Arany Zsuzsanna irodalomtörténész nemrég megjelent Kosztolányi Dezső élete című monográfiája a laikusok mellett az irodalomértők számára is számos meglepetést tartogat. A könyvről, Kosztolányi hazaszeretetéről és Európa iránti rajongásáról is kérdeztük a szerzőt.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

2011-ben jelent meg Isten bálján című, Kosztolányi-tanulmányait tartalmazó kötete. Az akkori könyv a most megjelent monográfia előzménye, első szólamai egy szimfóniának?
Az Isten bálján tanulmánykötet volt, melyben a 2004 és 2010 közötti munkák eredményeit összegeztem. Ebben az időszakban végeztem alapkutatásokat a Kosztolányi kritikai kiadás számára, dolgoztam az író halálos ágyán följegyzett beszélgetőlapjainak forráskiadásán, valamint szerepeltem több, 20. század eleji szerzőkkel foglalkozó konferencián. Az életrajzi kutatások új fejezetet nyitottak: 2012 nyarán láttam hozzá az első, még nyersebb formában megírt műhelytanulmányoknak. A korábbi forrásgyűjtés természetesen hasznosnak bizonyult az életrajzi nagymonográfiánál is, de csak ennyiben beszélhetünk folytonosságról. A két könyv műfajilag ugyancsak eltér egymástól. Maradva a zenei példánál: míg az Isten bálján dalcsokorként „olvasható”, a Kosztolányi Dezső élete inkább operaként.

Régóta foglalkozik Kosztolányi Dezső munkáival. A szövegek megítélése minden élethelyzetben változik. Történt radikális véleményváltás Önnél egy-egy szöveg kapcsán? Közelebb került-e valamelyik, korábban idegen írásához, vagy épp fordítva, eltávolodott valamelyiktől?
Eltávolodni nem távolodtam el egyik írásától sem, közeledni azonban többhöz is közeledtem. Akadtak olyan szövegek, amelyek az életrajzi és a történelmi, a kultúr- és politikatörténeti háttér ismeretében átértelmeződtek számomra, illetve további jelentésekkel telítődtek. Különösen igaz ez Kosztolányi publicisztikájára és értekező szövegeire, de a szépirodalmi művek között is akad olyan, amelyet ma másként olvasok. Az Antoine Meillet-hez írt cikkének francia változata például így fejeződik be: „Nous réclamons justice” („Igazságot kérünk”). Ez a passzus összetettebben értelmezhető, ha tudjuk: Kosztolányi híve volt a revizionizmusnak. Nemcsak irredenta antológiát szerkesztett 1920-ban, hanem évekkel később (immár revizionistaként) Lord Rothermere-rel is tárgyalt, részt vett a Pesti Hírlap néhány akciójában, s cikkeket közölt például arról a két magyar pilótáról, akik „Justice for Hungary!” feliratú repülőgépükkel átszelték az óceánt. A nyelvészeti kérdésekkel foglalkozó esszé végén olvasható mondat tehát ennek fényében a revíziós törekvések kampányára tett utalásként is fölfogható. A Lenni vagy nem lenni című nagyívű esszé, melyet Kosztolányi először a Magyar Írók Egyesületének 1930. évi első közgyűlésén mondott el Magyarság és európaiság címmel, ugyancsak árnyaltabban értelmezhető az 1929-es Ady-vita, valamint a korszak európai országainak Magyarországot érintő kultúrdiplomáciai lépései ismeretében. Az ehhez hasonló mozzanatok alapján jutottam arra a következtetésre, hogy Kosztolányi sokkal tudatosabb, politikailag is jóval tájékozottabb szellem volt, mint amit korábban gyanítottunk. A magyar irodalom és kultúra ügye iránti elhivatottságát szintén több, korábban ismeretlen vagy eddig csak nagyvonalakban tárgyalt epizód igazolja. A kisantant és a nyugat-európai országok képviselőivel ápolt barátságait például diplomáciai szolgálatokként is fölfoghatjuk. Lefordítja többek között Karel Čapek R. U. R. című drámáját – mellyel a kisantant kultúrája felé való nyitást is szorgalmazta, anélkül, hogy aktuálpolitikai vitákba bocsátkozott volna, szigorúan megmaradván a művészet területén –, ami még irredenta tüntetéseket is kiváltott a hazai bemutató idején. Kosztolányi tehát erre az időszakra már szakított a harcos irredentizmussal, s magyarsága mellett európaiságát is fontosnak tartotta.

A könyv egy új, az eddig ismerttől jóval elütőbb Kosztolányi-arcot mutat meg?
Az imént említettek arra világítanak rá, hogy Kosztolányi sokkal komolyabb kultúrpolitikai tevékenységet fejtett ki, mint azt korábban tárgyalták a kutatók. A marxista irodalomtörténet még azt is számon kérte rajta, hogy művészként nem vállal társadalmi szerepet. Bár Kosztolányi valóban szorgalmazta művészet és politika különválasztását, és ő maga sosem vállalt aktuálpolitikai szerepet (sokakkal ellentétben nem vett részt sem az őszirózsás forradalom, sem a kommün vezetésében), „kulturális nagykövetként” viselkedett számos esetben. Amikor például kinevezték a Magyar PEN Club elnökének, székfoglaló beszédében arról szólt, hogy „egy csonka ország nem-csonka lelkét” kívánja a külföldnek megmutatni. 1931 nyarán Hágában kezdeményezte, hogy a következő évi nemzetközi PEN-kongresszust Budapesten rendezzék meg. Ennek érdekében számos konfliktust vállalt az akkori konzervatív irányvonallal, összeütközésbe kerülvén például a Magyar Tudományos Akadémia elnöki tisztét betöltő Berzeviczy Alberttel is, aki komoly politikai kapcsolatokkal rendelkezett. Mint tudjuk, Kosztolányi végül bele is bukott a történetbe, s elveszítette elnöki posztját. Nemcsak Berzeviczyékkel, hanem Hegedüs Lóránttal szemben is a tiszta irodalom ügyét képviselte: a korábbi pénzügyminiszter „lekenyerezésével” mit sem törődve ugyanis nem neki, hanem a nincstelen Krúdynak és a Nyugatot szerkesztő Móricznak adta a Lord Rothermere által fölajánlott, kétszer ezer fontos jutalmat. Noha ez utóbbi gesztusáról (Hegedüs szereplését leszámítva) többször is szó esett, összességében azt a bátorságot, karakán magatartást, amellyel a kultúra és az irodalom ügyét folyamatosan képviselte, nem hangsúlyozták korábban, sőt – mint utaltam rá – inkább passzív szereplőként beszéltek róla. Miután az 1990-es évek újraértelmezései főként a szépirodalmi szövegeire, valamint nyelvfelfogására összpontosítottak (a nyelvtisztító mozgalomban való részvételének filológiai vonatkozásai azonban szintén föltáratlanok maradtak), még ekkor sem eshetett szó működésének és személyiségének számos más összetevőjéről.

Kosztolányi életművének melyik szakasza igényelne nagyobb odafigyelést, tartogat-e még az élete-életműve fehér foltokat?
Meglátásom szerint forradalmi fölfedezésekre már kevésbé számíthatunk, de akadnak még bőven például névtelen cikkek, melyeket érdemes lenne kötetekben megjelentetni, illetve egyáltalán azonosítani. Nemcsak a radikális Új Nemzedék említhető (mely lapban a Pardon rovat is napvilágot látott), hanem többek között a Hatvany tulajdonában lévő Pesti Napló és a szabadkőműves Világ, ahol szintén főmunkatárs volt Kosztolányi, és számos vezércikket, tárcát vagy épp színikritikát közölt. A felolvasó körútjait, szerepléseit szintén megérné számba venni, amit én inkább katalógus-formában tudnék elképzelni. Annak a kérdésnek a megválaszolására is kísérletet lehetne tenni (bízom benne, lesz rá vállalkozó), hogy az életrajz ismerete mennyiben változtathatja meg a szépirodalmi művek olvasását. A számos koincidencia újragondoltatja-e élet és mű viszonyát, illetve az életrajz műfajának helyét és szerepét az irodalomtudományban. Végül hangsúlyoznám, hogy magángyűjteményekből is előkerülhetnek még érdekes és értékes dokumentumok, melyek kisebb-nagyobb filológiai fejtörőket adhatnak a kutatóknak, vagy épp hiányzó mozaikok kerülhetnének a helyükre. Egy árverési katalógusban bukkantam rá például arra a képeslapra, amely arról tanúskodik: Kosztolányi járt a legendás párizsi Chat Noir mulató utódjában is.

Egy ennyire nagy munkabírást kívánó munka után hogyan tovább? Mindhalálig Kosztolányi?
Valóban nehéz elszakadnom Kosztolányitól szellemi-lelki gazdagsága/mélysége és sokoldalú karaktere miatt. Kevés az olyan alkotó, aki hosszabb távon fogva tudja tartani az embert, de Kosztolányi ezek közé tartozik. A vele való foglalkozás előtt főként irodalom és filozófia kapcsolata izgatott, az ún. költő filozófusok, mint Nietzsche vagy Kierkegaard, illetve a Gonosz és a szabadság problémája, nem utolsósorban Bergyajev elgondolásai. Filozófiai kérdésekkel a jövőben is szeretnék foglalkozni, az életrajz írása közben pedig az eszmetörténet kezdett érdekelni, valamint annak kérdése, milyen lehetőségei adódnak a művészeknek egy átpolitizált társadalomban, s a művészet mikor és mennyiben van kiszolgáltatva a politikának. Kosztolányi kortársaival ugyancsak szívesen foglalkoznék, így például Karinthyval nemcsak a filozófia, de a színház miatt is. Filozófia és művészetek (társművészetek) tehát a két kulcsszó, s talán ezek teszik vonzóvá számomra Kosztolányi világát is.

Az elmúlt időszakban – ehhez hozzájárulhatott a kritikai kiadás elindítása is –, újból megnőtt az érdeklődés Kosztolányi iránt. Felfedeztük újra, nem volt-e mindig is a középpontban?
Tudjuk, hogy a második világháborút követően sokáig indexen volt, a polgári „dekadens” világ képviselőjeként, mint aki tagadja az írók társadalmi szerepvállalásának szükségszerűségét, illetve nemesi származását sem nézték jó szemmel. Akadt olyan irodalomtörténész, aki a családfát elemezve jutott arra a következtetésre, hogy Kosztolányi nehezen tud a munkásosztály problémáival azonosulni. Előfordult, hogy „tudatos és rosszhiszemű” íróként emlegették, aki a reakciós (tehát a proletárforradalom ellenében fellépő) kultúrpolitikai irányvonalat képviseli. Később aztán rehabilitálták, de azt is tudjuk, hogy sokáig cenzúrázva jelentek meg a művei. Az 1990-es évek újraolvasásait követően a kritikai kiadás indította meg azt a folyamatot, melynek során az alaposabb filológiai forráskutatás is elkezdődhetett, párhuzamosan több műhelyben, a kiadási projekttől függetlenül is. Az életrajz pedig elsősorban a történelmi, társadalmi, kultúrpolitikai kontextusba helyezést teheti hozzá a folyamatosan alakuló, egyre árnyaltabbá váló Kosztolányi-képhez.

Képek: PIM és Krantz Gyula