Margittán született és Székelyhídon felnőtt Varga László Edgár nemrég részesült Csiki László-díjban, de korábban  elnyerte az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány debütdíját, valamint a Méhes György-debütdíjat. A biológia szakon végzett költőt kérdeztük Istenhitről, Rimbaud-ról és az erdélyi szerzők piacképességéről is.

AYHAN GÖKHAN / IZSÓ ZITA – 061.hu

Nem rég Csiki László-díjat kaptál. Ismerted-e korábban a díj névadójának életművét, kötődtél-e hozzá, hatott-e rád akár a művészete, akár a költő személyisége?
Néhány évvel ezelőtt egy barátom adott ajándékba egy Csiki László-kötetet, Az eladott nagyapó című novellafűzért, mondván, hogy emlékeztetik ezek az írások az én egyes szövegeimre. Ezek szerint még azelőtt hatott rám, hogy olvastam volna tőle bármit. A novellák egyébként tetszettek, azóta verseket is olvastam tőle, és bár a teljes életművet azért egyelőre messze nem ismerem, kiváló alkotónak tartom Csiki Lászlót.

Az egyetemen biológia szakon végeztél. A természettudomány és a művészet más-más irányból, de ugyanannak a dolognak a megértésén fáradozik. A biológiában szerzett ismeretek, az egyetemen nyert látásmód befolyásolta a versek alakulását, adott-e a versíráskor bevethető tudást?
Ez azért nehéz kérdés, mert az ember egy kreatív folyamatban alapvetően nem gondolkodik azon, hogy az éppen felhasznált tudásanyag honnan származik, hanem szerves egészként működteti mindazt, amit megtanult és megtapasztalt. Természetesen az egyetem négy éve, a tudományos szemléletmód mind befolyásoltak, hozzáadtak valamit a személyiségemhez. A kérdés megválaszolásához viszont arra a folyamatra és annak mozgatórugóira kellene reflektálnom, ami az önmagamra való reflektálás közben lezajlik bennem, és ez meglehetősen nehéz lenne, már csak az érintettségem okán is. Azt hiszem, hogy nagyon direkte ritkán használom fel a szövegeimben az egyetemen szerzett tudást, bár a bejárónőm: isten című kötet címadó ciklusában például madárként osztályoztam a galibát (madarak osztálya, lúdalakúak rendje, fölösleges madarak családja, bajcsőrűek alcsaládja). Egy készülő prózai szövegemben – amely hamarosan folytatásokban lesz olvasható a Főtér.ro nevű portálon – pedig az anatómiai atlaszt illusztráló festő nappalija tele van a modellül szolgáló, formalinban tartósított emberi szervekkel – ez a kép sem biztos, hogy eszembe jutott volna az egykori anatómiaórák nélkül. Az alkotó ember egyébként is mindenre potenciális témaként tekint, semmi és senki nincs biztonságban körülötte.

A biológia szakon kapott tudás megerősíti vagy megcáfolja Istent?
A biológusok többsége evolucionista, mondhatni munkaköri követelmény náluk. A tudomány és a hit egyébként is sok ember számára összeegyeztethetetlen, pedig a racionális és a spirituális tapasztalás egyaránt fontos az emberi létezésben. Einstein és több hozzá hasonló nagyszerű tudós például nem zárta ki valami felsőbb hatalom létezését, pusztán azért, mert az emberiség – többek között éppen nekik köszönhetően – elkezdett megérteni valamicskét a nagy kirakósból. A darwini evolúció-elmélet is fontos mérföldkő a világról való gondolkodásunkban, és bár a folyamat puszta megértésének nem feltétlenül lenne következménye, az elmélet legtöbb híve mégis azt a következtetést vonta le, hogy isten tehát nem létezik, hiszen a fajok kialakulása tudományosan is megmagyarázható. Jó válasz persze nincs. Mindenki azt hisz, amit akar, és azt gondol, amit tud.

Feltűnő, hogy a könyveidben kerülöd az írásjeleket. Ettől nem keletkezik káosz az értelmezésben? Szívből remélem, hogy káosz keletkezik az értelmezésben. Bár, tegyük hozzá, egyfajta jóindulatú káoszban reménykedek. A líra a legsűrűbb, legösszetettebb műnem, az értelmezés nagyban függ attól, ki hogyan hangsúlyozza a szöveget. Ha kiteszem az írásjeleket, azzal egyféleképpen értelmezem is a verseimet. Én viszont ilyen szempontból szeretek társszerzőként gondolni az olvasóra. Vagy tettestársként. Az alkotói szabadság mellé nálam olvasói szabadság is társul: mindenki úgy tagolja és értelmezi a verseimet, ahogy neki tetszik, ahogy ő (szívesen) érti.

Biológus végzettség, a napi sajtóban eltöltött idő újságíróként, két verseskötet és szerkesztői pozíció a Látó folyóiratnál. Ha a hivatásodról kérdeznek, mit válaszolsz?
Valószínűleg elütöm a kérdést egy öniróniától sem mentes sziporkával. De, ha végignézem a felsorolást, a biológiát leszámítva a többi azért elég szorosan kötődik az íráshoz, így valószínűleg ez a centrum. De szívesen lennék zenész is. Vagy színész. Annyi lehetőség van… Lehetnék például költő. Szép lenne.

Arthur Rimbaud-val és az ő Afrikájával jelenleg hányadán állsz?
Momentán utálom, mint a kukoricagölödint. A legtöbb munkámnál eljön egy ilyen mélypont, amin túl kell lenni valahogy. 2016-ban kezdtem el írni Arthur Rimbaud afrikai verseit, vagyis az irodalmi munkássága lezárása utáni irodalmi munkásságát. Egyfajta játéknak indult, mint minden, aztán komolyra fordult, mint minden. A gond csak az, hogy a második kötetemet sürgősen be kellett fejezni, így tavaly nyáron félretettem Rimbaud-t, hogy ne ossza meg a figyelmemet, és mire újra elővettem volna, kihűlt az anyag. Teszem-veszem, de nem találok rajta fogást. Az ívét nagyjából látom, azt is tudom, hogy körülbelül mi hiányzik még, de meg kell várnom, amíg újra foglalkoztatni kezd. Verset írni nem lehet bármikor.

Míg Kányádi Sándor életműve nem szorul bemutatásra Magyarországon, addig több jelentős szerző, például Király László vagy Farkas Árpád neve nem mindenkinek cseng ismerősen a világnak ezen a térfelén. A tavaly elhunyt Mózes Attila műveiről szintén keveset hallani Magyarországon. Létezik megoldás?
Elsősorban meg kellene reformálni az elavult oktatási rendszert, úgy vezetni be a fiatalokat az irodalomba, hogy érdeklődővé váljanak és ne megutálják az egészet a francba. Persze ez csak egy ötlet. Az is igaz, hogy nehezen lehet hozzájutni Magyarországon az erdélyi – vagy más határon túli magyar – szerzők könyveihez, mert a kisebb kiadóknak nincs elég anyagi és humán erőforrása a megfelelő terjesztéshez, reklámhoz, miegymáshoz. És az is igaz, hogy egy ilyen kis piacon egyszerre jó esetben is csak pár tucat „befutott” szerző tud egyáltalán labdába rúgni, és nagyobb közönséghez eljutni, többre egyszerűen nincs igény és nincs befogadóképesség. És, nem utolsó sorban, az is igaz, hogy sokan úgy gondolják ma is, hogy Budapesten kívül nincs értékelhető magyar művészet. Most csak kapásból felsoroltam pár okot, aminek köze lehet a jelenséghez, de nem tudom, hogyan lehetne megoldani a problémát.

Lennének még szerzők, akikre jobban oda kellene figyelnie a magyarországi olvasóknak?
Minden bizonnyal. De nem kezdek neveket felsorolni, mert biztos sokan kimaradnának, akiknek szintén helyük lenne ezen a listán. De legyünk őszinték: az egymillió költő nemzetében szegény olvasónak sincs egyszerű dolga a válogatásban. Ha nem jelenne meg olyan sok csapnivaló könyv kortárs irodalom címszó alatt, a jó könyveknek is több esélyük lenne eljutni az olvasókhoz. De hát mért nő újra, ha leszárad?

Képek: Szentes Zágon