Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

„Ír, olvas, beszél, kész főnyeremény”- definiálja magát weboldalán Lackfi János író, költő, műfordító.  Az ironikus bemutatkozás mellett azonnal felvillan a leltár is, amelyben eddig többek között 30 könyv, 17 év tanítás, hat gyerek, évente több mint száz fellépés szerepel. A lista korántsem teljes, és már készülőben a folytatás. Vajon ekkora „szómennyiség” mellett vannak még titkai Lackfi Jánosnak? Mi a különbség a gyerekeknek és a felnőtteknek szánt gondolatai között? Olvasunk-e még verseket? Ezekre, és még rengeteg mindenre vártuk a választ Lackfi Jánostól, akinek „Milyenek a magyarok” című könyve néhány hete Bulgáriában is megjelent.

 LEIRER TÍMEA – 061.hu

Mennyire érdekli az embereket Bulgáriában, hogy „Milyenek a magyarok”?
A bolgár rádió reggeli, élő műsorában egy dinamikus hölgy faggatott, vajon miben különböznek és miben hasonlóak a bolgárok és a magyarok, a kulturális műsornak adott interjú készítője pedig egyenest azt állította, ha a főszereplő “magyar embert” kicserélnénk “bolgár emberre”, minden érvényes maradna úgyis. Ezek szerint a bolgár ember kedvenc gyümölcse is a kolbász, ő is a világ legszebb és legundorítóbb országában él, a balsors régen tépi, ezért sírva vigad, és tudja, hogy a sürgős munka nem olyan sürgős, ami kiderül, ha nem csináljuk meg, és mégsem dől össze a világ. A királyi tévé is készített beszélgetést, ez is mutatja, hogy a bolgárok máshol látják a kérdés helyét, mint ahogy mi állnánk hozzá egy hasonló bolgár műhöz. Úgy érezték, ez nekik is alkalom a görbe tükörbe nézésre. Meg persze több illúziójuk van velünk kapcsolatban, mint fordítva, kicsit megszépítve látnak minket. Nemrég jöttem haza a szófiai bemutatóról, frissek az élmények. A Magyar Intézet terme rendesen megtelt, a kötetet bemutató Marin Georgiev költő szinte, mint szenvedélyes, személyes ügyét, méltatta a könyvet, és mazsolázott belőle, igaz, ő a magyarok nagy barátja. Jól is fogy a könyv, ami elsősorban kitűnő fordítóm, Adriana Petkova érdeme, hiszen én egy árva szót sem írtam le bolgárul…

lackfi_2_foto_májay_bianka_

Mi a tapasztalat, helyesen értelmezi egy nem magyar ember azokat sajátos humorú, önmagunk kinevetésére késztető képeket, amelyekkel ebben a könyvben jellemzel minket?
Ez nagyon izgalmas. Rákérdeztek például, vajon tényleg ennyi találmány köthető magyar felfedezők nevéhez, mint ahányat a kötetben sorra vettem. Mire büszkén igennel feleltem, és előadtam, hogy a konfliktus kreatívvá tesz, így egy bonyolult országban kénytelen-kelletlen leleményesebbek az emberek. Meg aztán az igazsághoz tartozik, hogy nagy feltalálóink önként vagy üldöztetve, de többnyire jó messzire menekültek itthonról. Aha, vetették közbe a bolgárok, de ők úgy tudják, a komputer feltalálása például egy bolgár tudós nevéhez köthető. Hát bizony, egy találmány esetében a tényleges “feltalálást” alighanem többféleképpen értelmezhetjük. A kicsi, sokszor vesztes népek furfangossága abban is megnyilvánul, hogyan tulajdonítják maguknak a nevezetes dolgokat. Holott nyilván tudóscsoportok találják fel, fejlesztik a legtöbb mindent. Jókai gyönyörűen eloroz például a Kőszívűben egy vesztett csatát az osztrákoktól: bemutatja, milyen hősiesen fedezik a megfutamodókat a bécsi gárdisták, milyen váratlanul siet segítségükre Baradlay Richárd csapata, és milyen agyafúrtan szerzi vissza egy betyár az elkobzott gulyát a buta labanctól. Sitty-sutty, pár jó kis sztorival máris elemelte az ellenségtől a diadalt… Azt hiszem, a túléléshez az is elengedhetetlen, hogy a Nemecsek Ernők örök erkölcsi győzelmét legendába foglaljuk.

Most éppen Bulgáriát jártad meg ennek apropóján, de végignézve a programjaidat a weboldaladon, látva téged a tévében, hallva a rádióban és olvasva a megjelenő rövidebb írásaidat, könnyű kiszámolni: nem sok időd marad. Mikor alkot egy elfoglalt, hat gyerekes apuka? Egyáltalán: van egy nyugodt helyed, ahol biztos, hogy nem zavar senki?
A média szerencsére rengeteget dolgozik “konzervből”, a sok ismétlés tükörteremként többszörözi meg a jelenlétet. Igyekszem a sok mindent, a Lyukasóra-esteket, a Kreatív Írás foglalkozásokat, az író-olvasó találkozókat úgy szervezni, hogy minél több itthoni napom maradjon. Az évem nagyjából két részre osztható: körülbelül annyit vagyok itthon és a gépem előtt, mint amennyit “haknizok”, tárgyalok, mozgok, szerepelek. Ez elég egészséges egyensúly, bár vannak hetek, amikor széjjelszínpadozom magam, vagy ott a Kaláka Versudvar nyüzsgő tíz napja a nyáron. Amúgy viszont a vakációt itthon töltöm, regényírással, vízzel teli szőlőskádamban való “strandolással”, kertészkedéssel, barkácsolással. A szereplések sokat kivesznek az emberből, de sokat is adnak. Nagyon felvillanyoz, ha széles közönségnek “átjön”, amiről beszélek-írok, ha mázsaszámra dedikálok. Sokat utazva sok sztori, figura, helyzet is kipörög elém, csak fel kell szedegetnem. Vezetés közben pedig lehet imamalmozni fejben az írnivalókat. Létezik ugyanakkor szereplés utáni depresszió is, tudni kell feldolgozni, mikor ötven-száz-százötven ember boldogan tapsol neked, lelkesen hálálkodnak, majd egyszer csak hazamennek, te pedig ott maradsz magadra, mintha hirtelen senkit sem érdekelnél, mintha ennyi elég is lett volna belőled…

lackfi_3_foto_májay_bianka

A weboldaladon is ott a számláló, ami elképesztő adatokat mutat. 30 könyv, 100 fellépés évente és ezernyi írás, vers amit tőled kaptunk és még csak most leszel 45. Mindent kiírsz magadból? Nincs semmi, ami a végén csak Lackfi János titka marad?
Ó, ha az ember csak annyi lenne, ami kiírható… Marad bőven ismeretlen árnyékország, még nekem, magamnak is. Amúgy meg mindenki az emberi teljességet próbálja szövegbe fogni, a haiku-költő és az Ulyssest hömpölygető Joyce is. A teljes ember azonban kicsusszan a kézből, mint a hal, vagy mint a szappan. Vagy mint egy szappanos hal. Én élvezem, hogy ami átsuhan a fejemen, sokszor szinte azonnal átalakítom, továbbmondom a közönségnek, a többieknek. Vagy belekomponálom valami készülő műbe. A nagyprózáim amúgy is olyanok a fejemben, mint afféle lakóközösségek, ha látok valami izgalmasat, hozzátapasztom egyik vagy másik szereplő életéhez, ahova épp illik. Múltkor meg Kreatív Írásra menet a Fény utca környékén sikerült begyűjtenem három, az aznapi témához tökéletesen passzoló jelenetet, amit rögtön meg is oszthattam az oda járókkal. A teljesség igézetéről volt szó, arról, ahogy az ember “a mindenséget vágyja” egybefogni. Aki nem ír, annak is gyakran támad ilyen igénye: rálátni arra, ami történik, valami magaslati pontról. Egy pasast láttam a pohár söre előtt ülni: ő az aranyló, buborékos folyadékkal teli hengerbe bámult úgy, mint valami varázsgömbbe, melyben látja a jövőt. A tolóajtón belépve két jól öltözött fiatalember mellé sodródtam, az egyik épp azt mondta: “ma este megcsinálom az egészet”. Fogalmam sem volt, miről beszél, de ezt a lendületet mind ismerjük: szorít a határidő, gyorsan nekiugrunk valaminek, és megcsináljuk. Nem csak egy részét, egy-egy szeletét, hanem az EGÉSZET! A harmadik egy hölgy volt, aki ott ült az aurafotós pultnál, épp vetették ki elé a tarot-kártyát, ő meg kifogyhatatlanul mesélte a dolgait. Mikor a postáról visszajöttem, még mindig tartott a történet. Ja, én meg a postán feladtam MINDENT! Vagyis ami történik, amit látok, amit olvasok, minden téma, és különböző szinteken épül be az alkotó mindennapokba.

Mindig irigyeltem  azokat a családokat, akiknél több generáció éli meg együtt a hétköznapokat. Nálatok ez tökéletesen megvan, hiszen az unokád nagyjából egyidős a legkisebb lányoddal. Ilyen családi háttérrel könnyebb időshöz, fiatalhoz, középkorúhoz és gyerekhez egyaránt szólni, vagyis egy az átlagosnál sokkal szélesebb közönséget magad mellé állítani?
Ovistól nyugdíjasig minden korosztályt “lefed”, amit írok, úgy érzem, van mit mondani mindenkinek. A családi zizegés minden bizonnyal sokat segített, hogy a gyerekek számos korosztályának nyelvét megtanuljam. De már kamasz koromban szívesen járkáltam gyümölcsöt szedni a telekre kilencvenéves nagyanyámmal, és élveztem egzotikus szókincsét, a “villanyost”, a “pomádét”, a “salavárit”. Világa összecsengett egyes olvasmányaimmal, melyek a háború előtti Magyarországról beszélnek. Tizenhét évig tanítottam egyetemen, és a diákokkal való napi érintkezés afféle “frissentartó fóliaként” működött, ennek terméke például sokat vitatott, “csomizom a ruciba a habtestem” kezdetű versem. Igyekszem ellesni minden korosztály ügyeit, bajait, hiszen az ember nem elvont képlet, hanem időben élő, változó lény. Csak az évek múlásában megismerhető. A mi házunk táján összecsúszó generációk nem csupán az alkotói terepgyakorlatozásban segítenek, hanem megadják életem egyensúlyát is. A hosszú hétvégén mellkasomon aludt Aliz unokám és Kisjuli lányom is: ezek a tapasztalatok bizony szóban kifejezhetetlenek, túlmutatnak az Irodalom és Vidéke Takarékszövetkezet portfólióján.

lackfi_4_foto_raffay_zsofia

Másképp kell szólni a gyerekekhez, mint a felnőttekhez? 
Mindenki úgy csinálja, ahogy gondolja, ám én fontosnak tartom, hogy ne beszéljünk el a gyerekek feje felett hallatlan okosságunkban. Arra ott a tananyag és benne a korosztályhoz sokszor nem passzoló remekművek. Nagyon szeretem Dosztojevszkijt, Vörösmartyt, de az is biztos, hogy könnyű utánuk fellépni, megszólítani a diákokat, hiszen a mindennapjaik felől közelítek, és lépdelek a tágasabb szemhatár felé, míg a nagy klasszikusok rögtön légritka térben kezdik a mondókájukat. Olyan ez, mintha átmenet és gyakorlás nélkül kidobnánk a Himalája tetejére a kölköket, boldoguljanak. Elfogyna a levegőjük, berepedne a dobhártyájuk. A nekik szóló, fokozatosan nehezedő szövegek felől jobban kitárul nekik ez a világ.

Amikor a gyerekeknek írt könyveidbe belelapozok, mindig úgy érzem magam, mint kisiskolás koromban, amikor hosszú nyári délelőttöket töltöttem a nagymamánál, a lugasban olvasva. Mintha újra gyerek lennék, amikor olvasom. Nem tudom eldönteni, ezek a saját „memoárjaid”, vagy a gyerekeid sztorijai?
Nagyon jól érzékeled, éppenséggel a kettő keverékéről van szó. Minden “Bovaryné” én vagyok, hiszen leginkább önmagamat ismerem, saját belső indulataimból, érzéseimből, gondolataimból tudok meríteni, saját élményeimhez visszamenni. Ugyanakkor a köröttem forgolódó gyerekektől is sokat merítek. Az, hogy fiam kamasz osztálytársai “megerőszakolták” a csokiautomatát, vagyis addig döntögették, míg ki nem préselt egy ingyencsokit, éppúgy téma lesz, mint apám emlékei arról, hogy a diákság összetörte a piszoárt, az igazgató meg rájuk förmedt, hogy ennek “ő issza meg a levét”. Nem beszélve a durrogó foszforos csavarról, mellyel én ijesztgettem a folyosón a többieket, és idegesítettem a tanárokat. Vagyis generációk gyerekkora egyetlen univerzális gyerekkorrá ötvöződik. Persze modernizálódó elemekkel, hiszen a papírgalacsin-dobálást most már sok helyütt SMS vagy chat helyettesíti.

Nagyon tetszik, hogy a lányod is illusztrálta a könyved. Meg tudtad állni, hogy beleszólj a munkájába?
Inkább bátorítani kellett Margitot, mert amilyen pazar a fantáziája, néha olyan alacsony az önértékelése. Meg hát ez tényleg egy szakma, nehéz az elején elhinni, hogy tényleg sikerülni fog. Ami kritikai észrevételem volt, igyekeztem sokadik körben megtenni, mikor már volt sok remek, izgalmas illusztráció, egy kész, zsibongó világ, és ennek egy-egy elemét kicserélni nem volt bántó igény, nem vetette őt vissza a lendületben.

lackfi_5_foto_raffay_zsofia

Muszáj megkérdeznem, hiszen te első kézből megmondhatod, hiszen így éled a hétköznapjaidat: mi képezi a legnagyobb generációs szakadékot?
Hajlamosak vagyunk nem érteni gyerekeink világát, mert annak külső körülményei elképesztően eltávolodtak attól, ami minket ilyen idős korunkban körbevett. “Mindig csak ott ülsz a géped előtt” – ez a leggyakoribb vád középosztálybeli gyerekeink felé. Ilyen a mi időnkben persze, hogy nem volt. Ugyan miféle bölcsek köve előtt ücsörögtünk volna, ha egyszer hétfőn még a tévéadás is szünetelt? Sajna nekem is előbb vannak javaslataim arra nézve, hogy mit is kéne csinálni “gépezés” vagy “mobilozás” helyett (takarítás, mosogatás, lecke, babavigyázás, alvás), mint hogy vegyem a fáradságot, és belépjek a világukba, ahol nem mozgok otthonosan. Pedig meg kell velük nézni a videókat, a játékokat, meghallgatni a zenéket, és próbálni nem nagyképűen leminősíteni mindent, megtalálni bennük az izgalmat. Ha sikerül egy hullámhosszra kerülni, a “kötelességek” rovatban lévő igényeink is hamarabb teljesülnek…

A generációs szakadék egy része lehet az a közhely is, hogy ma már az emberek kevesebbet olvasnak, vagy másképp olvasnak, a költemények pedig egyre távolabb kerülnek tőlük. Szerinted mennyire részei még a versek egy ember életének? Olvasunk még verseket, vagy a költészet iránti vágy ma már kimerül néhány jól sikerült dalszövegben?
A Facebook-oldalamon majdnem húszezer ember olvas verset-prózát napi rendszerességgel, sokan azzal indítják napjukat a kávé mellé, azzal is zárják lefekvés előtt. Vagyis igény van, csak az a kérdés, hajlandóak vagyunk-e mi, irodalmárok alkalmazkodni egy kicsit, felrakosgatni a netre írásainkat, képet keresni melléjük, a mai olvasási szokásokhoz igazítani mondandónk megjelenítési formáit. Ez nem kötelező, de fontos lehetőség. Kányádi Sándor azt mondta, az irodalomnak fel kell hurcolkodnia az internetre. Pedig ő igazán nem cyberguru, csak józan ítélőképességű művész. Rengeteg szakácskönyv létezik, mégis nagy siker, ha valaki kiposztolja a kis ételkölteményét. Fitnesz-szakirodalomban sincs hiány, mégis népszerű, ha valaki megosztja saját kis testgyakorlatait az oldalán. Éppen mert benne van a küszködő mindennapi ember, aki egy közülünk, csak igyekszik fejleszteni magát valamiben. Ha kiderül, hogy a vers, a próza mindennapi életünk kis problémáit feszegeti, az sokakat odavonz, hiszen ők is ugyanezekkel viaskodnak, így aztán tükörbe nézhetnek, vagy éppen belekukkanthatnak valaki más koponyájába. 

Vannak még dalszövegek a fejedben? Mert azt tudom, hogy ami eddig előbújt, azokat megzenésítve nemsokára parádés társulattól hallgathatjuk meg.
Május 10-én, a Müpában nagy, kétrészes koncerten énekli dalaimat Lovasi és Boggie, Herczku Ági és a Kaláka, Ferenczi György és Tompos Kátya, a Misztrál és Szirtes Edina Mókus, Palya Bea, Novák Péter és a Louisiana Double. A szép névsor és főként az elmúlt hét-nyolc év sok közös munkája torokszorító távlatot rajzol. Nagy Isten-áldása, hogy ennyi nagyszerű művésszel fűz össze komoly munkakapcsolat, számtalan sikeres este. A mindenre elszánt irodalomkedvelők szűk körén túl tágasabb léptékben is megszólíthatom a közönséget, ez különleges lehetőség. Dalok pedig születnek, tegnap és ma, holnap és mindenkor. Egy körkérdés döbbentett rá, hogy legtöbb kollégám képtelen úgy írni, hogy közben háttérzene megy. Én pedig mindig hallgatok valamit, és ez nagyon elevenen tartja a szöveg és zene közti kölcsönhatásokat bennem. Amúgy is elfuserált tenorista vagyok, zenésznek készültem.

A dalszövegeken túl volt még egy „rím-páros” vállalkozásotok a közelmúltban, ami egészen elképesztő módon aktivizálta az internet közönségét. Honnan indult a vers-lavina és szerinted hogy tudott ekkora méreteket ölteni?
Év elején újra felkerült a Facebookra Szabó T. Anna öt évvel ezelőtt, negyvenedik születésnapomra írott verse (“A férfi, ha negyven… még nem tökörészik és nem kapuzár… s csak módjával szidja a más anyukáját, ha úgy kezelik, mint egy automatát”), én pedig válaszoltam egy hasonlóan évődő, jókat kívánó szöveggel (“A nőci ha negyven… úgy megy az utcán, mint penge a vajban, s nem bánja, ha medve, ki átöleli”)… Ami történt, arra senki se számított: csak az én posztomat háromszázharmincezer ember látta, és elindult a lavina. Én is többször válaszoltam, Anna is, csatlakoztak más kollégák, Mesterházi Mónika, Kiss Judit Ágnes, Molnár Krisztina Rita, Hartay Csaba, Demény Péter, László Noémi. Lelkes mozgalommá pezsdült a dolog, alaphangon 6-700 ezer embert ért el, számtalan coming outot is eredményezve: sokan írták meg kommentben, hogy ez nekik új, eddig nem olvastak verset, pláne nem kortársat, mert nem tudták, hogy ilyen is lehet, pörgős, színes, ritmusos, rólunk-hozzánk szóló. Tucatjával kaptam az amatőrök írta szövegeket, boldog-boldogtalan beszállt, kommentált, a lavinázásból röpke két hétre életforma lett. Líratörténetet írtunk, ennyi ember egyszerre sosem olvasott verset, pláne nem önként, dalolva. És akkor lehet megint sírdogálni (ez amúgy is nemzeti sport), hogy tyegény irodalom, tyenki tyem olvaty vertyet. Csakhogy ez nem igaz.

A 40. évforduló jelentősége, vagy a férfi-női ellentét illetve párhuzam témaköre még mindig tud újat hozni? Olvasva a soraitokat, arra gondoltam, azért lett ennyire népszerű a dolog, mert végre valaki felfrissítette a gondolatokat. Az alapok nem változnak, csak a megváltozott körülmények alakítják át őket. Mit gondolsz?
Minden kornak vannak saját díszletei, küzdelmei, hangsúlyai, árnyalatai, addig sosem látott összefüggései, de az alapszövet, a problémák alapvető arca mindig ugyanaz. A férfi és női szerepek keresése, hogy ezekhez mi illik, mi való és mi nem, örök téma. Örök sláger társadalmi munkamegosztásé is, ezt szüleink-eleink vagy a több száz éve élt ősök nyilván egész másképp képzelték, mint mi manapság. Ki szeretne ma traktoristanő lenni? Vajon minden férfiénekes álma ma is, hogy kontratenor lehessen? Fontos-e, hogy női pilóta vezeti a gépet? Vagy hogy férfi a séf és nő a szommölié? Ki gondolta volna, hogy a bölcsészet női szakterület lesz? És így tovább, rengeteg kérdés felvetődik. Szerencsére költőként egy-két szinttel magasabban kezdtük az erről való beszédet, mint a közélet hangütése, talán ez is jól esett az embereknek. Meg aztán a negyvenes forduló szól a kezdődő öregedésről, az evvel való megküzdésről is, amivel sosem egyszerű megbirkózni, pláne nem egy agyonfotosoppolt, ráncfelvarrott világban.

Gördül majd még tovább ez a vers-áradat? Lesz folytatása akár a neten, akár könyv, akár élő beszéd formájában a vers lavinának?
Az Athaeneum kiadó villámgyorsan segédkezet nyújtott, a Verslavina legjava egy hónap alatt kötetbe került, és nagyon szépen nyargal a piacon, komoly slágerlistás helyekre futva fel, ami kortárs verseskötettől elég szokatlan. Két üres lapot is hagytunk a könyv végében, hogy az internet demokratikus szellemében ki-ki bemásolhassa vagy beragaszthassa kimaradt kedvenceit. És bizony nagyon is lehetséges, hogy hasonló akciót próbálunk kirobbantani a közeljövőben.

Nyilván, ha az ember kiteszi az internetre a munkáit, akkor azonnal meg is kapja róluk a visszajelzést. Veled sincs másképp, az oldaladon is olvashatók a nagyon gyors kritikai észrevételek. Szereted, hogy azonnal van visszacsatolás, jól bírod a kritikát?
Kapja az ember az osztást rendesen, és nem csak a saját lapomon, hanem más oldalakon is. Neveztek Szabolcska Mihálynak, verstani analfabétának, gyenge közepesnek, hakni-janinak, ártatlan gyermeklelkek megrontójának, díj-lenyúlónak, zsozsó-bezsebelőnek, kormány-nyaloncnak. És mindent nem is olvasok el, annyi idő a világon nincs. Mindez eltörpül a pozitív visszajelzés-hullám és a zavarba ejtő szeretetnyilvánítások mellett, de kell hideget is kapnom, hogy ne szálljon fejembe a dicsőség. Meg aztán egyik nagy kedvencem, Hrabal tanította, hogy egy író arca dicsőségének és gyalázatának együttes fény-árnyjátékában mutatkozik meg igazán. Ez is hozzám tartozik. A honlapom véleményrovatában pozitív és negatív jelzéseket egyaránt összegyűjtöttem. Elég jól állom a gyűrődést, de persze mint mindenki, én is sebezhető vagyok, időnként sokáig rágódok egy-egy aljas beszóláson. Az a furcsa, hogy ha kedvesen reagál az ember, a legtöbb troll nyuszivá változik hirtelen. Különös az internet hangdoboza, sokan szeretik egy-egy nagy üvöltéssel kipróbálni, mint a visszhangot. Aztán mikor válaszol, behúzzák a nyakukat. Vagy nem.

Az írói-költői „termékenységi faktorodat” ismerve, gondolom, már készülsz valamire. Mi várható most éppen Lackfi Jánostól?
Húzós év lesz, újrakiadásokkal együtt vagy tíz kötet megjelenik. Elmúlt öt évem verstermése Emberszabás címmel lát napvilágot, ráadásul olyan CD-vel bélelten, melyen Herczku Ági, Sinha Róbert, Novák Péter zenél. A Kaláka megzenésítései kísérik Kutyából szalonna című gyerekverskötetemet. Sulis verseimet a Móra hozza ki, ez lesz a Robban az iskola. Őszre a magyarok-sorozat záródarabja, az Egy a ráadás is várható. A jövő év nagy dobása lesz, ha minden jól megy, új regényem, amelyen most is dolgozom.

Fotók: Raffay Zsófia, Májay Bianka


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •