Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Politikus felebarátaink igencsak remek szociális érzékenységről tettek tanúbizonyságot, amikor fék nélküli utat engedtek a plázáknak, amikben a bérleti díj olyan szinten mozgott akkor, hogy a kisiparos, kiskereskedő, aki évtizedek óta a körúton erősítette jelenlétével a belvárosi kereskedelmi életet, egyszerűen képtelen volt kifizetni.

Pesti Mese/Nulla6egy Facebook-csoport

Ezt megfejelte az a rettenetesen érdekes állapot, amiben a hazai vásárlóközönség a piaci gátak lerombolása után egyből ráugrott mindenre, ami külföldi, ’hiszen ez csak jó lehet’ felkiáltással. Jól lehet ebben szerepet játszott az is, hogy a 90-es évekig nem csak az egészséges nemzeti identitást sikerült lerombolni, de az ehhez köthető minőségi termelést is. Így jutottunk el oda, hogy a 10 ezer forintos Adidas cipő, meg a 15 ezer forintos Nike cipő az kurvára menő dolognak számított, és aki egy kicsit is több pénzből éldegélt a kilencvenes években, mint az átlag nyugdíj 1.2 szerese, az azonnal rohant a legközelebbi üzletbe megvenni. Ezzel megint párhuzamosan kialakult egy olyan szemlélet az emberekben, vagy egy olyan réteg, akik szerint akkor voltál te valaki, ha ott virított valamelyik pipa, állat vagy egyéb márkajelzés a pólódon, cipődön, gatyádon. Azt persze mindenki magasról leszarta, hogy belül a címkén Made in China vagy jobb esetben Made in Bangladesh állt, nem számított. Ami számított, hogy menő legyél. Menővé pedig akkor váltál, ha felvetted valamelyik világmárka ruháját.

Az emberek gondolkodás nélkül bevették (beveszik) a reklámok manipulációit. A reklámpszichológia működik, nagyon is jól. Hiszen nem magát a terméket adják el, hanem az életérzést, amit hozzá kötnek a reklámok által. így vált egy csapásra a levegőben parádézó egyik első reklámikonunk Michael Jordan gyermekek ezreinek kedvencévé és így vált a magyar márka jelzés szókombináció szitokszóvá. Hiszen nem tudtunk itthon olyan ikonokat felmutatni, akivel könnyen azonosulni tudott volna bármelyik gyerek, aki elrángatja szüleit vásárolni. Persze ehhez az is kellett, hogy nem volt akkora rutinunk egy termék eladásában és a hozzá kapcsolódó életérzés kialakításában, mint a multiknak. És így verték át emberek millióit, mert igaz, hogy remekül tudnak kinézni adott esetben ezek a ruhák, de semmivel sem tartanak tovább, mint egy rendesen megvarrt hazai (viszont sokkal drágábbak voltak). Főleg, hogy a Távol-Keleten rendszerint éhbérért dolgoztatott, nem ritkán gyerekmunkások, a futószalag mellett keveset dumálnak, vissza pedig soha. Hiszen kell a napi egy dolcsi. Enni kell belőle, ahogy a 8 családtagnak is otthon. De ez persze az átlagfogyasztót cseppet sem zavarja. Nem érdekli, minek is? Hiszen felvenni egy multi ruháját, rajta a kilométerről kiszúrható márkajelzéssel kibaszottul kurvára menő. Hiszen ezt viselte a kedvenc aktuális bandám is az akármelyik zenecsatornán. Na meg persze így lehet vadászni az egy papírlapra felírható tudással rendelkező csajokat, akiknek mindegy, csak csillogjon. Let the sunshine in, baby.

De persze ezek mellékes dolgok. Globalizáltak vagyunk, szarunk másokra, lényeg, hogy jól éljünk. Hogy minden rendben legyen. Hogy elhitessük magunkkal, hogy az élet császárai vagyunk, mert összespóroltuk a pénzt, hogy megvegyük a szabadságot jelentő nadrágot, a vad fiatalságot jelentő napszemüveget, az ellenállhatatlanságot jelentő alsógatyát és a minden nőt megkapok dezodort, a kalandvágyat jelentő cipőt és a féktelenséget jelentő kabátot. Megállíthatatlanok vagyunk. Apró szövegbuborékok az ember feje körül és miközben ezzel szórakoztatjuk magunkat tudat alatt, észre sem vesszük, hogy egy íróasztalnál ülünk vagy egy futószalag mellett állunk napi 8-10 órában. De hát hol legyünk szabadok, ha nem a saját fejünkben. Szevasz, Orwell.

Az 1995-ös WTO (Kereskedelmi Világszervezet) alapításakor megfogalmazott célok teljesítése, mint a globális világgazdaság fejlesztése, az életszínvonal és a jólét általános emelése igencsak felemásan sikerült. Nem azt mondom, hogy ki kellett volna hagynunk a tagságot, de talán jobban jártunk volna, ha egy kicsit hagyják megerősödni az 50 éves komcsi zombiálomból felébredő gazdaságot és nem dobjuk egyből a mély vízbe a hazai gyártókat és kereskedőket olyan multinacionális szereplőkkel együtt, akik nem ritkán erősebb gazdasági súllyal rendelkeznek, mint egyes országok. Persze a stratégiai tervezés, a jövőkutatás olyan elvont fogalmak, amikkel az egyszeri politikus nem tud mit kezdeni, ezért elmondom másképp. Olyan ez, mint ha egy 45 kg-os bokszolót eresztenénk össze egy 130 kg-os agyonszteroidozott monstrummal. Kérem, tegyék meg tétjeiket. Persze az önérdek-érvényesítés és nemzeti identitás szavak kiejtésekor pánikba esett politikusainkon az sem segített, ha lassan és érthetően elmagyarázták nekik, hogy már régen véget ért a háború és teljesen felesleges még mindig azon pánikolni, hogy visszatér a fasizmus, ha valaki kiejti a nemzeti szót. Merjünk kicsik lenni. Sikerült is. Annyira, hogy már olyan kicsik vagyunk, hogy nagyítóval keressük saját magunkat. Viszont szépen tudunk pitizni, ugatni, visszahozni a botot és a saját farkunkat kergetni.

Ugyancsak nehezíti a belvárosi bevásárló utcák, negyedekben üresen álló üzlethelységek kihasználását az is, hogy sok közülük egyrészt önkormányzati tulajdonban van, másrészt olyan állapotban, hogy jelentős összegeket kéne arra költeni, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy 10 éve nem használt köztéri WC. Milliókat ráköltő vállalkozó pedig nyilván hosszútávon tervez. Egy jogbiztonságot és jogfolytonosságot csak távolról ismerő környezetben pedig érthető, ha ezt ilyen feltételek mellett inkább mellőzi. Ahogy ezt láttuk 2005-ben, amikor a Király utca önkormányzati helységeit határozatlan időre bérlő vállalkozóknak egy éves határidővel mondtak fel egyszerre, miközben az utca épp új burkolatot kapott, hogy menő belvárosi design utca lehessen. Persze nélkülük. Ha pedig mégsem rúgják ki a bérlőt, akkor olyan új adóterheket és egyéb bürokratikus tortúrákat varrnak a nyakába, amire még egy sokat látott Vogon tisztviselő is csak fejét csóválva húzná el a csíkot.

http://vogonok.blog.hu/2011/06/23/eskuvoszervezes_vogon_modra#more3008454

Nyilvánvalóan nem segít a belvárosi üzletek pangásán az sem, hogy nincsenek rendes parkolók a városban, mélygarázsokat ne is említsük. így persze, hogy a jó nép inkább a plázába megy egy füst alatt elintézni mindent. Hiszen mindent megtettek a politikusok, hogy oda menjenek. Tendencia része egyes elemzők szerint, hogy a kereskedelem inkább a plázákba, míg a szolgáltató szektor inkább a körút vagy a város egyéb, forgalmas részeire összpontosul. Azonban a válság még nem ért véget, hiszen a bedőlt cégek aránya még mindig itt az egyik legmagasabb az EU-ban. Kényszervállalkozások sora, akik gagyibbnál gagyibb üzleteket nyitnak, egyetlen fő szemponttal: olcsó legyen, amit árulnak. De nem csak a körútra jellemző ez az állapot. Nyugodtan belehet sétálni a Király utcába vagy a környező utcákba. Ezen probléma, vagyis, hogy az üres üzletek nem csak hogy 1 forintot nem termelnek, de még a városképet is rontják megoldására jött létre a rögtön jövök program http://rogtonjovok.hu/, amivel az üres üzletek problémájára kívánnak a városvédők hatásos választ adni. Kicsit megkésve, kicsit bénán, de azért ez is valami. Mindenesetre, ha legközelebb valami hasonló volumenű fejlesztésnek engednek utat kedves városatyáink, mint anno a plázák felépítése, gondolkodjanak egy kicsit, hogy hosszú távon, idézem, HOSSZÚTÁVON milyen hatással lesz ez az emberekre. Mert szép dolog a külföldi beruházásokat támogatni, de még szebb a hazait.

De egyébként meg lehet, hogy azt kéne csinálni, hogy építenénk néhány város nagyságú plázát, arányosan csökkentve vagy növelve a méretét az egyéb településeken, ahol mindent megtalálsz és megkapsz, és akkor nem lenne szükség a város csúfító üzletekre az utcákon. Ott csak laknának az emberek. Dolgozni pedig bejárnának a nagy plázagyárba, ahol 8-10 órát robotolnának éhbérért, aztán este otthon a tévé előtt lángost majszolva azon merenghetnének, hogy milyen szerencsés helyzetben is vannak, hogy gazdasági rabszolgák lehetnek, és nem a peremvidéken élnek a törvényen kívüliek, fosztogatók és egyéb számkivetettek között.

Viszont addig, amíg ez megvalósul, szomorúan nézzük, hogyan hullanak a hazai cégek, nem ritkán évtizedes múltra visszatekintő családi vállalkozások.


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •