Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

A napokban jelent meg Németh Gábor Egy mormota nyara című új regénye, melynek főhőse egy helyszínvadász, aki filmekhez keres megfelelő kulisszákat. Beutazza a világot, és többek között szembesül az utóbbi években teljesen megváltozott Európával. A helyszínvadásznak tehát a legjobb munkája van a világon, nyaralóhelyeket, történelmi városrészeket keres fel, megiszik ezt-azt. Ennél csak egy jobb foglalkozás van: írónak lenni. Németh Gábor íróval beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

Amikor évekkel ezelőtt utoljára beszéltünk, többször került szóba a Serpolette, „Ottlik titokzatos, elveszett könyve”. Réz Páltól tudjuk, hogy a Buda című regényén dolgozó Ottlik lefagyott, amikor kiderült: a Serpolette létezik, Bíró Lajos írta… Neked, aki sokszor kalandozol a gyerekkor vidékein, volt-e Serpolette-ed? Volt-e titokzatos könyved? 
Egy képes, óvodásoknak szóló mesekönyv. A Kínai Népköztársaságban nyomtatták, az ötvenes évek végén. Őrületes hatással volt rám. Többek között a “Visszajött a répa” című mesével, ami alapvetően meghatározta a világnézetemet. Aztán valahogy elveszett. Nagyon erősen sóvárgok utána. Úgy harminc évvel ezelőtt, amikor egy társaságban meséltem róla, a házigazda egy laza mozdulattal levette a könyvespolcáról, és megmutatta. De nem mertem ellopni. Most viszont, hogy ezt megkérdezted, beírtam a Google képkeresőjébe, és megtaláltam néhány beszkennelt oldalt. Örökre leköteleztél. Persze, az emlékeimben azért sokkal szebb volt. Úgy jártam, azt hiszem, mint Ottlik a Serpolette-tel.

Répa

Két nappal a könyved bemutatója után újra dolgom volt az Írók Boltjában, felültem a teljesen üres karzatra, ahol te „olvastál fel”, azaz: egy számítógép újra bejátszotta a két nappal korábbi estet. Különös volt. Mi volt a legkülönösebb íráshoz köthető „misztikus” élményed? 
Néha teljes oldalakat álmodok nem létező, vagy legalább is általam soha nem látott könyvekből. Végigolvasom őket, aztán persze reggelre eltűnnek, egy szóra nem emlékszem belőlük. Határozottan az az érzésem, hogy ha volna mód lapozni, a szövegek folytatódnának. Lehet, hogy ismeretlen regények tucatjait hordom a fejemben, csak, sajnos, nincs megadva a nappali hozzáférés, valami lekódolta.

Nem tartod furcsának továbbá, hogy a könyvedben felpanaszolod, hogy a Camus könyvének címe nem a Közöny, hanem Az idegen, és pont aznap jelenik meg Az idegen címmel az újrafordított Közöny
Tudtam, hogy előkészületben az új fordítás, mert a Nagyvilág közölt belőle részleteket. A furcsa csak az volt, hogy pont ezen a napon jelent meg. Kis szódával ez is elmegy misztikus élménynek, nem?

Németh Gábor 2016.05.03. Fotó: Horváth Péter Gyula

Fotó: Horváth Péter Gyula

Még mindig a könyvbemutatód: ott voltak a régi Örley körös írótársak, Kukorelly Endre, Garaczi László, Györe Balázs… Mennyire intenzívek ezek a régi kapcsolatot? Ápoljátok még valamilyen formában az Örley kör szellemiségét ?
Folytathatnám. Ott volt Csaplár Vilmos, Rácz Péter, Tábor Ádám, Kornis Mihály. Utána a Spinozában Ungváry, Földényi. Nagyjából a kemény mag. Talán ez is bizonyítja, hogy ápoljuk. Nem akarok túl érzelmes hangokat pengetni, de szerintem az Örley összeköt minket, amíg élünk. Ásó, kapa, nagyharang.

Nem lehet beszerezni a korai könyveid, még az ezeket egybegyűjtő Elnézhető látkép című kötet is hozzáférhetetlen. Nem merült fel a Kalligramnál, hogy a kisebb kiadóknál megjelent köteteidet újra megjelentesd?
De, felmerült, csak úgy döntöttünk a Kalligrammal, előbb jöjjön a Mormota. Jövőre a 2010-es években írt, kiadatlan kisprózákból állítok össze kötetet, lehet, hogy kiegészítve A huron tó szövegeivel. Az Elnézhető látkép új kiadásáról is beszéltünk már korábban. Én persze örülnék, ha megint kapható volna a Kész regény, amit Szilasi Lászlóval írtunk, vagy a Sebők Zoltánnal folytatott művészetelméleti tárgyú, rádiós beszélgetéseink gyűjteménye. Meglátjuk, a felsoroltak közül mi illik a kiadóm hosszabb távú terveibe.

Németh Gábor 2016.05.03. Fotó: Horváth Péter Gyula

Fotó: Horváth Péter Gyula

Amikor 2000 körül a Szombat folyóirat meghívott „nem zsidó írókat” a Műcsarnokba, Ungváry Rudolf moderátor vehemensen számon kérte a pódiumon ülőktől, hogy nem tesznek semmit az antiszemita közbeszéd ellen. Az írók zavartan néztek maguk elé, majd te felálltál a közönség soraiból, és kb. ezt mondtad: az íróknak az életművük megalkotása a feladatuk, nem kötelességük közéleti kérdésekben állást foglalniuk. Lett ennek a hozzászólásnak később folyománya?
Az igazsághoz talán hozzátartozik, hogy addigra már A huron tó-ban megjelent a Zsidó vagy? ős-szövege, amit éppenséggel lehet úgy is olvasni, mint “az antiszemita közbeszéd ellen” való állásfoglalást, ha már valaki így, a társadalmi felelősség felől szereti olvasni az úgynevezett szépirodalmat. Tehát kifejezetten nem önvédelmi, hanem elvi okokból utasítottam vissza, amit Ungváry  mondott. Egyszerűen az bosszantott fel, hogy kötelezővé tett egy attitűdöt, és az írástudók felelősségére apellálva, tulajdonképpen hírbe hozta azokat a szerzőket, akik nem kívánnak az általa üdvösnek tartott közéleti szerepnek megfelelni. Azt gondoltam, és gondolom ma is, hogy mindenkinek a magánügye, hogy íróként akar politizálni, vagy megelégszik állampolgári jogainak gyakorlásával, azaz a közvetlen politikai diskurzusban való részvétellel, esetleg kizárólag a cserebogarak halhatatlanságával foglalkozik.

„Benne lett volna a pakliban”, hogy igazi ellenzéki figura légy, a család elleni lázadás, a gyerekkorban a Fehér könyv átlapozása, a személyiségedben lévő következetesség… Lehet, hogy csak én nem tudok róla…, de voltak ’89 előtt ún. rendszerellenes ügyeid?
Föltehetően nem te vagy az egyetlen, aki nem tud róla. Csináltunk ezt-azt a hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején, Farkas Péterrel, Tóth Gábor Ákossal és Garaczi Lacival, az úgynevezett Demokratikus Ellenzék perifériáján. Ami engem illet, “vessetek a mókusok elé”, kábé. Ha nagyon keresed, megtalálod a nevem Csizmadia Ervin könyvében, de  finoman szólva nincs a dolognak meghatározó történelmi jelentősége. Ide most, azt hiszem, jól jönne egy szmájli.

Németh Gábor 2016.05.03. Fotó: Horváth Péter Gyula

Fotó: Horváth Péter Gyula

Olyan vagy, aki nem mérlegel, hanem mindig önazonos, még ha ez konfliktusokkal is jár (ilyen volt a „női írókról”  írt kritikád, ami után „megkaptad a magadét”). Mi volt az elmúlt évtizedekben az írásaidban, hozzászólásaidban, amit leginkább félreértettek, vagy leginkább meghökkentek?
Az említett, “ridikülös” cikken kívül néhány esetre emlékszem. A Nappali Házban közreadtam egy Nagy Lászlóval kapcsolatos anekdotát, ami sajátos föloldását adja a Ki viszi át a szerelmet? című sláger vershelyzetének. Pár nappal később névtelen fenyegetést találtam a rögzítőmön.  Az egyik legkedvesebb gimnáziumi barátom a Magyar Naplóban közölt, személyét érintő, teljesen ártatlan naplórészlet, Lányi András pedig a novelláskötetéről szóló kritikám miatt szakította meg velem örökre a kapcsolatot. A vicces az, hogy egyértelműen elismerő kritika volt. A legpikánsabb mégis talán az az eset, amikor egy ismerősöm révén eljutott hozzám a Zsidó vagy? antikváriumi példánya, tele dühödt, a szöveget  becsmérlő megjegyzésekkel, amelyek egy ismert irodalmártól származtak, aki szemtől szemben soha nem jelezte, hogy bármi baja volna a könyvvel. Hely hiányában nem tudok érvelni, de ma is úgy gondolom, mindegyik a totális félreértés tipikus esete.

Az Egy mormota nyara című könyvedben kilépsz a komfortzónádból, kilépsz a Kádár-kori Magyarország szürke tájáról is, amit talán a legszemléletesebben tudsz megírni (vö: a Jászai Mari tér melletti pártház félkilós becsomagolt zsírra emlékeztet), és messzi vidékekre kalauzolod az olvasót.  Szóval, miért nem a Kádár-kort, illetve a XX. századi Magyarországot írtad meg 600 oldalon…? 
Nehéz megindokolni, miért nem ír meg valamit az ember. Elég sokszor idéztem fel a gyerekkoromat, a legerősebb élményeket talán a Zsidó vagy?-ban.  Alkatilag képtelen vagyok 600 oldalt írni egy témáról. Viszont van egy régi-régi regénytervem, ha egyszer mégis megírom, egészen biztosan lesz benne szó a Kádár-kori Magyarországról.

Németh Gábor 2016.05.03. Fotó: Horváth Péter Gyula

Fotó: Horváth Péter Gyula

Alázattal, teljes fegyverzettel írsz meg könyvbemutatókhoz szövegeket, akkor is, ha azok végül nem is jelennek meg nyomtatásban. Rengeteg „jó történeted” is van, „csak le kéne azokat írni”… Valójában hány esszékötetet, novellagyűjteményt, lehetne publikálni kiadatlan írásaidból?
Nem túl sokat. Szinte mindig megrendelésre írok. Talán, ha három-négy kis kötetre való szöveg vesztegel a vincseszteremben. Egy prózakötet, egy portrésorozat a legkedvesebb szerzőimről, egy esszékötet, amolyan vegyes felvágott, és pár dramatikus szöveg, színdarabok, forgatókönyvek, összegyűjtve minden bizonnyal kiadnának egy negyediket, ha olvasna ilyesmit bárki. Persze, mindegyiken nagyon sokat kéne szöszölni.

Említetted a könyvbemutatón, hogy bár tíz évig készült a Mormota, de nem folyamatosan. Évente egyszer-kétszer leültél, és néhány hétig foglalkoztál az anyaggal. Ha már megírtad mondjuk a felét, hogy tudtad lerakni fél évre?
Azt hiszem, ennek a könyvnek pont így, lassan, kihagyásokkal kellett megszületnie. Nem tudtam előre, hova tart, nem voltak a történet menetére vagy a szerkezet egészére kiterjedő előzetes elképzeléseim, ezért meg kellett várnom, amíg elkészül, amíg azt nem érzem, már nem tudok hozzátenni vagy elvenni belőle semmit.

Hány évet kell majd várni a következő könyvre?
Ha ezen egy újabb regényt értesz, nem tudok válaszolni. A korábban említett ötlet megírásához elég komoly kutatást kellene végeznem, amíg bele nem kezdek, elképzelésem sincs ennek a munkának a valóságos terjedelméről.

 


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •