Vecsei H. Miklós nem hétköznapi huszonéves srác és nemcsak azért mert színész és jóképű és egy ország ismeri az arcát tévésorozatokból. Szövegkönyvet ír, első önálló estjére készül, Nemecseket játssza a Vígszínházban a nagysikerű “A Pál utcai fiúk” előadáson, nemsokára pedig Moszkvába utazik, hogy az ottani Színművészeti Egyetem diákjainak segítsen a vizsgaelőadásban. Facebook oldalán vicces posztok és selfiek helyett elgondolkodtató idézetek és saját versek olvashatók. Reggeltől estig dolgozik, nincs mobiltelefonja és havonta két napot „nyaral”. Lehet ennyire elhivatott és tudatos egy huszonéves? Vecsei H. Miklóssal beszélgettünk.
LEIRER TÍMEA – 061.hu
Az Iván, a rettenet kapcsán találkoztunk először, a darabnak te írtad a szövegét. Akkor eszméltem rá, hogy te ugyanaz a srác vagy, akit az Egynyári kaland és a Csak színház és más semmi című sorozatokban is láthattunk. Jól megfér egymás mellett a drámaírás, a szövegkönyv írás és a tini sorozatban való szereplés?
Minket a Színművészetin nem színésznek, hanem „színházcsinálónak” neveltek. Megtanítottak hinni a színházban, mint komplex művészetben. Nekünk az a feladatunk, hogy derűt vigyünk az emberek életébe és feltegyük azokat a kérdéseket, amelyeket szerintünk ma fel kell tenni. Ahhoz, hogy ez katarzis formájában megtörténjen, mindenki azt adja hozzá, amihez a legjobban ért az adott anyag kapcsán. Én gyerekkorom óta szeretek írni, de emellett színész vagyok. Ugyanolyan természetesen veszek részt az alkotófolyamatokban íróként és színészként is. Régebben úgy fogalmaztam, hogy amikor írok, akkor is játszom és amikor játszom, akkor sem érzem, hogy éppen nem írnék.
Nem tértél ki a tinisorozatra. Azért az Egynyári kaland vagy a Csak színház – anélkül, hogy bántani akarnám – stílusában nagyon távol áll a III. Richárdtól vagy az Iván, a rettenettől.
Nagyon kevés alkalma van egy kezdő színésznek kamera elé állni, főleg nagy szerepekben. Dyga Zsombor, aki szerintem az egyik legtehetségesebb filmrendező a régióban, felajánlotta a közös munka lehetőségét egy egész nyáron keresztül a Balatonon. Nyilván egy percet sem gondolkoztam. Nagyon szerettem csinálni és a sorozatot is kedvesnek, élvezhetőnek tartom. Hálás voltam a lehetőségért, még akkor is, ha alapvetően én más típusú ember vagyok. De hát ezért vagyok színész. Egyébként a Csak színház és más semmi című sorozatot is hasonlóan vállaltam el: megtudtam, hogy Csányi Sándor, Schell Judit és Szervét Tibor a főszereplők és azonnal igent mondtam, hiszen ha ők viszik a sorozatot, nagy baj nem lehet.
Részlet az Egynyári kaland című filmből – MTVA
Te is tudod, hogy azért az emberek nagy része e két szériából ismer, ezzel azonosít téged.
Ez természetes. A színházban pár százan, a tv-ben pedig néhány százezren néznek esténként. Arra kell figyelni, hogy az ember mire használja fel ezt az öt perc hírnevet. Én próbálom azok felé a gondolatok felé terelni a rajtam levő tekinteteket, amiket a színházon keresztül közvetítünk. A facebook oldalamat is azért vezetem, hogy kialakuljon egy olyan közösség, akik nagyjából hasonlóan látják a világot. Sok pozitív visszajelzés van ezzel kapcsolatban és igyekszem úgy visszaforgatni, hogy ez tényleg ne rólam szóljon.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban az Önarckép álarcokban kiállításhoz kapcsolódva volt egy Arany ested. Állítólag a múzeumban még sosem gyűlt össze annyi tinilány, mint ezen az estén. Azért azt mindketten tudjuk, hogy nagy részük nem A Szondi két apródja vagy a Walesi bárdok miatt érkezett.
Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni, mert egyrészt zavarba jövök, másrészt meg nyilván tisztában vagyok vele, hogy ez hogy működik. A lényeg, hogy ott voltunk együtt és Arany Jánossal foglalkoztunk jókedvűen, tartalmasan. Elkezdtük megérteni, hogy miért van szükségünk ezekre az emberekre az életünkben.
Sosem zavart a „szépfiú” imázs?
Néha kicsit zavar, de igyekszem úgy a javamra fordítani, hogy azért ne skatulyázzanak be ebbe a szerepbe. Nem baj, ha valaki emiatt talál meg, de nagyon jó, ha később, miután jobban megismert, még mindig követni fog. Azt próbálom kommunikálni, hogy ez az életnek egy olyan területe, ami nem számít. Mindenhol hangoztatom, hogy számomra mik a fontos dolgok az életben, mik azok, amelyekről beszélni szeretnék és melyek azok a gondolatok, amelyeket közvetíteni szeretnék.
Nagyon tudatos vagy, pontosan tudod, hogy mit és hogyan szeretnél elérni. Jól érzem?
Igen. Nagyon aggódom a generációmért és az utánam következő generációkért, nagyon elveszett csapatnak gondolom magunkat. Rengeteg nehézsége van és lesz is ennek a generációnak. Lufikból áll az életünk, melyek előbb-utóbb kidurrannak majd körülöttünk.
Például a mobilfüggőség? Ezért nincs például okostelefonod?
Igen, a képernyő és mobilfüggőség óriási méreteket ölt. Egészen elképesztő, hogy emberek milliói élik lényegében ezen keresztül az életüket, egyre ritkábbak a haveri összejövetelek és baráti beszélgetések. Ferenc pápa mondta egyszer, hogy az a baj az okostelefonnal, hogy elveszi a csendjeinket. Valóban, nézz csak körül: ha néhány pillanatig nem beszélgetnek az emberek, vagy egyedül maradnak, már veszik is elő a mobilokat. Egy képernyővel élünk és annak kameráján át látjuk a világot. Kérdésedre válaszolva: igen, ezért nincs egy ideje telefonom. Ki akartam próbálni, hogy milyen nélküle, és bevallom óriási érzés, felhőtlen szabadság.
Részlet A Pál utcai fiúk című előadásból (Fotó: Gordon Eszter)
Tudatos döntés volt a színészi pálya is?
Igen, bár bennem 16-17 évesen nem az fogalmazódott meg, hogy színész szeretnék lenni, hanem az, hogy színházat szeretnék csinálni. Tulajdonképpen úgy voltam vele, hogy mindegy mit csinálok, csak színházi munka legyen. Rendezés, szövegírás, színészet…. de azt hiszem, ha világosítónak, vagy díszlettervezőnek lettem volna tehetséges, azt választottam volna. A szüleim mindketten szociális munkások és nagyon vallásos a család. Egyértelmű volt tehát, hogy valami olyan hivatást fogok választani, amellyel másokért tehetek valamit. Kicsit gyáva voltam hozzá, hogy szociális munkás legyek, túl sokat láttam ebből a világból. Hiszek abban – bár sokan azt hiszem, naivnak tartanak ezért – hogy a művészet közvetítésével átfogóan, alapjaiban lehet megváltoztatni a dolgokat.
Mi alapján döntöd el, hogy milyen munkákat vállalsz el? A Vígszínház mellett is tudatosan döntöttél? Itt jelenleg Nemecsekként látunk, miközben egy kicsit más, költői színházhoz írsz szövegkönyvet a Sztalker csoportban, abban az alkotóközösségben, melyet ifj. Vidnyánszky Attilával hoztatok létre.
Nagyon szeretem a Vígszínházat. Ha választhatnék, hogy hol játszanék szívesen, akkor is a Víget mondanám. Szeretem a történelmét, a hagyományait, a küldetését és a fantasztikus társulatot, akikkel ott együtt dolgozhatok. Az életem, a napjaim jelentős részét ott töltöm. És nagyon önazonosnak érzem magam a falain belül. Nekem, mint színésznek ez a fajta színház való, bár valóban sokkal költőibb szövegkönyveket írok, amelyeket mások játszanak el. Egyfajta kettőség ez a munkámban, de igyekszem egyiket a másik javára fordítani. A filmes választással már nehezebb a helyzet, azt gondolom, hogy ott még nem talált meg, amire igazán vágynék.
Mire vágynál?
Független filmekre, komoly gondolatokra, költői érzésekre. De az a helyzet, hogy meg kellett tanulnom, hogy a filmnél a megfelelő arcokat, az oda illő „fejeket” keresik. Az én fejem jelenleg sokkal jobban illik az említett sorozatokhoz, mint egy művészmoziba. Ez ellen nem tehetek semmit, el kell fogadnom és ha úgy hozza a sors, majd kapok egy olyan szerepet. Az ebbéli hajlamaimat élem ki azt hiszem az írásban és az ifj. Vidnyánszky Attilával közös színházi munkában.
Attilával már a főiskola óta tart a barátságotok. Szinte minden produkciótok közös. Ennyire jól kiegészítitek egymást?
Igen, lényegében a főiskola első napján barátok lettünk. Annak ellenére, hogy teljesen eltérő egyéniségek vagyunk és nagyon különböző jellemek, a hivatásunkról, a színházról és a művészetről ugyanúgy gondolkodunk. Mi nem is kiegészítjük egymást, hanem ketten alkotunk egy új egyéniséget. A közös munkákban nincs főnök, senki sem akarja magáénak az irányító szerepet. Egyszerűen együtt csinálunk mindent. Nagyon örülök, hogy nemrég Attila is a Vígszínházba szerződött, szerencsések vagyunk, mert a következő évadban még több közös munkánk lesz. Együtt játszunk a Háború és békében decembertől, aztán ő rendezi a Félkegyelműt, amiben én leszek az egyik főszereplő. Utána Woyzecket rendezünk a Nemzetiben a Gobbi stúdióban, majd a Pesti Színházban lesz egy Arany János életéről szóló darabunk, amit már Debrecenben nagy sikerrel bemutattunk. Utána Faulkner: Míg fekszem kiterítve című regényét alkalmazzuk színpadra.
A III. Richárdot a közönség és a szakma is nagyra értékelte, ez is közös munka volt.
Igen. Szerettünk volna a generációnk elveszettségéről előadást csinálni, amihez a 3. Richárdot gondoltuk most legalkalmasabb anyagnak. Miután kiválasztottuk a darabot, Attila elvonul kidolgozni a díszletet és a látványt, én pedig megírom a szövegkönyvet, aztán ha mindketten készen vagyunk, összeülünk és egymáshoz csiszoljuk egymás munkáját. A próbafolyamat elején még intenzíven részt veszek a szöveg értelmezésében, de aztán az övé a terep.
Részlet a Romeó és Júlia című előadásból
Mikor írsz?
Végignézem a programomat és ha van egy-egy napom, amikor a színházi előadás előtt nincs semmi, akkor írok. Számomra ez csak úgy működik, hogy egy teljes „munkanapot” erre szánok, egy-két óra szünettel nem tudok mit kezdeni. Ilyenkor reggel nyolckor felkelek, kilencre bemegyek a színházba, ötig írok, aztán pedig héttől előadás. Eddig ez a logisztika bizonyult a leghatékonyabbnak. Persze ez csak a szövegkönyvekre, előadásokra vonatkozik. A verseimet mindig otthon, éjszaka írom, amikor egyedül vagyok.
Most éppen egy József Attila estre készülsz. Mióta szerettél volna egy ehhez hasonló önálló estet?
Volt az utóbbi hónapokban egy nagyon nehéz, magánéletileg húzós időszakom, amely nagyon megviselt. Ilyen periódusokban mindig sokat segítenek a versek, adott esetben József Attila versei. A színház részéről jött egy felkérés, hogy nem szeretnék-e valamilyen önálló esttel színpadra állni és szinte adta magát, hogy József Attilát választottam. Majdnem három-négyezer oldalnyi forrásanyagon, életrajzon, feljegyzésen rágom át magam, ebből készül az este. Régóta vágytam már rá, hogy ilyen közel kerüljünk egymáshoz és kettesben maradjunk József Attilával.
Életrajzi, vagy verses este lesz?
József Attila életéről szól majd, versrészletekkel kiegészítve. Születésétől a haláláig megpróbálom megidézni őt a Vígszínház házi színpadán. Október elején lesz a bemutató. Nagyon mélyre kell ásnom magam az életrajzába, közel kell kerülnöm hozzá, bele kell élnem magam az ő világába. Nehéz és teljes embert kívánó feladat, de megéri. Egészen elképesztő dolgokat tudtam már meg József Attilától. Egyszer például – olvastam – a Füvészkertben elvették az üveggolyóit a nagyobb fiúk, ugyanúgy mint Nemecseknek a Pál utcai fiúkban.
Te pedig Nemecseket játszol most a Vígben a Pál utcai fiúkban…
Pontosan. Rengeteg ilyen apróság van, amelyek segítenek megérteni, segítenek közelebb kerülni József Attilához.
Részlet A Pál utcai fiúk című előadásból (Fotó: Gordon Eszter)
Nemecsek szerepét szívesen vállaltad?
Nekem mesterem Marton László, ha azt mondta volna,hogy én legyek az egyik farakás, azt is elvállaltam volna. Feltétel nélkül elfogadom, amit mond. Azt gondolom, azért választott engem a szerepre, mert tudta, hogy nagyon érzékenyen tudom beleélni magam olyan lírai szerepekbe is, amelyek nem feltétlenül passzolnak az alkatomhoz. Az egyetemen sokat szenvedtem azokkal a szerepekkel, amik hasonlítottak rám, viszont a karakterekben teljesen fel tudtam szabadulni. Ez a két dolog Nemecsekben most találkozik. Nagyon jó volt a próbafolyamat, mindenki tudta, hogy mi a feladata és, hogy miről szól ez az egész. Feszültség nélküli, profi munka volt, aminek a végére egy nagyon jó baráti társaság alakult ki köztünk. Azt hiszem, ez a komoly barátsági kötelék az, ami a legnagyobb erénye az előadásnak.
86 előadás volt eddig, több mint százezer ember látta, a meghirdetett jegyek egy óra alatt elfogynak egy teljes hónapra.
Nagyon jól állnak a csillagok ezzel a produkcióval kapcsolatban. Imádják az emberek és imádja a közönség, ráadásul nagyon átjön a produkció. Nagyon sok visszajelzés érkezik, hogy gittegyletet alapítottak. Számtalan rajz érkezik, figurákat varrnak a szereplőkből és 100-150 ember áll az előadás végén a művészbejárónál autogramért, meg ajándékot átadni. Az előadás végén, amikor Nemecsek meghal és meghajolnak a szereplők, még egyszer előrelépünk 31-en fiúk, akik játszunk a darabban és a színpad szélére térdelve, összekapaszkodva elénekeljük a Miénk a grund című dalt. A közönség minden este állva tapsol és teljes torokból éljenez vagy velünk énekel. Fantasztikus érzés. Számomra ez az igazi tiszta siker, egy nézőkkel közös előadás. Ezért érdemes színházat csinálni.
Mikor van minderre időd? Nincs igényed kikapcsolódásra, szabadidőre?
Majdnem minden este játszom, amely után nagyon el tudok fáradni, különösen egy Nemecsek vagy egy Rómeo után. Ilyenkor az előadást követően egy-két órára leülök a színházi büfében fröccsözni, ezzel számomra meg is van a kikapcsolódás. Amikor megkapom a havi beosztást, mindig kinézem magamnak azt a 2-3 egymást követő napot, amikor nem játszom, ilyenkor mindig elutazom valahova. Nem válogatok ahová van repülőjegy, oda megyek, de olyan is van, hogy leugrom egy napra a Balatonra. Mindig előre tudom, hogy melyik napom szabad, azt nagyon várom, a többin pedig lelkesen dolgozom.
Vezető kép: Dömölky Dániel