Ezúttal két remek hölgy, Tori Amos és Jessie Ware mutatja meg zenés kollekcióját a lélek sötét kifutóján. Amit hallunk, klasszikus vonalvezetésű munkák, és úgy tűnik, nem mennek ki egyhamar a divatból.

PZL – 061.hu

A helyzet az, hogy szenzációsra sikerült Tori Amos Native Invader című új lemeze, mélyen megélt, ihletett munka, amely meghív a művésznő érzelmes utazására, választékos, közel sem olyan szellős, lecsupaszított, mint a negyed századdal ezelőtti munkái, lágyabb is, igen, talán több az édes fűszer, a szerethető harmónia is az albumon, de mindez csak ahhoz segíti a hallgatót, hogy magabiztosan térképezze fel Tori Amos egyszerre édes és keserű világát. 

A lemez jól karbantartott, egyenletes színvonalú munka, szinte bármelyik dalt kiemelhetjük, és fontos, hogy az album a végére sem ül le, és szinte mindegyik dal okoz némi meglepetést. A gitár és az orgona pszicheledikus atmoszférája folymatos feszültséget ígér, ugyanakkor vannak dalok (például a Up The Creek), amelyek még a Dead Can Dance-t is eszünkbe juttatják, de a Breakaway wah-wah gitáros füstös kávéházi beatje némileg a Morcheebát is.

Jessie Ware triphop hatású neo-soul kalandozása biztos pont a leszedált 2010-es évek felhozatalában, ugyanakkor a Glasshouse című új lemezének talán legjobb dala, a Selfish Love francia filmzenés retro-popja és a latinos gitárfutamok után nem könnyű a produkciót berakni valami fiókba. Az intim szerelmes évődések és a bombasztikus, már-már esztrád hatású hangképek különösen izgalmassá teszik a műsort, így lassan negyed századdal a triphop hullám kezdete után. A művésznő 2014-ben jelentkezett utoljára lemezzel, az volt a Tough Love, és ez a szerelem annyira bejött, hogy Jessie Ware anyuka lett, és hát maga a terhesség és az anyaság, a család nagyobb ihletett jelentett számára, mint a kortárs irodalom és a kortárs pop együttvéve.

A dalok csak első hallásra tűnnek egyanyagúaknak, valójában változatos hangszerelésű produkcióról van szó, ami némileg talán Florence and the Machine-t is megidézi, csak Jessie Ware számára a soul az origó, míg Florence nagyobb egységekben gondolkodik. Az album némileg beidézi azt azt a sosem volt francia dekadenciát, ami csak egy kabrióban, egy szerpentin úton élhető meg a maga teljességében, valamikor 1969-ben, Alain Delon társaságában, aki egyik kezével meggyújt egy Gitanest, míg a másikkal elsöpri az arcából a nyafka Bridget Bardot selyemkendőjét.

Tori Amos
Native Invader
Universal
13 szám 55 perc

Jessie Ware
Glasshouse
Universal
12 szám 48 perc