A héten kezdték el vetíteni a mozikban a Liza a rókatündér című filmet, amely igen rövid idő alatt nagy rajongótáborra tett szert. De mire ez a nagy lelkesedés? Suttogásokból, pletykákból lehetett hallani, hogy azért nagyszerű a film, mert ez a magyar Amélie összekeverve Wes Anderson szatírájával. E két név húzóerő, de szerencsére semmi nem igaz a pletykákból. Mert Lizának egyéni hangja van, és ez szó szerint is értendő.
HERPAI ANDRÁS – NULLAHATEGY
Lizaaaaaaaaa – A rókatündér vajon mi
Liza
Az első percekben a címszereplő hangjába leszünk szerelmesek és ez tart a film utolsó képkockájáig. Egyéni a hang és egyedi a személyiség. Liza (Balsai Mónika) egy bizonyos csudapesti japán nagykövet özvegyének ápolónője. Egy naiv, de szeretni való lány, aki éppen 30. születésnapját ünnepelné, amikor váratlanul kinyílik előtte a világ, tele új élményekkel, pasikkal, néhány csúnyán végződő találkozással és egy japán rock sztár szellemével.
Japánban a múltban úgy hitték, hogy a rókatündérek elátkozott női démonok, akiket ha egy férfi megkívánt, halállal lakolt. És ez adja Liza alapproblémáját is: A hirtelen felbukkanó és még gyorsabban „felszívódó” férfiak olyan gyorsan váltják egymást, mint a helyi diszkó stroboszkópja. Az egyedülálló naiv lányka jellemfejlődését öröm végigkísérni, mert mindannyiunk átélte egyszer a félresikerült párkereséseket. Nagyon is evilági és emberi helyzetek – ha nem nézzük a véres jeleneteket-, amelyek nem fantázia szülöttei és nem egyedül a 30-as szingli hölgyek fogják szeretni. Bár a Hello Kitty formájú kulcstartó magas labda, meg kell hagyni.
Rókatündér személyesen
Csudapest és a rerto sci-fi
A helyszín egy kitalált nagyváros, nem véletlenül kapta a Csudapest nevet. Kissé túlozva egy alternatív múltban játszódik, ahogyan ezzel operál például a Watchmen is. De itt csak a kellékek, a design, a ruhaviseletek, a bútorok szintjén marad. Ilyen módon a város és benne a lakói egy kortalan és konkrét helyszíntől függetlenül képesek létezni. A nézők számára pedig jó szájízzel élvezhetjük a retró sci-fit, hogy nem kell kellemesen emlékeznünk a Kádár-korszak langyos víz-szocializmusára. Valahogy a nosztalgia utáni tiszta nosztalgia legyint meg minket, főleg amikor a rádióból Kádár a kapitalizmus út-já-ról (sic!) prédikál.
A film a nosztalgia mellett a japán szerelmes regények eleganciájával hódít. A japán kultúrára való finom utalások, mint például ahogy Liza kedvenc japán szerelmes regényéből olvas fel, a metszetek finom vonalai rögtön arra késztethetik a nézőt, hogy szerezze be, mondjuk Kavabata Jaszunari: Szépség és Szomorúság című munkáját és együtt sóhajtozzon Lizával. Sajnálatos, hogy nem bontakozhatnak ki az őszinte érzelmeket, mert a jelenetbe bekerül hirtelen egy negédes-felszínes poén.
Liza körül feltűnő figurák már-már Rejtő Jenő regényeibe illenek. A groteszk karakterek jól ízesítik a történetet. Mint például a legjobb barát: Tomy Tani (David Sakurai), japán rock sztár szelleme, türkiz zöld öltönyével igazi színt hoz a lepukkant lakba és a narratívába is. Vagy Zoltán Zászlós, az új albérlő (Bede Fazekas Szabolcs), aki titokban árgus szemmel nyomoz Liza után. A többi szereplő legyen meglepetés, nem fog senki sem csalódni!
A jó rendezés (Ujj mészáros Károly) és a tökéletesen profi képi- és hangélmények teszik élvezetessé a filmet. Végre nem érezzük a magyar filmekre olyan látványosan jellemző erőltetett snitteket, az utószinkron sem lóg ki és a filmzene egyszerűen zseniális! Talán néhol a számítógépes animáció túlzás, hisz nem igazán kap a történetben valódi funkciót. A film képi világához nem adott többet, és a történet mesélésében sem segített. Az alaptörténet, a mese a mesében egyszerű szórakozást is ígérhetne, de a film nem ennyire könnyed, inkább könnyen érthető és több rétegben is értelmezhető. Ha akarjuk, csak a narratíva az izgalmas, de nem találhatunk igazi mélységet benne. No persze ne várjunk önmarcangoló drámát, de igazán az őszinte érzelmek adják a vígjáték gerincét. Mindezek az izgalmas és vidám történettel segítenek, hogy a filmben a mély szeretet szerelemmé lágyulhasson.
Mindez egy tündérmese vége is lehetne, de nem lennénk korrektek a film készítőivel és a közönséggel, ha néhány karcosabb véleményt ne fogalmaznánk meg. A film egésze jelképszerű, amiben talán Wes Anderson világához hasonló. A díszletek, a zene, a szereplők, talán a történet is. Ez adhatja a film előnyét, például a szereplőket hamar megismerjük. Egy komplexebb élményt adó műfajban, mint a film, ugyanakkor megvan a veszélye annak, hogy egysíkú helyzeteket és felszínes személyiségeket kapunk. A két főszereplőt leszámítva a filmben többeknek ez nem sikerült: Ezredes (Reviczky Gábor) és Inge (Gubík Ági) esetében; előbbit a kurta szókészlet monotonitása, utóbbit a Hacktion című sorozatszerep delejvonzása gátolt. A film emblematikussága nem ront a művön és első körben el is varázsolja a nézőt ‒ ahogy a cikk íróját is ‒ viszont erősíti az egész film múlékony, efemer jellegét. Félő, hogy ez a “japán” tündérmese elszáll az első cseresznyevirágzással.