Rakovszky Zsuzsa író, költő, műfordító élő klasszikus: minden írása a legnagyobbaknak kijáró figyelemre tarth számot. A Kossuth-díjas szerzőt Sopron díszpolgárává választották, a Fortepan című legutóbbi kötete pedig Libri irodalmi díjas lett. Időről, múltról, gyerekkorról és a számára nem túl vonzó irodalmi életről is beszélgettünk vele.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu
Az önnel készült interjúkat olvasva feltűnt, hogy mindig lényegre törően válaszol, kerüli a szószátyárságot, fegyelmezett, mint a versei. Erre a habitusa lehet magyarázat, vagy egyszerűen csak helyesebbnek tartja, ha visszafogott marad?
Nem tudom, szét lehet-e a kettő választani: valószínűleg azért tartom helyesebbnek, mert ilyen a habitusom. Általában sem szoktam sokat beszélni. Még egy további oka is lehet, az, hogy fiatalabb koromban sok matematikus volt a baráti körünkben, és megszoktam, hogy lehetőleg pontosan kell fogalmazni és a föltett kérdésre kell válaszolni (a bölcsészekre ez nem mindig jellemző).

Ennek fényében kevés dolog tudható önről, jobbára az írásaival van jelen. Az irodalmi élet, a pletykák és csipkelődések világa fiatalabb korában sem vonzotta?
Már gyerekkoromban is szívesebben olvastam otthon, mint hogy kimenjek játszani a többi gyerekkel. Ez persze változott valamicskét, egy (két, három) emberrel, ha van köztünk rokonszenv és van valami közös az érdeklődési körünkben, szívesen beszélgetek, nagyobb társaságban viszont nem érzem jól magam, mert ott legfeljebb udvariasan csevegni lehet, vagy tényleg csipkelődni és pletykálkodni, és én egyiket sem szeretem.

Rakovszky Zsuzsa fortepan című könyvének részlete

Nemrég Sopron díszpolgárává választották. Meglepte? Gyerekkorában eljátszott azzal a gondolattal, hogy egy ilyen elismerést vesz át?
Azt hiszem, elég furcsa gyerek lenne, aki ilyesmire vágyódik (a fiatal lányok még éppenséggel egészen más dolgokról szoktak ábrándozni). Ráadásul az én gyerek- és fiatalkoromban a díszpolgári cím, azt hiszem, nem is létezett, a rendszerváltás után újították fel. Most viszont jól esik, mert Sopronhoz erős érzelmi szálak fűznek, és bármit jelentsen is a díszpolgárság (igazából nem is tudom, mivel jár), annyit biztosan, hogy közöm van a városhoz.

Néhány éve ezt nyilatkozta: „… bizonyos fajta világmagyarázat szerint az egész világmindenség, így, ahogy van, valószínűtlen véletlenek sorának az eredménye, nincs benne semmiféle magasabb értelem, és ha ez így van, akkor az egyéni élet is értelmetlen – még a szerencsés is, hát még a szerencsétlen.” Ebben a kontextusban van-e értelme a versírásnak, vagy olyan büntetés-pótcselekvés, mint Sziszüphosz kőgörgetése…
Ha jól emlékszem, ezt talán egyik, Véletlen című novellám kapcsán nyilatkozhattam, de azt nem állítottam, hogy én is ennek a világszemléletnek a híve vagyok. Inkább arról lehetett szó, hogy a novellák szereplői olyan világban élnek, amely nem kínál kapaszkodót a nehéz élethelyzetekben – vagy túlságosan is sokfélét kínál, amelyek ezért hiteltelenek. A versírás meg általában az írás viszont belső szükséglet, és az ember nemigen kérdezgeti magától, hogy van-e “értelme”.

Ezt írta korábban: „De ami volt, az nem jön vissza többé/soha. Az idő egyirányú utca.” „A jelen/– az is a múlt, álöltözetben.” Mintha egyes versei múlt-idő-fényképek lennének, a leírással, a részletek megragadásával tart ellent az időnek. Negatív szereplő az Ön életében az idő?
Az idő? Gondolom, részben negatív, részben pozitív, mint mindenkiében. Sok minden eltűnt, amit szerettem, amihez ragaszkodtam, sok számomra kedves ember nem él már, ugyanakkor ahhoz, hogy valaki fejlődjön, átalakuljon, műveket  hozzon létre, időre van szükség… örülök, hogy a fiam felnőtt, közben sajnálom is, hogy nem gyerek már… szóval is-is.

Kép: PIM

Abban a lakásban él, ahol a gyerekkorát is töltötte. Nem okoz-e gondot olyan helyen élni, ahol nincsenek ott a korábbi lakók, az Önhöz közel álló személyek? A hely állandósága könnyebbé teheti az emlékezést?
Igen, persze, bár azokra, akik valaha közel álltak hozzám, akkor is gyakran gondolok, ha másutt vagyok, de természetesen a helyszín megmozgathatja az emlékezést. Nem is annyira a lakás, mert az, hogy állandóan, folyamatosan itt vagyok, az inkább az emlékezés ellen hat (más lenne a helyzet, ha hosszabb idő után térnék vissza), hanem vannak például bizonyos utcák, ahol ritkábban járok, és azok újra és újra felidézik valamilyen már nem élő személy vagy közösen átélt esemény emlékét. Ami  persze elszomorít, de még mindig jobb, mintha el lennék vágva a múltamtól.

Hogyan emlékezik? A tárgyak láttán beugrik egy-egy kép vagy képsor? Támogathatja az emlékezést az írás?
Kétféle emlékezés van: vannak a bármikor, akaratlagosan felidézhető emlékképek, és van az a bizonyos másik, a “teába mártott sütemény” fajta. Minden ilyen spontán jelentkező emlék nagy öröm, bár nem mindig lehet őket megkülönböztetni a fantáziaképektől.  Amikor például A hullócsillag évét  írtam, amit  először önéletrajzi jellegűnek szántam, szükségem lett volna rá, hogy minél több emlékképet felidézzek, de sehogy sem akartak jönni. Amikor aztán eldöntöttem, hogy rendben, akkor legyen fikció, elkezdtek érkezni a képek és jelenetek, amelyekről utóbb megtudtam, olyan emberektől, akikkel ismertük egymást abban az időben, amikor a könyv játszódik, hogy azok a dolgok bizony csakugyan így történtek, vagyis amit én fantáziaképnek hittem, valójában emlék.

2007-ben jelent meg gyerekkönyve, Ismered-e? címmel. Miért gondolta akkor, hogy gyerekkönyvet kell írnia?
Az a könyv egy gyerekeknek szóló, verses növényhatározó (mármint ha gyerekek csakugyan olvasnak ilyen hosszúra sikerült verseket, amit kétlek). Az a története, hogy megpróbáltunk egy barátnőmmel Sopronban létrehozni egy kis könyvkiadót — ő levéltáros volt és volt kiadói tapasztalata. Úgy gondoltunk, mindent mi magunk fogunk csinálni, illetve néhány másik barátunkkal közösen. Ezt a kis könyvet is például egy barátnőm illusztrálta, egy másik volt a tördelőszerkesztő, és így tovább. Magának a könyvnek az ötlete pedig onnét jött, hogy volt egy hasonló angol sorozat, amelyiknek egyik darabját megkaptam valamikor még gyerekkoromban és egészen elbűvölt. Először arra gondoltam, annak a verseit kellene lefordítani, aztán arra, hogy miért jelentessünk meg könyvet Angliában honos növényekről, amikor pedig, úgy tapasztaltam, a gyerekek az ittenieket sem nagyon ismerik. Szóval jó játék volt, de több gyerekkönyv-ötletem aztán nem akadt.

Az egyetemen magyar-angol szakos tanári diplomát szerzett, több ismert szerző művét ültette át magyarra. Hogyan fogadta Bob Dylan Nobel-díjának hírét? Rontja vagy javítja a díj presztízsének megítélését a Svéd Akadémia döntése?
Fogalmam sincs. Ismerek Bob Dylan-rajongókat, előttük nyilván nőni fog a díj presztízse, mások előtt valószínűleg nemigen. De ha az ember megnézi úgy száz évre visszamenőleg az irodalmi Nobel-díjasok listáját, rájön, hogy a felének a nevét se hallotta. Szóval azt hiszem, nincs jelentősége.

2006-ban jelent meg Visszaút az időben címmel az összegyűjtött verseit tartalmazó kötete. Ha újból hasonló kötetet jelentetne meg, változtatna egyes verseken? Visszatér a korábbi írásaihoz, javít, átír?
Nem, szinte soha. Ha egyszer valamiről úgy érzem, hogy készen van, akkor nem nyúlok hozzá többet – különben Ítéletnapig javítgathatnám.

Dolgozik-e új köteten?
Most fejeztem be egy regényt, és most egy darabig pár megkezdett versen szeretnék dolgozni.

Az év kezdetén vagyunk. A dolgok elején vagy végén szeret lenni jobban?
Attól függ. A jó dolgoknak az elején, a rosszaknak nyilván a végén — de egy évről nehéz előre megmondani, hogy milyen lesz.

Vezető kép: Filep István