Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Nem gondolom, hogy egy receptre felírt népdal fájdalomcsillapító, görcsoldó lehet a szó orvosi értelmében. Gyorsan elővenni a polcról valami éneket, és azt énekelni, ez nem fog a bajunkon segíteni, mint egy pirula. De az igen, hogy megértem, belehelyezkedem, megismerem a saját őseim hagyományát, kifejezési kincsét, és ezekkel megpróbálom a saját életemet szebbé, egészségesebbé, túlélhetőbbé tenni, ez járható út – többek között erről beszélt portálunknak adott interjújában Lovász Irén népdalénekes, néprajzkutató. A nemrégiben Kossuth-díjjal is kitüntetett érdemes művész a belső hang megtalálása kapcsán elmondta, a művészet egyik lényege, hogy meg merjük mutatni kifelé mindazt, amit belül hordozunk, ebben az autokommunikatív, önmagunkra ébresztő szerepében rejlik az ereje. Lovász Irén arról is beszélt, irodalmi értékűen mély és magas szintjei vannak a népdalaink szövegének, nagyon egyszerű, mégis csodálatos, elementáris, univerzális verbális képek. Kiemelte, a magyar népdalnak olyan mélyről jövő, őszinte üzenete van, amely messze meghaladja a szövegértés kérdését, így azok is képesek rezonálni rá, akik nem is beszélik a nyelvünket. 

SUSÁNSZKY MÁTYÁS – 061.hu

 Belső hang, Női hang – már albumainak címei is adják a kérdést, Ön hogyan talált rá saját belső hangjára? Ez különleges, rögös lelki utazás, ahogy a népdal is fogalmaz: “Aki dudás akar lenni, Pokolra kell annak menni, Ott kell annak megtanulni, Hogyan kell a dudát fújni”, vagy bármelyikünk rátalálhat a belső hangjára? 
Nagy kegyelem, hogy megtalálhattam a saját belső hangom, de ehhez hosszú út vezetett, kellett például egy nagyon nehéz élethelyzet, amikor egy alfa pontról kellett újra összerakni önmagamat. Kellett hozzá spirituális nyitottság, nagyon nagyfokú őszinteség, és erő, hogy végül képes legyek ezt másnak is megmutatni. Sokat vívódtam, hogy mennyire is lehet érdekes mások számára az én belső hangom, nem exhibicionizmus-e kiállni, és azt mondani: tessék, ez vagyok én. Végül József Attila – akivel egy napon születtem – segített, hiszen ha ő le merte írni, hogy ” A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog“, akkor talán nekem sem kell félnem. Úgy gondolom, ez a művészet egyik lényege, hogy meg merjük mutatni kifelé mindazt, amit belül hordozunk, ebben az autokommunikatív, önmagunkra ébresztő szerepében rejlik az ereje. A Belső hang című lemezem hatására többen megkerestek azzal, hogy érzik a munkámon ezt a bátorságot, és ez számukra is erőt ad saját belső hangjuk felfedezéséhez. A Föld-tétele kapcsán mondta nekem valaki, hogy az asszertív női hang, a két lábbal a földön álló, földbe, hagyományba gyökerező, ősanyáink hangjára, tapasztalataira támaszkodó erő megérintette őt és erőt adott saját hangja megtalálásához. Innentől pedig már csak egy lépés, hogy belássuk, mindannyian képesek vagyunk rátalálni saját belső hangunkra, hiszen az mindannyiunkban ott munkál.  

Fotó: Jung Zseni

Érdekes megfigyelni a különbséget, ahogy egy kortárs könnyűzenész heves gesztusokkal, mozgáselemekkel dolgozik, miközben egy népi énekesnő karbafont kézzel, szerényen áll saját hangjának háttérben. Melyik az őszintébb? 
Ez az ellentétpár valóban emblematikus, bár énekesként és tanárként nagyon ódzkodom attól, hogy bárkinek előírjam, hogyan énekeljen. Mindenki úgy énekel, ahogy szeret, ahogy tud. Ugyanakkor a népdaléneklési hagyomány, amelyből mi merítkezünk, táplálkozunk, teljesen másképp tekint a népzenére, mint például a popdívák a saját zenéjükre, hiszen ez utóbbiak testbeszéde lényegében a szórakoztatás eszköze. A néphagyományban az éneklés nem szereplés, nem produkció, és semmiképp nem üzlet. A parasztasszony önmagának énekelt elsősorban, az önkifejezés, adott esetben az öngyógyítás volt a célja, a kommunikáció önmagával, vagy a teremtőjével. Más esetekben a közösségben éneklés a társadalmi kommunikációnak volt fontos eszköze, de ezen a szinten is az őszinte gesztusoknak van csak a helye.

Ha már öngyógyítás, napjainkban egyre több szó esik a népmesék gyógyító szerepéről, illetve a mesehallgatásról, mint egy közösség kvázi terápiás alkalmairól. A népzene csak akkor gyógyít, ha önmagunknak éneklünk, vagy a mesehallgatáshoz hasonlóan közösségi gyógyító funkciója is van? 
Mind a két esetben beszélhetünk gyógyító szerepről. Amikor önmagunknak éneklünk, a népdal a művészi önkifejezés eszköze, amilyen például a lamentáció, a keserves, amely a belső küzdelem hangját szólaltathatja meg. Ugyanakkor, amikor egy mulatságon együtt örvendünk, az a kollektív lélek gyógyítója lehet. Azt tudja kifejezni, hogy a közösségbe tartozom, egy vagyok veletek. Így fejezem ki a hovatartozásomat, kapcsolatomat a családommal, a faluközösséggel, vagy akár a vallási gyökereimet. A kollektív élmény az énekléssel, tánccal, a meséléssel egyszerre gyógyíthat, miközben az identitásépítésben is segít.

Fotó: Jung Zseni

Ma sokat és nyíltan beszélünk problémáinkról, ugyanakkor nehezen tudjuk elképzelni, hogy a régiek hogyan boldogultak a problémáik megnevezésével…
Pontosan úgy, hogy kiénekelték. Amikor azt mondja az ének: “Annyi bánat a szívemen; Kétrét hajlott az egeken; Ha még egyet hajlott volna; Szívem ketté hasadt volna…” az legalább olyan komoly vallomás, mint az előbb említett József Attila idézet. Irodalmi értékűen mély és magas szintjei vannak a népdalaink szövegének, nagyon egyszerű, mégis csodálatos, elementáris, univerzális verbális képek. A lélek költészetté formált megnyilatkozásai. 

Tehát beválhat, ha egy pszichológus vagy pszichiáter gyógyszer helyett népdalt ír föl receptnek? 
Nem gondolom, hogy egy receptre felírt népdal fájdalomcsillapító, görcsoldó lehet a szó orvosi értelmében. Olyan szerves kultúráról beszélünk, amelyben minden-mindennel összefügg. Gyorsan elővenni a polcról valami éneket, és azt énekelni, ez nem fog a bajunkon segíteni, mint egy pirula. De az igen, hogy megértem, belehelyezkedem, megismerem a saját őseim hagyományát, kifejezési kincsét, és ezekkel megpróbálom a saját életemet szebbé, egészségesebbé, túlélhetőbbé tenni, ez járható út. Éppen ezért képviselem azt a nézetet, hogy a túlélési stratégiánk része  a művészet, és az kell legyen a művészeti oktatás mindenestül, és ezen belül a néphagyományok oktatása is. Az erre való nevelést pedig már kisgyermekeknél el kellene kezdeni, hogy később már ösztönösen forduljanak örömben-bánatban ezekhez az eszközökhöz. 

Fotó: Jung Zseni

Többek között Erdélyi Zsuzsanna archaikus népi imádság-gyűjtései óta tudjuk, hogy a régi ember felkeléskor, lefekvéskor, munka előtt, de még munka közben is imádkozott, ezzel egyfajta állandó kapcsolatot fenntartva Istennel. A népdalban is fellelhető ez a kapcsolatkeresés? 
Szent Ágoston mondta, hogy aki énekel, kétszeresen imádkozik. Ha az imádság dallal is meg van erősítve, akkor ez különösen segíti a lélek kiáradását. A mai kor emberének már nehéz elképzelni, milyen nagy rendező erőt jelenthet az életben minden este azzal zárni le a napot, azzal lefeküdni, mintha az utolsó lenne, ahogyan ez megjelenik az “A fényes nap immár elnyugodott” kezdetű énekünkben is. Ugyanakkor azt is mondja az énekelt imádság: “Vessünk számot hát édes istenem; Hogy lelkemet ne kelljen féltenem; Ha megtartasz holnapi napodra; Nem fordítom azt megbántásodra.” Az éneklő tehát minden este arra is fölkészül, mi lenne, ha itt lenne a vég. Készen áll akár erre is, de ha még sincs itt, akkor viszont tudja és ígéri, hogy úgy él, hogy méltó legyen az isteni gondviselésre. Az Istennek tetsző módon élni, ez az alapvető erkölcsi szervező erő, amely irányította a régiek mindennapjait. 

A mai kor emberének ez az életmód már talán túl távoli, és a kortárs népzenében is előkerültek olyan crossover-elemek, amelyek az Ön dalaiban is helyet kaptak. Kellett ez az innováció a népzenében, ez hozza ismét működésbe, vagy mint egy mankó, ez segíti közelebb a modern emberhez?
Nálam ez soha nem öncélú. Nem azért van egyes dalaimban sakuhacsi, vagy éppen didzseridu, mert eddig ilyen még nem volt. Mindig az adott tartalom kifejezéséhez keresem a megfelelő zenei kifejezőeszközöket, a megfelelő hangszereket, és a legjobb előadókat. Ha egy cél nemes, és egy megoldás átgondolt, ízléses, hiteles és őszinte, ráadásul releváns mondanivalója van, akkor nem válik öncélúvá, zenei áruvá a végeredmény, csak a kifejezési eszközöket teszem változatosabbá. Azt gondolom, a magyar népzene is éppen azért élhette túl az évszázadokat, azért van mondanivalója a mai kor emberének is, mert hajlékony, mert mindenki képes a saját egyéniségére alkalmazni. Ez mutatkozik meg az egyéni vonótechnikákban, hajlítási módokban és a szövegvariánsokban is. 

Ön a világzenei szintéren a magyar zene nagykövete is. Mennyire ismerik föl külföldön a magyar népzene a hajlékonyságát, kifejezőerejét?
Nagyon sok kiváló nagykövete van a magyar népzenének, sok kiváló kollégám mutatja fel a magyar népzene fantasztikus erejét, szépségét és gazdagságát világszerte, és persze örülök, hogy ez a lehetőség nekem is megadatik. Meghatározó élményeim közé tartozik, amikor külföldi előadókkal zenélhetek együtt egy színpadon. Csehországban például, néhány évvel ezelőtt egy folklórfesztiválon két másik ország zenészeivel kaptunk két napot arra, hogy a fináléműsort egymás népdalait közösen előadva állítsuk össze. Óriási élmény volt, hogy e két nap alatt mennyire bele tudtunk merítkezni egymás zenei világába. Mindannyiunkat feltöltött. A zene más kultúrák megismerésének és a kultúraközi kommunikációnak talán a legjobb eszköze, és különleges értékű, ahogy a magyar népdal kapcsolódni tud más népek zenéjéhez. A magyar népdalnak olyan mélyről jövő, őszinte üzenete van, amely messze meghaladja a szövegértés kérdését, így azok is képesek rezonálni rá, akik nem is beszélik a nyelvünket. 

Lovász Irén 1961. április 11-én született Karcagon. A Szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán diplomázott 1984-ben, egyetemi évei alatt kezdte a népdalok gyűjtését. A Néprajzi Múzeum Népzenei Gyűjteményének tudományos munkatársa volt, majd a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen tanított. 1995-ben védte meg kandidátusi disszertációját. A magyar népdal és szokásköltészet oktatójaként részt vett a magyarországi Waldorf óvónőképzésben. 2010 óta a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának docense. Az 1980-as években kapcsolódott be aktívan a magyar táncházmozgalomba. Első lemezét, a Világfát 1995-ben adta ki, amely a következő évben elnyerte a német zenekritikusok díját. Azóta több mint egy tucat lemeze jelent meg. Közreműködött külföldi kiadók világzenei gyűjteményes kiadványain is. 1987-ben elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere címet. 2003-ban az Év legjobb énekesnőjének járó eMeRton-díjat vehette át. 2006-ban Bartók Béla-emlékdíjat, 2009-ben Magyar Művészetért díjat kapott, 2020-ban érdemes művész lett.

Vezető kép: Jung Zseni


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •