“Kudarctörténetre nem érdemes jövőt építeni” – Interjú Tallai Gáborral, a Terror Háza Múzeum programigazgatójával, a 30 éve szabadon című kiállítás egyik kurátorával

A szabadságot nem kaptuk ingyen, azért kőkeményen megküzdöttünk hangsúlyozza Tallai Gábor, aki szerint annak ellenére, hogy a függetlenség elnyerése után nálunk az igazságtétel és a jóvátétel is elmaradt, sikertörténetként értékelhetjük mindazt, ami 1989-ben és 1990-ben Magyarországon, illetve Közép-Európában történt. A kormány által indított, 30 éve szabadon elnevezésű rendezvénysorozat koordinálásában és az azonos című tablókiállítás rendezésében is közreműködő programigazgatóval  persze nem csak a Terror Háza előtt megtekinthető tárlatról beszélgettünk: a kormány által indított emlékév(ek) céljaira, tartalmi irányelveire és hangnemére kitérve a rendszerváltoztatás kihagyott ziccerei és elfeledett arcai, a Nyugat átértékelt szerepe és a diktatúra szellemi utóhatása is szóba került. Utóbbihoz a fiatal Orbán Viktor történelmi beszédének részleteit tartalmazó imázsfilm fesztiválos vetítését illető kormánypropagandázás adott muníciót.

MARKOVICS PÉTER – 061.hu

Kevés olyan jól dokumentált eseménysor létezik a magyar történelemben, mint a rendszerváltoztatás időszaka. Miért kisebb volumenű utcai tablókiállításban gondolkodtak ahelyett, hogy a Terror Házában rendeztek volna nagyszabású kiállítást?
A múzeum több feltáró kiállítást készített már a témában, és az sem kizárt, hogy egyszer létrejön majd egy hatalmas anyagot megmozgató, akár több száz négyzetméteres állandó tárlat a szabadság és függetlenség visszaszerzésének történetéről. A 30 éve szabadon tablókiállításnak azonban más a célja. Egész Európában felnőtt egy nemzedék, amelynek már nincsenek emlékei a szabadsághiányos évtizedekről, a diktatúra természetéről, arról, hogy mennyi vér és szenvedés tapad a kommunizmushoz. Amúgy kétségtelen, hogy a rendszerváltoztatásnak nagy az irodalma, csakhogy az javarészt leíró jellegű. Néhány történész és politológus – semmi kétség – heves izgalomba jön attól, ha percről-percre részletesen találkozhat az eseményekkel, ezernyi dokumentummal, de egy közösség szempontjából sosem a konkrét történeti esemény anatómiája, hanem annak hatása, jelentősége, értékelése a meghatározó. Harminc év távlatából, azt gondolom, először most kínálkozik lehetőség arra, hogy ne egyszerűen leírjuk az eseményeket, hanem összegzően értelmezzünk és értékeljünk.

Álnaivan, egy 16 éves fiatalt imitálva kérdezem: mi történt akkor?
1989-ben és 1990-ben minden megváltozott. Ami addig masszívnak, érinthetetlennek, állandónak tűnt, egy pillanat alatt szertefoszlott. A hétköznapok szintjén is felfoghatatlan dolgok történtek: végre utazhattunk nyugatra, azt tanulhattuk, olvashattuk, amit akartunk, valódi döntéseket hozhattunk az életünkről. Többé nem egy diktatúra kiszolgáltatott és hallgatásra ítélt alattvalói voltunk, hanem szabad és független polgárok. Most is libabőrös leszek, ha eszembe jut a felszabadultság, az eufória, amit akkor éreztem. A Terror Háza Múzeum előtt látható kiállítás a meghirdetett emlékév értelmező felütése, mégpedig kifejezetten kelet-európai szemszögből, azaz a saját történeti tapasztalatunk alapján. Azok a fiatalok, magyarok és külföldiek egyaránt, akik megnézik, jobban megérthetik érzékenységeinket. A tárlat a tervek szerint bejárja majd hazánkat és szeretnénk bemutatni térségünk többi országában is. Ez a történet ugyanis közös, hogy megidézzem Kertész Imrét, mérhetetlen szenvedések árán itt is nagy tudás keletkezett.

Nem vitás, büszkén emlékezhetünk arra, hogy a kommunizmus felszámolásához vezető folyamatoknak hazánk katalizátora volt, de a rendszerváltoztatással kapcsolatban azóta rengeteg csalódott hang is felcsendült. Az emlékév(ek)ben nyilván számos szakmai fórumon fejtegetik ennek az időszaknak mélyrétegeit, a tablókiállítás viszont a függetlenségünk visszanyerésének évfordulójára és eufóriájára rímelő sikertörténet interpretációja a nagyközönségnek. Lesznek bonyolultabb, árnyaltabb megközelítések is az ünnepi emlékév programkínálatában?
Szögezzük le: ez a történet nem bonyolult. A diktatúrát tégláról téglára bontottuk le. Vissza akartunk térni a szabad világ országai közé, és ezt meg is tettük, tehát sikertörténetről beszélünk. Az a marxi dogma, hogy létezik „tökéletes társadalom”, amely felé lehorgasztott fejjel, szuronysorok között menetelünk azonban és sajnos elég erős méregnek bizonyul. Mintha létezhetne ilyen! Aki ma is ebben hisz, a kommunistákhoz hasonlóan mindig és üzembiztosan csalódni fog. Ezzel szemben tény, hogy gazdaságaink 1989-re a tönk szélére jutottak, ahogy az is, hogy nem kaptunk semmilyen támogatást az újrakezdéshez, sőt néhány meghatározó nyugat-európai politikus egyáltalán nem támogatta a Vasfüggöny lebontását. Az sem képezi vita tárgyát, hogy még a szándék szintjén sem volt meg az összeurópai törekvés az igazságtételre, egyfajta „nürnbergi perre”. Nálunk tehát elmaradt a jóvátétel, és térségünk országai Münchhausen báróként a saját hajuknál fogva kellett hogy kiemeljék magukat a mocsárból. De megtettük.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Ha ennyire világos a sztori, akkor miért a kemény kritikai hangok? Gondolok itt akár az emlékév imázsfilmjének sajtóbeli fogadtatására. Többen kormánypropagandának titulálták a fesztiválokon bemutatott filmet, azt állították, hogy az alkotás túlrajzolja Orbán Viktor szerepét.
Több válasz is kínálkozik. Az egyik, hogy saját portánkon belül láthatóan még hozzá kell szoknunk a gondolkodás, a véleményalkotás szabadságából fakadó értékküzdelmekhez. Ha a német, a francia vagy a brit kormány kampányt indít bármilyen emlékezeti témában, az rendben van, ha a magyar, az nem. Ugorhatunk. A másik válasz kellemetlenebb. Nehezen tagadható a diktatúra hosszan tartó szellemi utóhatása. Jelenünk ellenzéki sajtója például nem versenytársként tekint a politikai térfél másik oldalán lévőkre, hanem kiiktandó ellenségként. Ez utóbbi szemlélet szerintem az igazság kizárólagos birtoklásának marxi tézisére vezethető vissza. Ami magát az imázsfilm fogadtatását illeti, az minden ízében szimptomatikus. Az ellenzéki publicisztikák címei azonnal elszálltak, a miniszterelnök személyével szembeni „engesztelhetetlen gyűlölet”, hogy Rákosi egy kedvenc szóösszetételét használjam, felülírta a normalitást. Öt évvel ezelőtt is megemlékeztünk az 1989-ben huszonöt éves Orbán Viktor nagyhatású beszédéről, akkor ez még nem volt gond. Egyik legfontosabb célcsoportunk a diktatúrát meg nem élt fiatalok! Még jó, hogy ott szeretnénk lenni, ahol ők is vannak. Ők pedig jellemzően a fesztiválokon vannak. Ami pedig a „túlrajzolást” illeti, válaszom az, hogy nincs túlrajzolás, érvem pedig legyen egy bonmot a kultúra hatalmáról, amely a politika világára is áll: „Mondjál nekem egy minisztert Rembrandt korából!” Nem szokott sikerülni. Ha végig veszem a felszólalókat és beszédjeiket azon a júliusi vasárnapon, valójában csak egy marad. Ez volt az a beszéd, amely a szívekben is felrobbantotta a diktatúrát. Az értelmiség körében persze sokan haragudtak Orbánra, aki a többi szónokkal ellentétben nem egyeztetett beszéddel érkezett. A többiek a megbékélésről beszéltek, arról, hogy ne cipeljük magunkkal a múlt fájdalmát. Mintha elfelejtették volna József Attila tanítását, hogy „a múltat be kell vallani”. Ezért volt felszabadító az Orbán-beszéd. Ha egy hazugságokra, gyilkosságokra és erőszakra épülő diktatúra után elmarad az igazságtevés, az megöli a lelket. Tizenkilenc éves voltam akkor, Pesterzsébeten laktam. Emlékszem, sokat beszélgettünk barátokkal, ismerősökkel. Örömöt és hálát éreztünk ezért a beszédért.

De mégis honnan sokaknál a csalódás érzete, ha szóba kerül a rendszerváltoztatás sikertörténete?
Sokan csalódtak sokféleképp. A kommunisták, mert elvesztették hatalmi monopóliumukat. A nyugati értelmiség és politikai elit egy része azért, mert nem jött be a biztonságos távolból oly nagy érdeklődéssel figyelt emberkísérlet. A kelet-európai értelmiség egy része – nálunk ez elsősorban a szabaddemokraták szellemi hátországát érintette – azért csalódott, mert elszokott a versenyhelyzettől és nyilvánvalóan nem értette meg a demokratikus politika tökéletlen, de mindenkor felszabadító természetét. Közben a kelet-európai polgárok a szabadsággal együtt olyan problémahalmazt kaptak a nyakukba, hogy beleszédültek. Munkanélküliség, eladósodottság, összeomlás szélén lévő infrastruktúra, teljes gazdasági ágazatok leépülése, arrogáns és agresszív nyugati partnerek, akik azonnal vissza is éltek az erőfölényükkel. Hiányzó igazságtétel és jóvátétel. Mégis mindez megmutatja a szabadság igazi értékét, mert csak és kizárólag az számított, érte bevállaltunk mindent. A csalódás leggyakrabban a hamis álomképek és elvárások lelepleződéséből fakad. Sok ilyenünk volt.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Eszerint az emlékévben a szépre és a jóra helyezik a hangsúlyt, arra hogy képesek voltunk felállni?
Kudarctörténetre nem érdemes jövőt építeni, ezért találtak szíven az emlékbizottság tartalmi irányelvei. Érjük el a rendszerváltoztatás után született nemzedékeket, tegyük nyilvánvalóvá, hogy ha kedvező történelmi konstelláció közepette is, de önerőből szereztük vissza szabadságunkat, függetlenségünket. 1945 után kelet-európaiak ezrei áldozták fel életüket, még többen vállalták a kirekesztettséget, az ő teljesítményüknek el kell foglalnia méltó helyét történeti emlékezetünkben. Nem furcsa, hogy miközben 1989 és 1990 óriási történet volt, ma alig hivatkoznak rá? Mintha az a katarzis, amit akkor Európa átélt, homályba veszett volna. Ezt meg kell változtatnunk! Ha az 1945-től 1989-ig tartó időszakot, amit diktatúraként éltünk meg, nem választjuk le tisztán és élesen az utána következő demokratikus, szabad világtól, ha összemossuk a kettőt, akkor önmagunkat tesszük alkalmatlanná arra, hogy különbséget tegyünk és rossz között.

Hogyan képes leképezni mindezt az emlékév(ek) programcsomagja?
Az emlékbizottság programtervezete gazdag kínálattal készül, lesznek központi elemei és pályázatok révén támogatott helyi kezdeményezések. Az 56-os emlékévhez hasonlóan azzal számolhatunk, hogy tudományos és ismeretterjesztő programok százai valósulnak majd meg. Lesznek kifejezetten könyvkiadásra, színházi produkciókra és filmes forgatókönyvek létrehozására szánt kiírások, ahogy a helyi közösségek megemlékezéseit, rendezvényeit is támogatni kívánja az emlékbizottság. Mielőtt megkérdezné, mikor indulnak a pályázatok, jelzem, azokat kidolgoztuk, ha megérkezik a szükséges forrás, meghirdethetjük őket.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Visszatérve még a Terror Háza Múzeum előtti tárlatra, miért nem kapott említést, esetleg külön tablót a 70-es, 80-as évek ellenzéki tevékenysége, antikommunista vagy rendszerkritikus szerveződései, csoportjai, arcai? A kiállítás is hangsúlyozza, hogy a kommunista hatalomátvétel után mennyi áldozatot hoztak a szabadságért a magyarok, de az ellenállás évtizedeit már nemzetközi kontextusban, a nagyobb forrongásokat kiemelve mutatja be. Magyarország ’56 ás ’88 közötti időszakáról, a Charta ’77-ről, a szamizdatról, a táncházmozgalomról, a képzőművészet és a könnyűzene lázadóiról, mint a CPg zenekar vagy az Inconnu Csoport nincs említés…
Ha elkezdenénk most felsorolni, mi minden „maradt ki”, napestig itt ülhetnénk. Aki tanított valaha életében, tudja, a legfontosabb, felébreszteni a kíváncsiságot. A kiállítás átfogó képet nyújt a rendszerváltoztatásról, bemutatja, hogy a szabadságot nem kaptuk ingyen, azért kőkeményen megküzdöttünk. Egy ilyen összeállítás legnagyobb dilemmája éppen az, hogy mi legyen benne, és mi maradjon ki. A kiállítás készítése során fokozatosan szűkítettük az anyagot, mert egyszerűen túl sok információ lett volna. A legfiatalabbak érdekében azonban lényeges volt, hogy néhány tablón bemutassuk azt is, mit jelentett maga a kommunizmus, a szocialistának becézett emberkísérlet, mert erről vajmi keveset tudnak. A tárlat fókuszpontja mindazonáltal 1989, azaz a Csodák éve és annak közvetlen előzményeként az első tömeges megmozdulások 1988-ban. Az erdélyi falurombolás elleni tüntetés és a Duna Kör vízlépcsőellenes demonstrációja színtisztán magyar nemzeti ügyek voltak, amelyeken több tízezres tömegek vettek részt, miközben a kádári törvények korlátozták a gyülekezést. A tárlat koncepciójában pedig végre ellensúlyt kap az a Nyugat-Európában máig élő vélekedés, miszerint a szabadság és függetlenség  kéz a kézben voltaképpen csak belerepültek a kelet-európaiak tátott szájába, mint valami sült galamb. Ezt kikérjük magunknak! 1989-ben az egész térség megmozdult. A baltiak például kétmillióan kapaszkodtak össze, hogy élőláncot alkossanak. A kommunista Német Demokratikus Köztársaság nagyvárosaiban százezres demonstrációk zajlottak. Akik akkor kimentek az utcára, joggal tarthattak az államhatalom megtorlásától. Egyszóval mindazok, akik 1988-ban vagy 1989-ben elmentek tüntetni, akik ott voltak Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, rendkívüli bátorságról tettek tanúbizonyságot.

Mégis erős az a narratíva, hogy a rezsimet nem annyira a nép forradalmi indulata söpörte el, inkább az elvtársak akaratából és hozzájárulásával múlt ki, akik addigra már szintén – ahogy ők nevezték – a „modellváltásban” voltak érdekeltek.
Minél tájékozatlanabb valaki, annál könnyebben ülhet fel ennek a hazugságnak. Elég elolvasni Vladimir Bukovszkij A moszkvai per című könyvét, hogy tudjuk, a kommunista hatalombirtoklók mi mindent megtettek, hogy akadályozzák a forradalmi változásokat. Az emberek gombóccal a torkukban, öklömnyire zsugorodott gyomorral mentek az utcára tüntetni. Más kérdés, hogy a hatalom birtokosai érezték, a rendszer elkorhadt, összeomlik, ezért előremenekültek. A nyelv mindig megmutatja egy adott probléma lényegét. Az, hogy Magyarországon leginkább a „rendszerváltás” kifejezést használjuk, jelzi az anomáliát. Nem „váltás” volt ugyanis, de a pártállami elitnek kellett egy kifejezés, amely passzív és befogadó. Nem jártak jobban a németek sem, ott a „Wende”, azaz a „fordulat” szót használják, amit egyébként az utolsó keletnémet pártfőtitkár, Egon Krenz, egy tízdanos kommunista izzadt ki magából.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Hogyan nevezné másként a rendszerváltoztatást, illetve mindazt, ami ’89-ben és ’90-ben történt?
Egyértelműen antikommunista forradalomnak, hiszen egy forradalom minden ismérvét magában hordozta: benne volt a tömeges részvétel, a rendszer alapjainak megváltoztatása, a jog- és intézményrendszer teljes átformálása. A legfontosabb és egyben legnehezebb dolgunk ugyanakkor, hogy elmondjuk a fiataloknak, mit is jelent szabadság nélkül élni. Milyen az, amikor nem utazhatsz, nem választhatsz, nem hihetsz abban, amiben hinni szeretnél, nem ápolhatod családi vagy nemzeti hagyományaidat, nem fejtheted ki a véleményedet, a sorsodról a származásod dönt, hiánygazdaságban, retorziók fenyegetettségében kell élned.

A rendszerváltoztatásban milyen szerepet játszott a Nyugat?
Margaret Thatcher, a nyolcvanas évek legendás brit miniszterelnöke vagy François Mitterrand, francia köztársasági elnök egyáltalán nem rajongtak az ötletért, hogy lebontsuk a Vasfüggönyt. A német egységtől pedig egyenesen borsódzott a hátuk. Ők a második világháború és az azt követő hidegháború „gyermekei” voltak, a világnak ezt a szerkezetét ismerték. A kelet-európai nemzetek szabadsága nekik nem volt téma. Miközben hazájukban meghatározó és pozitív szerepet játszottak, a kelet-európai térségben nehéz őket hősként eladni. Nem úgy Ronald Reagan és George Bush amerikai elnököket vagy a német kancellárt, Helmut Kohlt.

Sok konzervatív Vaslady-rajongó kapott most a szívéhez…. De miért esne ő egészen más megítélés alá Magyarországon, mint az idősebb Bush, akinek 1989-es budapesti látogatásáról a kiállítás is megemlékezik?
Bush volt az első amerikai elnök, aki hivatali ideje alatt – 1989 júliusában – Magyarországra utazott. Az esőben széttépte előre megírt beszédét, ha úgy tetszik egyetlen gesztussal megmutatta, mi a szabadság. Bushnak óriási szerepe volt abban, hogy a kettéosztott Németország végre egyesülhetett, egy egységes Németország pedig előfeltétele volt Európa egységének. De térjünk még vissza a Nyugat szerepéhez, amely néhány fent említett személy teljesítményétől eltekintve közel sem esik olyan pozitív megítélés alá. Egy a múzeumon belül zajló történészszakmai vitán Schmidt Mária mutatott rá arra, hogy a hidegháború végén is győztesek és vesztesek maradtak a porondon. A győztesek pedig – ahogy a történelem során mindig – élnek a győzelmük adta lehetőséggel és „birtokba veszik”, amit csak tudnak. Ha így nézünk rá az 1989 utáni évekre, sok minden értelmet nyer. Kelet-Európa nem kapott Marshall-segélyt, mint a második világháború után Nyugat-Európa országai, sőt, ehelyett bagóért megvették a közüzemeinket, rátették a kezüket a legfontosabb iparágazatainkra, valamint „leépítettek” néhányat, hogy saját termékeiknek ne legyen versenytársa. Aki nem érti például Oroszországban a Putyin-korszak természetét, olvasson utána, mi minden történt a Jelcin-érában, amikor amerikai vállalatok kvázi szabadrablást végeztek az orosz gazdaságban. Egy szó, mint száz, minél többet gondolkodunk a Nyugat szerepéről, annál világosabb, hogy Kelet-Európa nemzetei saját erőből szerezték vissza a függetlenséget és a szabadságot.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Ebből a látószögből a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás, az egységesen kitűzött célok elérésének a vágya is szükségszerűen átértékelődik?
A kitűzött célok magyar szempontból egységesek voltak, a csatlakozás mikéntje egy másik kérdés. A NATO tiszta ügy: be akartunk lépni, mert az atlanti szövetség tagjaként garantált a védelmünk. Az uniós csatlakozás viszont semmiben nem hasonlított egy megállapodás-sorozatra. Sokkal inkább hordozta magán egy ultimátumszerű „megfeleltetés” jegyeit. Nagyon egyszerűen: ha teljesítitek a követeléseinket, megfeleltek a szabályainknak, jöhettek. Tudom, hogy sokan most arra hivatkoznak, de kérem, nem lettünk nettó befizetők, a strukturális alapokból temérdek pénzhez jutottunk. Ez azonban részigazság. Mint utólag látható, ezeket a forrásokat is nagyrészt a nyugat-európai cégek hamarjában létrehozott leányvállalatai hívták le, akik utána szépen visszaáramoltatták a pénzt haza. Elég, ha csak Günther Oettinger, az Európai Bizottság tagjának egyik nyilatkozatára gondolunk, aki nyilvánvalóvá tette a nyilvánvalót, hogy a kapott pénz nagy része hozzájuk megy vissza, ezért senkinek se jusson eszébe megkurtítani a forrásainkat. A csatlakozások mérlege azonban nemcsak pénzügyi természetű, jó hogy NATO-tagok lettünk, hogy részei vagyunk az Európai Uniónak. Ezt akartuk és el is értük. Kötelességünk ugyanakkor, hogy beemeljük saját történelmi tapasztalatainkat a kontinens közösségi emlékezetébe. Ha nem teljesítjük ezt a feladatot, az összes antikommunista hős véráldozata semmivé válik. Mi kényszerből, de kijártuk a birodalomépítők iskoláját, ismerjük a kizárólagosságot követelő eszmerendszerek természetét és következményeit. Többet tudunk erről, mit bárki Nyugaton.

De sok az adósságunk is. Itt van például az ügynökkérdés. Mintha nálunk a politikai és értelmiségi elit harcai és játszmái elhomályosították volna a széles tömegek hosszútávú igényeit. Más rendszerváltó országokkal ellentétben az ügynökkérdést sem sikerült rendezni. Egészen másként festene ma az ország közéleti arcképcsarnoka.
Nem vitatom. Az ügynökkérdés számomra azonban egy sokkal kínosabb és fájóbb jelenségre hívja fel a figyelmet. Míg özönlenek a cikkek a jelentéstevőkről, addig a megrendelőkről, a rendszert működtetőiről továbbra is kevesebb szó esik. Márpedig azokat, akik írásban jelentettek, mert megzsarolták őket, nem illő ugyanolyan vagy súlyosabb megítélés alá vetni, mint a jelentések kizsarolóit, elolvasóit. Őket kellett volna azonnal górcső alá venni. De ehelyett sok olyan honfitársunk életét tették pokollá, aki tehetetlen volt, mert érzékeny pontjait morzsolgatva kényszerítették jelentésírásra. Elég, ha csak Tar Sándor író vagy Molnár Gál Péter színikritikus szomorú példájára gondolunk. Számomra ők ugyanúgy áldozatok. Azon rugózni, hogy a külszolgálatra ment munkatársak jelentéseket írtak, megint csak érdekvezérelte túlfutás. Mindenkinek kellett, aki ilyen munkakörben dolgozott. Ettől függetlenül persze voltak igazságtételi próbálkozások. Ott van a Zétény-Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat, amit Göncz Árpád köztársasági elnök Sólyom László Alkotmánybírósági elnökkel közösen fúrt meg, vagy a sortűzperek, amelyek többségét ellehetetlenítették. Sajnos nem tett jót az igazságtétel vágyának, hogy Nyugat-Európa részéről makulátlan tárgyalópartnernek tekintették a kommunista elit korábbi tagjait. Ezt a nácikkal nem csinálták meg… Ok, visszavonom, részben igen. Az NDK kommunista pártjában és Nyugat-Németország politikai életében is szép számmal szerepeltek volt nácik. Úgy tűnik, a leváltott elitet mindig nehéz pótolni.

Létezik a rendszerváltoztatásunknak olyan sajátossága, ami kiemel bennünket a többi rendszerváltó ország, esetleg a régi nyugat-európai demokráciák közül?
Nincs Európában még egy olyan ország, ahol ennyire stabil a politikai rendszer. Nálunk minden egyes kormány kiszolgálta az idejét, ami már-már hungarikum. Ez számos nyugat-európai országban egyáltalán nincsen így, elég ha Belgiumra vagy Olaszországra gondolunk! A stabilitásnak pedig önértéke van, hogy a kitűnő történészre, Tzvetan Todorovra hivatkozzak.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Örömmel láttam, hogy a kiállítás a rendszerváltás olyan vitathatatlanul őszinte és tiszta figuráinak szellemét is megidézi, mint Krassó György és Csengey Dénes. Szóba került az ő vagy más rendszerváltók történelmi köztudatban elhomályosult alakjának kiemelése, újraértékelése az emlékévben?
Nem csak Krassó és Csengey hiányoznak a történelmi köztudatból, hanem mindazok, akik például a vidéki Magyarország demokratikus pártalakulatainak létrehozásában közreműködtek. Sokukkal sohasem készült még interjú, a rendszerváltoztatásban betöltött szerepükről teljesen megfeledkeztünk. Egy projekt keretében ezt is igyekszünk pótolni, de a harmincesztendőnyi távolság okán ez az arcképcsarnok sajnos már nem válhat teljessé. Hamarosan felhívást is közzé teszünk, amelyben szeretnénk minél több olyan magyar állampolgárt megszólítani, aki annak idején ott volt a tömegdemonstrációkon és fotókat is készített. Szeretnénk, ha elküldenénk akkori felvételeiket, mert itt az idő, hogy láthatóvá tegyük azt az egységet, erőt és bátorságot, amelyből az újra szabad és független Magyarország megszületett.

Milyen nyilvános programok várhatók még az emlékév(ek)ben?
A kiállítás utaztatásáról, a tudományos tanácskozásokról és pályázatokról már szó esett. Természetesen lesznek kiemelt programok, kulturális rendezvények, megemlékezések, ismeretterjesztő kampányok. Öt évvel ezelőtt már tartottunk pedagógus továbbképzést a témában, ezt most is tervezzük. Az a világ és Európa, amelyben a legfiatalabbak ma élnek a Csodák évében, 1989-ben fogant, nem mindegy mit adunk át nekik a megszerzett tudásból. Van olyan programelem, amit már megvalósítottunk, amilyen a július 16-i Szabadságkoncert volt a Hősök terén. Akkor közel hatvanezren gyűltek össze Budapesten, hogy együtt ünnepeljenek.

Hozzásegítheti egy ilyen programsorozat az országot vagy akár magát az Európai Uniót a politikai nézetkülönbségekből fakadó feszültségek enyhítéséhez?
Az emlékezés ősi védekező funkció. Hogyne segítene!

A kormányhatározat szerint az emlékidőszak 2019. március 15-től 2021. június 19-ig tart. Kezdő eseménye a kommunista diktatúra halotti mentének is nevezett, ellenzékiek által szervezett százezres, 1989. március 15-i ünnepségre emlékezett, a rendezvénysorozat pedig az ország szuverenitásának visszanyerését jelentő, a szovjet csapatok 1991. június 19-i kivonásának 30. évfordulójával ér véget. A húsztagú emlékbizottság elnöke Kövér László, az Ország­gyűlés elnöke, míg a társelnök Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter. A bizottság tagjai között van mások mellett Boross Péter volt miniszterelnök, Kónya Imre volt belügyminiszter, Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, valamint Balog Zoltán volt miniszter és Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter is. Szintén tagnak választották az időközben elhunyt Andy Vajnát, a nemzeti filmipar fejlesztéséért felelős kormánybiztost és Papp Dánielt, az MTVA vezérigazgatóját. A testületben a történészszakmát kormánybiztosként Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeumot is működtető Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány főigazgatója, Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója és M. Kiss Sándor, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese képviseli. Az emlékbizottság tagjai nem kapnak pénzt a munkájukért.

2019-08-13T06:41:27+02:00 2019. augusztus 12.|