Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 15
  •  
    15
    Shares

Az idei könyvhét egyik szenzációja volt Szemadám György festőművész „Háromperhármasok“ című dokumentumregénye. A művészeti élet hajdani megfigyelési módszereiről, a besúgók, ügynökök jelentéseinek olvasata kapcsán leszűrt tapasztalatairól faggattuk a szerzőt.

BARTA ZSOLT – nullahategy

DSC_1932Divatba jött mostanában az ügynökökről s megfigyeltjeikről könyvet írni, Esterházy Péter „Javított kiadás“, vagy Temesi Ferenc „Apám“ köteteire gondolok elsősorban, amelyekben mindkét oldal, a megfigyelt és a megfigyelő is megjelenik.
Az említett kötetek az irodalom irányából közelítik meg a témát, ráadásul mindkét szerző édesapja révén vált érintetté, az én könyvemben viszont én vagyok a „főszereplő“, bár sohasem vágytam ilyen dicsőségre.

Köztudomású, hogy fiatal korában a Fővárosi Állat-és Növénykertben dolgozott. Melyik volt nehezebb, a nagyragadozók főápolójának lenni, vagy az aczéli-korban művészként létezni?
Gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy ornitológus leszek, szenvedélyesen jártam a természetet, s figyeltem a madarakat, ám amikor eljött az ideje, egy sikertelen felvételi miatt, mégsem vettek fel az ELTE biológia-kémia tanári szakára.

Gondolom, politikai okok játszhattak közre.
Sokkal inkább a gondviselésnek köszönhetem, hiszen azóta kiderült számomra, hogy félreértés volt a madarak iránti érdeklődésem értelmezése, amiről azt hittem, hogy tudományos jellegű. Nem volt ez más, mint az Isten teremtette világ elképesztő gazdagságának csodálata, vagyis a művész attitűdjébúl eredeztethető. A sikerelen felvételi után mentem dolgozni az Állatkertbe, azt gondolva, hogy csak az újabb egyetemi megmérettetésig maradok, de végül hét évig tartott, s azt a fantasztikus élményanyagot, amit ott megéltem, máig csodálatos adományként tartom számon.

diptichon_jaritz_jozsa__tarzan_es_az_egykori_oroszlankolykok_emlekenek__fiatalkori_onarckeppelIllusztris társaságba keveredett, oroszlánok, tigrisek, s egyéb nagyvadak.
Egyfelől igen, másfelől azonban olyan emberekkel is kapcsolatba kerültem, akik nem mindennapi élményekkel gazdagítottak. Az egyik idős majomápoló régebben egy szerzetesközösség tagja volt, közvetlen munkatársam pedig háborús bűnösként leült öt év után került szabadlábra. Egy másik öreg kollégám fiatal korában jutasi őrmester volt, míg a Szarvasházban egy volt csendőr dolgozott. Ápoló majd főápolóként dolgozva rájöttem, hogy tudományos pályára, egyetemi végzettség híján nincs esélyem, s számot vetve képességeimmel, úgy döntöttem festőművész leszek.

Derült égből villámcsapás?
Képzőművészeti képességeim már a gimnáziumban nyilvánvalóak voltak, ám akkoriban még nem tulajdonítottam túlzott jelentőséget ennek, hiszen tudományos pályára készültem. Most azonban úgy döntöttem, éppen egy oroszlánketrec felmosása kellős közepén, hogy festeni fogok, s meg is beszéltem háborús bűnösként számon tartott kollégámmal, aki maga is festegetett, a technikai részleteket, majd olajfestéket, ecsetet, vásznat és festőállványt vásároltam, s elkezdtem festeni. Egy idő után otthonról is elköltöztem, s a szerencsének köszönhetően főbérlőmről, az idős néniről, aki a szobát kiadta számomra kiderült, hogy nem más, mint Vaszkó Erzsébet, festőművész. Egyetlen mesteremként tartom számon őt, nagyon sokat köszönhetek neki. Hamarosan újabb szerencse ért: egyszer hazafelé buszozva felfigyeltem egy nagy, kézzel festett plakátra, ami egy kiállításra hívta fel a figyelmet. Így jutottam el a Képcsarnok Vállalat központjába, ahol természetesen megismerkedtem a kiállító művészekkel, majd az ő barátságuk révén jutottam el s léptem be az úgynevezett „művészvilágba“.

kartyalapokAmi ugye azzal járt, hogy kiállításokra, megnyitókra, happeningekre járt, s mivel Ön is aktív kiállító volt, gyorsan a Hatalom látókörébe került. Egyáltalán érdekelte és értette e a rendszer a kortárs képzőművészetet?
A hatalmat minden olyan esemény érdekelte, ami a fiatalokkal kapcsolatos volt. Féltek tőlük, hiszen az 1956-os Forradalmat is a fiatalok robbantották ki, így igyekeztek minden olyan rendezvényt ellenőrzésük alá vonni, ahol az ifjúság megjelent. Mivel akkoriban gyülekezési tilalom volt, könnyen be tudtak záratni frissen megnyílt tárlatokat, kiállításokat, erre a törvényre hívatkozva. A kortárs képzőművészet körülbelül annyira érdekelhette a rendszert, mi bármi más művészeti ág, amit ha nem értettek, azonnal gyanússá, rendszerellenessé vált. De arra is volt bőven példa, amit a könyvemben le is írok, hogy maga a besúgó kreált az amúgy ártatlan tárlatból, vagy művészeti tárgyból gyanús ügyet azért, hogy a maga személyét fontossá tegye a szervek előtt.

Apropó, besúgók. Mi vihette rá ilyesmire az embert?
Létezett egy hármas alapelv, amivel a rendszer elérhette azt, amit akart. Ez azt jelenti, hogy a  besúgásra, úgynevezett együttműködésre háromféle módszert alkalmaztak a személlyel szemben: legtöbbjüket zsarolással kényszerítették a besúgásra, másokat anyagilag támogattak, s voltak akik, noha ezt a legkevésbé sem hiszem el, hazafias kötelességüknek tartották, hogy barátaikról, családtagjaikról rendszeresen jelentsenek.

Fel lehetett ismerni a besúgókat?
Akkoriban úgy képzeltem, hogy azonnal felismernénk, és nem engednénk a társaságunk közelébe. Csaknem 30 évvel később tudtam csak meg, hogy ez korántsem volt lehetséges, hiszen bárki lehetett besúgó, akár közülünk is, aki a legkisebb mértékig zsarolható. S akkoriban ki ne lehetett volna politikailag zsarolható, akár egy hozzátartozója révén?

2364217950Említette, hogy a hatalom minden rendezvényt igyekezett az ellenőrzése alá vonni, s ha szükség volt rá, megszüntetni, bezáratni. Nyilván voltak kirívó esetek.
1970 nyarán rendezték meg Szentendrén az úgynevezett Nalaja happeninget. A város főterén található szabadtéri színpadon, 17-23 év körüli művészek, dadaista-szürrealista rendezvényt tartottak, amin jelen volt egy helyi önkéntes rendőr is, aki a nézők tömegét ellenségesnek vélte, és erősítést kért. Az hamarosan meg is érkezett, majd a rendőrök igazoltatni kezdtek, s végül néhány embert elvittek. Gyorsan eljutottak a szervezőkhöz is, s ettől kezdve „szervezett összeesküvéssel“ vádolták, majd le is csukták őket. Persze a „szocialista erkölcs“ védelmezőit az a legkevésbé sem érdekelte, hogy ezzel a lépésükkel jó néhány fiatal további életét tették tönkre. A Galántai György által létrehozott balatonboglári kápolna tárlat esete még kirívóbb volt. A kápolnát, ahol kiállítások, tárlatok, s happeningek voltak, s amelyet Galántai bérelt, a hatóság folyamatosan megfigyelés és zaklatás alatt tartotta, majd bezáratta. A Kápolna Tárlatok besározásának csúcspontja azonban egy újságcikk volt, melyet a televízió Kék fény rendőrségi magazinjának újságírója, Szabó László írt a Népszabadságba, „Happening a kriptában“ címmel. A páratlanul aljas írásnak köszönhetően Galántai Györgyöt, és mindannyiunkat, akik Balatonbogláron kiállítottak, ez a mélyütés kriminalizált, s mivel személyi és egészségügyi okokból az Állatkertből is eljöttem, nem maradt más hátra, mint a disszidálás.

Most mégis Budapesten beszélgetünk.
Néhány hét alatt körbeutaztam Nyugat-Európát, azzal a céllal, hogy felmérjem, hol tudnék gyökeret verni. Végül Hamburgban álltam meg, s eleinte igen jól éreztem magam, de aztán elkezdett néhány dolog zavarni.

Egy jóléti társadalom kellős közepén?
Az időjárás például naponta háromszor-négyszer is megváltozhatott, s az is zavart, hogy naphosszat csak a sirályok agresszív kiáltozását hallom, egyre jobban hiányozni kezdtek az itthoni, ismert madárhangok. Ilyen apróságokból döbbentem rá, hogy én valahova tartozom. Nekem valahol hazám van, ahol nemcsak a nyelvet beszélem, de enyémek azok a versek és regények is, amit ezen a nyelven írtak. Meg enyémek az ottani felhők és a tájak, amelyekre a festők képein ráismerek. Egyszóval, Hamburgban lettem igazán magyar, így aztán hazatértem.

Nem kellett magyarázkodnia hosszan a belügynek, merre is járt?
Nem, de a velem szembeni szoros ellenőrzést továbbra is fenntartották. Történt néhány furcsa eset, például a telefonkészülékem sokszor nem adott vonalat, s hiába jelentettem be a hibaelhárítónál, nem tudtak mit tenni vele. Egy ízben pedig bejelentkezett nálam a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának az ajánlásával egy spanyol televíziós forgatócsoport, akik, úgymond fiatal magyar képzőművészekkel készítettek interjút. Még aznap fel is jöttek a lakásomra, mert állítólag másnap már el is kellett utazniuk. A stáb, legalább 8-10 ember meg is érkezett, s annak rendje s módja szerint fel is forgatták a lakást. Az interjú elkészült, de amikor elmentek, valami rossz érzés maradt bennem, mintha a tévések nem egészen ilyenek lennének. A műveimre nem is voltak kíváncsiak, és miért pont engem kerestek meg, amikor én a Stúdiónak egészen új tagja voltam. Végül felhívtam a Fiatal Képzőművészek Stúdióját, ahol semmiféle spanyol televízióról nem tudtak.

Talán egy poloskaírtás jól jött volna. Könyvének illusztrációi között többször felbukkan King-Kong figurája, gondolom nem véletlenül.
1975-ben készítettem „King-Kong, a szent szörnyeteg“ címmel egy montázssorozatot, amely valójában az akkori hatalomról szólt. King-Kong szörnyeteg, mert monstruózus lényéhez, hatalmas erejéhez egy gyermek, vagy inkább egy értelmi fogyatékos szelleme társul. Tetteiben ezért szükségtelen érzelmeket vagy logikát keresni. King-Kong ugyanakkor szent, mert erős, nagy, sőt olyan hatalmas, hogy szinte már mindenhatónak tűnik. King-Kong az intézményesített neurózis, a tömeggyilkos hatalom.


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 15
  •  
    15
    Shares