Van-e önértéke a kamaszos charme-nak? Inkább hátrány, mint előny? Tom Odell és Jake Bugg is afféle mama kedvencei, ami remekül működhet a popban, ha jól csinálják. Ha tesznek a charme mellé valamit. Mondjuk értékelhető popzenét, ami fölülírja a ficsúros mosolyt. Mindkét fiatalember új lemezzel jelentkezett (Tom Odell: Wrong Crowd, Jake Bugg: On My One), hogy megmutassák: a pop nem egyenlő a DJ-pult szószékén hadonászó zeneipari bűnözőkkel.
Tom Odell korrekt módon megírt, gazdagon hangszerelt, változatos albummal állt elő, amiben még az sem zavaró, hogy könnyen beazonosíthatóak a zenei mintázatai. Sokféle világból merít, így nem mondhatjuk rá, hogy például coldplay-es, mert legalább annyira emlékeztet a Keane-re és Elton Johnra is, és valójában a teljes pop arzenálra, ahol a zongora van a középpontban.
A Wrong Crowd tisztességgel elkészített album, nem revelatív, nem ez a lemez hozza el a pop következő forradalmát, de kimondottan kellemes szabadidőzene. Mert vannak olyan idők, amikor nem barikádokat kell összehordani, hanem mondjuk korrekten megácsolni egy színpadot. Tom Odell a augusztus 26. Zamárdiban, a Strand fesztiválon mutatja meg, hogy a zongora nem a díszlethez tartozik, hanem sokszor főszereplő is.
És most már azt is tudjuk, hogy Anglia válasza Bob Dylanre nem Donovan volt, hanem Jake Bugg, de ehhez el kellett telnie ötven évnek. Van, amikor a rock and rollban nem lehet három percben elmondani mindent, ötven év kell hozzá. Az 1994-ben született Jake Bugg már járt a Szigeten, sőt pár nap múlva, augusztus 11-én is jönni is fog, aminek többek között az az oka, hogy megjelent On My One című, immáron harmadik albuma. Mert itt volt az ideje, hogy valaki megmutassa: a blueshoz nem feltétlenül életkor kell, hanem ún. feeling. A barkó, a haj és a gitárok rendben vannak, a dalok legalább ennyire, mondhatjuk, hogy minden együtt van ahhoz, hogy olyan valaki az Y generáció hőse, aki nem egy kamionos parkoló bárjában bömbölteti a bluest, hanem egy pláza tetőteraszán.
Jake Bugg már játszott együtt az Arctic Monkeys-zal, korábbi lemezén együtt dolgozott Rick Rubinnal, nem kispályás tehát, és annak ellenére, hogy az One My One is inkább afféle indie-folk matatás, mára már a Bugg nagyszínpados előadó. A lemez szerkesztését sem bonyolította túl, egy sima, egy fordított, azaz lassú és pörgős dalok váltják egymást. A Gimme The Love beindult rockcucc, majd jön egy vintage blues (Love, Hope And Misery), amit egy valamivel lendületesebb szerzemény (The Love We’re Hoping For) követ. A blues és a folk mellett van itt funkys pulzálás, hiphop, country, indie-rock, szóval, olyan az egész, mint amikor 2016-ban a H&M-ben veszünk egy 1978-as turné pólót.
Tom Odell
Wrong Crowd
Sony
11 szám 45 perc
Jake Bugg
On My One
Universal
11 szám 42 perc