellemi platform? Volt, aki „csak zenész” volt a zenekarban, vagy mindenki afféle modern sámán?
Ebben a zenekarban annyi rendkívüli jelenséget tapasztalatunk már meg együtt, hogy ezek a lételemeink. Ezekre vadászunk! Nagy kincs számunkra, ha ez megadatik. Volt olyan, hogy amikor egy próbán rámtört a gitározhatnék, és nem énekeltem, akkor Fritz gitárja, anélkül, hogy tudta vagy akarta volna, úgy szólalt meg, mint amikor úgy énekelek, mintha távolról énekelnék. És volt, aki azért lépett ki a zenekarból fél év után, mert úgy érezte, megőrül attól, hogy rendkívüli erők hatnak rá, és hogy minden zenésznek törvényszerűen megvan a helye és feladata, amit nem lehet akkor sem kikerülni, ha valaki tudatosan törekszik arra, hogy valami mást vigyen bele, vagy másmerre vigye a zenét. Távol állunk az újkeletű, modern istenhit bárgyú követésétől éppúgy, mint az ateizmustól. Mi az örök valóságot, a Természet elképesztő kincseit, csodálatos teremtő erejét éljük és tapasztaljuk próbáról próbára, koncertről koncertre. Ezért vagyunk együtt, ez összeköt bennünket, minden másnál erősebben. Ahogy 1983-ban Lugó írta „Világító karosszékek röpülnek az űrben” című, a szamizdat Artpool Letters-ben megjelent írásában: ennek a zenének „egy abszolút pontos, és szavakkal ugyan nem, de magával az előadással és a zene-eseménnyel egyértelműen leírható teste van…Ebben a zenében minden eleve adott, attól a pillanattól fogva, hogy a múltban valakiben megszületett az ötlet: ezt kell csinálni; sőt, sokkal régebben adott minden, mindannyiunk elfojtott kollektív tudatalattijában: ezért olyan ismerős és olyan idegen. Minden adott, mindennek megvan a maga helye, és minden meg is találja helyét az előadás folyamán, és csak ott találja és találhatja meg helyét a gitárokon, a dobon és az énekhangon. Mintha valami hatalmas és erős vár állna a zenekar mögött, vagy egy olyan térkép, amire rá sem kell néznünk, hogy tudjuk, hol vagyunk.”
Előfordult, hogy egy producer megpróbálta volna másképp beállítani egy-egy szám hangképét, mint ahogy azt koncerten játszottátok? Volt, hogy megfogadtatok ilyen tanácsokat?
Nem is próbálkoztak ilyesmivel. Különben elfogadunk tanácsokat, ha jónak látjuk.
Számos országban léptetek fel, például Angliában, az Egyesült Államokban, Hollandiában, Németországban, Franciaországban és Finnországban is. Hol vette leginkább a közönség a lapot?
Németországban sokszor egészen rendkívüli módon fogadta a közönség a VHK-t. Az első, bemutatkozó berlini koncertünkre zsúfolásig megtelt a legendás Front Kino. Többen, köztük Blixa Bargeld, az Einstürzende Neubauten énekese megrendülten hallgatták az addig nem hallott, hihetetlen erőtől és felkavaró drámaiságtól kirobbanó koncertünket. Még a könnyük is kicsordult. Amikor egy kölni kétórás klubkoncertünket hihetetlen hangulatban végigtombolta a közönség, a klubvezető azt mondta nekem, csillogó szemmel: “Atilla, erre a két órára ebben a klubban mindenki magyarrá változott!” Játszottunk tízezrek előtt is, és amikor az éjszakai életben feltűntünk egy-egy klub bejáratánál, előfordult, hogy a beengedők tisztelegtek nekünk és soron kívül ingyen beengedtek, mert felismertek bennünket, tudták, hogy mi vagyunk a VHK-sok. Finnországban is rendkívüli sikerünk volt. Lahtiban például egy moziban játszottunk, ez volt a turnénk utolsó állomása. A VHK nem mindig ment vissza a koncert után, bármennyire is visszahívott a közönség, ha úgy éreztük, hogy így volt teljes az égszakadás, akkor nem mentünk vissza. Itt is így jártunk, de a közönség 40 percen át egyre erősödő hangviharral követelt vissza bennünket. Végül a nevetőgörcs határán mégis visszamentünk, és rátettünk még egy lapáttal. De csak olajat öntöttünk a tűzre, még jobban felerősödött a tombolás, és ez így ment még másfél óráig, úgyhogy összesen négyszer (!) mentünk vissza. Emlékezetes maradt.
A VHK alapvetően koncertzenekar, de a lemezeitek inkább stúdiófelvételek. Miért?
Valójában a második nagylemezünk, A világösztön kiugrasztása is koncertfelvétel volt, Mannheimben vettük fel. Ez az Alternative Tentacles által kiadott CD-inken az első nagylemezünkkel egy CD-n szerepel, mert a CD-re mindkét nagylemez anyaga ráfért. Ez volt a jellemző: egy stúdiólemez-egy koncertlemez. Harmadik lemezünk, A Semmi kapuin dörömbölve, stúdiólemez, de olyan, amit egy hatalmas hangárban vettünk fel Hollandiában, a hangár közepén körben álltunk és úgy játszottunk egyszerre, mintha koncerten lennénk. Ezen a lemezen együtt szerepelnek a legnépszerűbb számaink: a Hunok csatája, az Aláírhatatlan történelem, a Pótolhatatlan halhatatlanság (Nincs más megoldás), az Örökkévalóság, a Halló Mindenség!, a Botrányos probléma. Ezután jött az Óriás tér!, az egyik 1993-as Almássy téri koncertünk felvétele. Az Éden visszahódítása 1. stúdiólemez, ennek folytatása Az Éden visszahódítása 2. támadás. A Naptánc! is alapvetően koncertlemez, a Voivod zenekarral az Almássy téren tartott koncertünk felvétele, egy-két stúdiófelvétellel kiegészítve. A Vágtázó Életerő koncertlemeze után ismét stúdiólemezt szerettünk volna kiadni a jobb hangminőség miatt, de a sors úgy hozta, hogy menetközben született még két olyan szám a koncerteken, amelyeknek fel kellett kerülnie a lemezre: a Kézfogás és a Hun testvériség. A következő lemezünk ismét koncertlemez lesz.
A Vágtázó Életerő 2009-es lemezét a Wikipédia nem sorolja fel a VHK diszkográfiájában. Milyen a viszony ahhoz a produkcióhoz?
A 2009-es Forgószél! címmel megjelent anyag ugyanúgy VHK-lemez, mint a többi. Csak a név más. Az újjáalakulásunk után ugyanis pár évig Vágtázó Életerő névvel játszottunk, és csak később vettük vissza a VHK nevet. A Forgószél! CD-t mi nagyon szeretjük, csak sajnos nem kapott sajtótámogatást, a fű alatt jelent meg, csak azok tudnak róla, akik igazán szeretik és keresik a zenénket.
Gyakorolt-e hatást a Vágtázó Csodaszarvas a VHK zenéjére? Van-e átjárás a két rajongótábor között, vagy élesen eltér a két közösség?
Miután mindkét zenekarban én vagyok a fő zeneszerző, ezért természetszerű a hasonlóság. Ugyanakkor úgy érzem, legtöbbször meg tudom ítélni, melyik zenei ötletem melyik zenekarba illik inkább. Nem mindig könnyű, hiszen ha ma születne meg a „Hunok csatája” ötlete, teljesen indokolt lehetne, ha inkább a Csodaszarvasba vinném, ugyanakkor ma már nehéz elképzelni enélkül a VHK-t. A Hun testvériség című VHK-számot egyesek inkább a Csodaszarvasba illőnek tartják, szerintem viszont az a fajta energia, amit ebben a dalban érzek, határozottan a VHK hangszerein szólal meg jobban. A két rajongótábor között azt hiszem jelentős az átfedés. Sokan vannak, akiknek a Csodaszarvas ugyanolyan elemi erejű élményt jelent, mint a VHK. A Facebook-on a Csodaszarvast többen jelölték be, mint a VHK-t, de a VHK-koncertekre jönnek többen. A Csodaszarvas rajongói köre talán még végletesebb, mint a VHK-é. Huszonéves derékig érő rasztahajúak éppúgy járnak a koncertjeinkre, mint fehér papi ruhába öltözött tisztes kort megért alakok.
Mire számíthat a közönség a 40 éves születésnapi koncerten?
Egyrészt az Ébrenálmodók Rituális Színház előadása jelent majd meglepetést, hiszen először lépnek fel velünk. A tizenegy fős társulat az ősi magyar mitológiát eleveníti fel, a VHK és Rituális Színháza inspirációjára jött létre. Sűrített jelképekkel, a VHK zenéjére, mozgásukkal és a közönség soraiban is felbukkanó akcióikkal nem akármilyen hangulatot idéznek meg. A VHK 40. évfordulós koncertjére Köles Vazul egyedi díszleteket készített. A műsorunkban nemcsak az elmúlt 40 év legkiemelkedőbb számait mutatjuk be. Lesz vadonatúj szám éppúgy, mint koncerten évtizedek óta nem hallott, mégis sokak számára felejthetetlen szám. Szeretnénk a VHK ügyét a központba állítani: olyan közösségi, baráti érzésekből álló erőteret megteremteni a nézőkkel-hallgatókkal és az elképesztő mozgásokat hozó, a koncerthangulatot velünk együtt teremtő és ünneplő résztvevőkkel, amely valóságos erővé válva összeköt bennünket életünk legmélyebb akaratával, és összehangolódásunkkal életre szólóan felemelő élményt teremt.