Utoljára két évtizede ültek be egy magyar filmre (A miniszter félrelépre) annyian, mint a Valami Amerika 3. részére Herendi Gábor vígjátékának első hétvégéjén. Ha a sajtó píszí csendőrségének szirénázása nem is, az inkriminált és valóban útszéli poénkodás a figyelemreméltó nézettségi adatok ellenére visszatart attól, hogy a magyar vígjáték visszatérését ünnepeljük. Addig is összeszedtük az 1950-es és a 2010-es évek közötti időszak legjobb hazai komédiáit, amelyek között a kelet-európai sajátosságnak megfelelően szép számmal akadnak filmszatírák és más, hibrid műfajú alkotások is. Összesen 15 filmet válogattunk listánkra a közönségkedvencek és természetesen a saját líblingjeink közül.  

MAPET – nullahategy.hu

1950-es évek

Állami áruház (1952)
Bár a hazai filmgyártás is sötétségbe borult az évtizedben, azért a remek rendező- és színészállománynak köszönhetően a sematizmus időszakának sarlóval-kalapáccsal igazított propagandafilmjei között is akadnak gyöngyszemek (Ház a sziklák alatt, Bakaruhában, Hannibál tanár úr vagy a Körhinta). Ugyan Gertler Viktor ma is meglepően vicces filmje az évtized közepéig erőltetett termelési- és szabotázsfilmek dömpingjének a korszakára esik, a régi rendszerből átmentett, szigorúan ellenőrzött és instruált színészek jutalomjátékként értelmezték a feladatot, így a néző okkal érezheti úgy, hogy a lobotómiával voltaképpen jót akartak neki. A Diadal Áruház dolgozói a pesti szocpláza osztályainak munkaversenyére készülnek a kiváló dolgozóból lett új igazgató szervezésében (sok jelenetet az egykori Úttörő Áruházban forgattak), amikor az épülő proletárutópiára rávetülnek a múlt árnyai. A kapitalista exdiri, a háború utáni áruhiányban lehetőséget látó intrikus népellenség elterjeszti a hírt, hogy a szocialista kereskedelem nem képes kielégíteni a keresletet. Szóval van itt imperialista ármány bőven, de van szerelem, sok zene, móka és kacagás, Latabár Kálmán, Gábor Miklós, Gózon Gyula meg Turay Ida, ráadásul a rövid cameókban is olyan legendák tűnnek fel, mint Psota Irén, Bárdy György vagy Kabos László.

60-as évek

Meztelen diplomata (1963)
Palásthy György remek krimivígjátéka a bizonyíték, hogy igenis megfilmesíthetők Rejtő Jenő regényei. A Vesztegzár a Grand Hotelben filmadaptációjának sikerült az, ami Bujtor Istvánnak nem A három testőr Afrikában feldolgozásával. Az alkotók ugyan meglehetősen szabadon értelmezték a regényt, de felesleges ezen fennakadnunk, a forgatókönyv és rendezés a történet kuszasága és sok változtatás ellenére (vagy épp annak köszönhetően), másfél órányi prémium komédiázásba sűrítve idézi meg Rejtő egyik legmulatságosabb művét. A pizsamás Félixet alakító Márkus László mellett Garas Dezső, Szendrő József és a kor legkedveltebb színészei sziporkáznak még a legapróbb szerepekben is – az egyikben például Alfonzó jeleskedik. A jelenteket egy állami szállodában vagy szakszervezeti üdülőben vették fel, hanyagolva a külső felvételeket, amivel jócskán spóroltak a költségeken.   

A tizedes meg a többiek (1965)
Keleti Márton vígjátéka mondhatni a Meztelen diplomatánál is örökzöldebb, ráadásul nem csak a filmzsánerek mindegyikében kiemelkedő évtized, hanem talán a teljes magyar filmtörténet legkedveltebb filmalkotása is egyben. Eredetileg egy brutálisan sematikus partizánfilm készült volna Nyílt parancs címmel a szovjetekhez átálló magyar katonákról, amiben Molnár tizedes ügyeskedő karaktere csupán mellékszereplőként tűnt volna fel. Herskó János javaslatára végül vígjátékká íratták át a II. világháborús háborús dráma forgatókönyvét, a Molnárt alakító Sinkovits Imre pedig főszerepet kapott. A karakter nem állította komolyabb kihívások elé, mivel a filmbelihez hasonló kalandokat élt át kamaszként, a háború idején. De nem a tizedes alakja az egyetlen, amiben a vagányság megtestesül: a szovjet elvtársaknak szánt ki- meg beszólások (“Grisa, azt a jó moszkvai nénikédet!”, “Már a spájzban vannak az oroszok”) akkoriban bizonyára sokakban felvetették, hogy baj lehet a hallásukkal.

A tanú (1969)
A magyar film hosszú időn át előszeretettel nyúlt a szatíra eszköztárához, hogy fricskáival felhívja a figyelmet a szocializmus mindennapjainak visszáságaira és kisszerűségére. Ha A tizedes… vagány volt, nem tudom, milyen jelzővel illethető Bacsó Péter kultikus filmszatírája, amely hiába is próbálta volna megvezetni az akkori kultúrpolitikát a feledésre ítélt Rákosi-rendszer kritikájaként. A szemfüles elvtársak tíz évre jégre tették, végül csak 1979-ben mutatták be. A vörös diktatúrák bármelyikét, így Kádárék legvidámabb barakkját is megillető és örökérvényű egysorosok (“A nemzetközi helyzet fokozódik”, “Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának, “Az élet nem habostorta”, „Az a gyanús, ami nem gyanús”, stb.) a magyar filmtörténet legtöbbet, még manapság is igen gyakran idézett szállóigéivé váltak. Mondanpm sem kell, abban, hogy a gátőr Pelikán, valamint Virág és Bástya elvtársak harmadik típusú találkozásainak mozgóképes összefoglalójában a hazai filmgyártás mérföldkövét tisztelhetjük, Kállai Ferenc és Őze Lajos felejthetetlen játékának is van némi szerepe.

70-es évek

Régi idők focija (1973)
Ahogyan jó néhány a listába szedett filmek közül, Sándor Pál filmje sem a klasszik vígjátékok vonalát erősíti, ám van olyan vicces, mint a kacagtatásra szánt hazai produkciók legjava. A Mándy Iván műve nyomán készült filmszatíra sajátosan keserédes magyar humora csákányként üt lyukat a dráma és vígjáték közti betonfalon, ehhez pedig nem gyáva bevetni a már régóta filmmúzeumi korszakát élő burleszk eszközeit. Jól teszi, Garas Dezső alakításában Minarik Ede alakja ugyanis chaplini magasságokba emelkedik. A 20-as évek Budapestjén futballcsapatot építő mosodás története is hagyott néhány elkophatatlan szállóigét az utókorra. A “Kell egy csapat!” azóta is visszatérő és magas markingértékékkel bíró szlogenként kering a piacgazdaság termeszváraiban, nem csak a sport világában.

Indul a bakterház (1979)
Regős Bendegúz történetét sem kell bemutatni, a felnőtt lakosság java tudna legalább 2-3 aranyköpést idézni a Rideg Sándor regényéből készült filmből, amely olyan, mintha Mihályfy Sándor rendezése ágyazott volna meg Kusturica életművének. Bár a rendező a magyar színjátszás akkor legnépszerűbb alakjaival töltötte fel a szereplőgárdát, Koltai Róbert, Pécsi Ildikó, Horváth Teri vagy Haumann Péter karakterei és a zseniálisan megkomponált gegek is csupán színezéknek tűnnek a főszereplő Olvasztó Imre alakja meg a szájába telepített ízes folklór mellett. Mihályfy az egyetemes filmtörténet talán legsikeresebb castingjával nyerte el főhősét, akit több száz gyerek közül választott ki egy intézetben. A „döntősöktől” azt kérte, rúgják őt fenékbe, amire csak Olvasztó volt hajlandó. Nehéz felfogni, hogy ez a vagány kis csibész, aki bölcsen elmondja véleményét bakterországról, jótáll magáért lókupeccel, csendőrrel meg a Banyával szemben, fiatal felnőttként végül eldobta magától az életet.

80-as évek

A Pogány Madonna (1980)
Hiába a ma már elképzelhetetlen  egymilliós nézettség, Bujtor István első közönségfilmjét kissé fanyalogva fogadták az agyontámogatott, de csak egy-két ezer mozinézőt csábító filmekre gerjedő filmesztéták. Az Ötvös Csöpi-trilógia első és legjobb felvonása – állítólag maga Bud Spencer tanácsára – sok elemében koppintotta a Piedone-filmeket, de ez hidegen hagyta a népeket, Bujtor pedig hatalmas diadalt aratott a „honosítással”. Egy kritikusa szerint elsősorban azért, mert a rendező „nem akar Hollywoodot láttatni ott, ahol hungarocellből vannak a bejárati ajtók”. Bujtor és Kern András alakításában a szakállas, öntörvényű balatoni szuperhekus és társa, Kardos doktor messze a legjobb hazai buddy cop karakterek, akik a korabeli nemzetközi mezőnyben is vígan megállták volna a helyüket. Ma is éppúgy imádnivalók, mint a retróérzést bevonzó visszhangosított bunyók, a laza dumák, a pörgős zsigulis akciójelenetek meg a szocreálba rontott balatoni környezet. Kár, hogy az új évezredben indult Zsaruvér és Csigavér-tévésorozat meg sem közelítette az eredeti filmek színvonalát.

Egészséges erotika (1985)
Tímár Péter 2010 óta nem rendezett, amihez feltehetően van némi köze az évek során lassan kultfilmmé nemesedett Zimmer Feri borzalmas folytatásának, illetve bukásának. Első rendezése, az Egészséges erotika egyedi formai-technikai újításai a rendező névjegyévé váltak: a visszafelé felvett, majd fordítva lejátszott dzsesszes mozgáskultúra vagy az elvtársi zsargonból kifacsart, Mézgáék jövőbeli rokonának nyelvezetét idéző foghíjas mondatok más léptékkel ugyan, de szinte minden filmjében felbukkannak. Az eladhatatlan ládákat ontó “ladagyár” női öltözőjében titokban felszerelt ipari kamerák története gyönyörűen illusztrálja a késő-kádári szocialista kevertgazdaság működési mechanizmusát, miközben már a film elején zsibbadtra röhögjük az arcizmainkat a perverz üzemvezetőt alakító Rajhona Ádám kérdőív-felolvasásán: „Nocsak! Katkóné! Hetente hányszor? Se. Fogamzásgátlót? Válasz: nem. Kielég? Nem elég. Szexuálprobléma? Nincs. Maszturbázis? Nincs válasz. Homoszextapasztalat? Fúj. Azt írja fúj. Menstruáció alatt? Se. Orgazmumus? Nincs töltve. Nincs töltve!”. Később sincs megállás. Ott a kefírrázással egybekötött kukkolás, a tűzveszélyes üzemben lopott benzint tároló tűzoltó (Koltai Róbert) bénázása vagy éppen Haumann Péter elnöki fejszerkezete.

A legényanya (1989)
Szakítva a helyi szokással, hogy a faluban minden férfit Bélának hívnak a tanácselnök után, a rátóti Rozi a Józsi nevet adja nemrég született kisfiának. Józsika felcseperedik, de furcsasága miatt beilleszkedési problémákkal küzd, sokáig a lányokat is kerüli, majd amikor összejön Ágikával, csodálatos módon ő lesz várandós. A falu népének viszont illene kezdeni valamit ezzel a mirákulummal, Béláink gondolkodnak… A Schwajda-mű alapján készült film, Garas Dezső egyetlen rendezése rutinos szakembereket is megszégyenítő, vérprofi munka, amiben az Egészséges erotikától megirigyelhetett technikai megoldásokat alkalmaznak (aligha véletlen, hogy vágója Tímár Péter, operatőre pedig Kardos Sándor). Bár a rendszerváltás évében mutatták be, a népmesei narratívára húzott abszurd filmszatíra nagylelkűen elkerülni, hogy műfaji elődeihez hasonlóan a szocializmus paródiájává gömbölyödjön. Az Eperjes Károly, Kállai Ferenc, Andorai Péter, Pogány Judit játékával díszített rátótiáda inkább tágabb dimenzióba helyezi a tragédiába torkolló cselekményt: országallegória, ami rólunk, mindannyiunkról szól.

90-es évek

Csapd le csacsi! (1990)
Tímár Péter listánkon szereplő mesterhármasának másik jeles darabja Káeurópa talán legviccesebb komédiája a rendszerváltásról. A félkész családi fészekbe frissen beköltözött, az építkezés (és talán a rendszerváltozás) káoszától eleve kissé ingerült házaspár tagjai között komoly perpatvar kerekedik, amit egy eltévedt, a nemibeteg-gondozóból jött idézés indukál. Nem elég a háborúskodás, Béla szomszéd vezetésével  egy titkos munkásőrraj a kommunizmus fegyveres resturálására készül a kerítés túloldalán. Térdcsapkodós gegekben és beszólásokban ebben a komédiában sincs hiány („Nálunk a házban van egy fiatal demokrata gyerek. Azt nagyon pofán vágnám!”; Én meg beléptem a zöldpártba. A Trabant miatt. Engem ne basztassanak, hogy rákot terjesztek.”; “Az a te bajod, hogy sokat voltál vidéken, nem fejlődött ki az agyad!”; „Vidéki műtyúk! Repedtsarkú kombiné!” Balhé az van! Hiszti az van! Csempe a francba, az van! stb. ), így hajlamosak vagyunk eltekinteni attól, hogy a jelenetekben a magyar filmszatírák ismerős karakterei köszönnek vissza: Gáspár Sándor céklavörös képpel üvölt, Pap Vera arcát elönti a szplín, Koltai Róbert meg műmájer rendőrt alakít. Talán csak Csak Eperjes Károly lóg ki a sorból, a ripacskodásra hajlamos színművésznek ugyanis nemcsak a munkásőregyenruha áll jól (“Ez amúgy príma szövet, ugye? Nehezen rongyolódik, ugye?”), de az is, hogy túltolja a biciklit.

Roncsfilm (1992)
A prolilét kliséi, humora és poézisa jelenik meg Szomjas György ezerszer visszanézhető kultfilmjében. A Práter-Bókay-Szigony utcai Bermuda-háromszög fáradt vakolatú házai a pusztulat, lakói a rendszerváltozás utáni zavarodottság mementói, de maga a történet is töredékes, a kép torzított. A Gólya presszó tévéjében fiatal germánok döntik a berlini falat, odakinn a kocsma téglakerítését meg a szomjas látogatók. Isznak, kártyáznak, verekszenek, aztán megnyugszanak. Biztonságosabb itt, mint az utcán, ahol kést rántanak a földre pottyant gyümölcs miatt, vagy otthon, ahol a házmester túszul ejti a feleségét, a proligyerek meg felgyújtja a nejével rosszalkodó roki faterját. Szomjas annak idején újságcikkekből és bírósági archívumokból gyűjtötte össze a sztorikat, onnan származik „a kutya vagy a hölgy harapott?” és a paradicsomaffér is.

Sose halunk meg (1993)
Koltai Róbert első rendezése annyi nézőt csalt be a mozikba, amennyit hosszú idők óta egyetlen magyar alkotásnak sem sikerült, a keserédes, poénokban gazdag komédia sikerét a későbbiekben is aktív színész-rendező sem tudta megismételni. A főszerepet is bevállaló Koltai a saját nagybátyjáról mintázta meg a seftelő vállfaárus Gyuszi bácsi figuráját, aki szárnyai alá veszi az unokaöccsét, hogy felfedeztesse vele a nagybetűs élet terra incognitáit. A hatvanas években játszódó film főcímdala szintén szép karriert futott be: a Nagy utazás – Dés László és Bereményi Géza dala, Presser Gábor előadásában – azóta is az egyik legnépszerűbb és legtöbbet játszott magyar filmzene.

Csinibaba (1997)
Több mint húsz év távlatából sem egyértelmű, hogy Tímár Péternek a nosztalgiakeltés vagy a könnyed szatirikus csipkelődés volt a célja a kádári konszolidáció tetőfokán játszódó történettel. Akárhogyan is, a felszínt kapargató Csinibabával megszületett a Tarr Bélán edződött esztéták számára is vállalható, modern magyar tömegfilm. Tímár pályájának koránt sem a legjobb, de a legsikeresebb filmjét alkotta meg ezzel a zenés vígjátékkal, amiben óriási szerepe volt a régi slágerek újraértelmezéséből született musical-tálalású dalbetéteknek, az aranyköpéseknek („Nem bírom tovább, Ede, kimondom: tegeződjünk!”) és persze a csúcsformában komédiázó színészeknek. A tömbbizalmi-Gálvölgyinek, a csehszlovák televízió pótbemondónő karrierjével picsáskodó Nagy Natáliának vagy a bizarr villamos-jelenetben brillírozó Andorai Péternek és Pogány Juditnak.  

2000-es évek

Üvegtigris (2001)
Végre egy magyar film, ami nem szól a világon semmiről (az amerikai álom meddő kergetésen túl), és jé, mégiscsak működik. A rendezők, Rudolf Péter és Kapitány Iván merészet húzott azzal, hogy vígjátékukat a párbeszédekre élezték ki, tekintve, hogy magyar filmben az olyan benyögéseknél, mint a mára végre elkoptatott „Ízirájder, öcsém!”, azért hallottunk már viccesebbeket az elmúlt évtizedekben. Ellenben, ha a dialógusok és egysorosok nem is túl időtállók, legalább valóban életszerűek és lazák, legalábbis annyira biztosan, hogy a plázákban zombuló kamaszhordák viccmesterei évekig puffogtassák a popkulturálisan érzékenyebb, ámde kortikálisan alultáplált haverjaik körében. A film legerősebb tartóoszlopai a karakterek: Lali, az amerikaiautó-fétises büfés, az autónepper Gaben, az egybites csencselő Róka, a szélütött hajléktalan Sanyi, Cingár, a Balázs Pali-frizurás hobbiszaxofonos és persze Csoki, a Babettával csapató easternhős és ízirájder. A Rudolf Péter, Reviczky Gábor, Gáspár Sándor, Szarvas József és Csuja Imre alkotta társaság a két folytatásban is becsületesen odateszi magát, bár sok értelme nem volt az alapfilmet trilógiává bővíteni.

Valami Amerika (2001)
Vígjáték-fronton az új évezred első nagyobb durranása Herendi Gábor első mozifilmje. A fogorvosból lett reklámfilmesnek elsőként sikerült ötvöznie a bevett fordulatokkal, jó dumákkal, menő zenékkel és sematikus figurákkal operáló hollywoodi komédiákat a magyar vígjáték háború előtti hagyományaival és a reklámok svungjával. Herendi varázslata a közönségfilmes praktikák sokaságának arányos léptékű alkalmazásában rejlik, amivel alaposan kiszélesítette a vicces műfaj addigra elég szűkre szabott hazai célközönségét: a tiniktől a nyugdíjasokig, a csóró melóstól a jómódú zsúrfiúig minden néző szemét jóllakatja ahhoz, hogy a kissé tökéletlen sztoriból már ne kívánják kikanalazni a valóságot. A lét errefelé sosem volt annyira fincsi, hogy a magyar néző inkább a nosztalgiázásban, mintsem a jótékony feledésben lássa meg szórakozásának zálogát.