Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Április 2-án világszerte megemlékeznek az 1805-ben ezen a napon született Hans Christian Andersenről, a dánok leghíresebb költőjéről és meseírójáról. 1967 óta az ő tiszteletére rendezik meg minden évben a Gyermekkönyvek Nemzetközi Napját (International Children’s Book Day). Emellett a Nemzetközi Gyermekirodalmi Szervezet (IBBY) 1956-ban megalapította az Andersen-díjat, amellyel a gyerekek számára alkotó írókat és illusztrátorokat jutalmaznak.

061.hu

 
 

Bár mind a saját, mind a mesehősei élete bővelkedik a drámai, olykor szinte elviselhetetlen fordulatokban, Andersen mégis úgy érezte, hogy az élete is egy szép, gazdag és boldog mese volt. Másutt viszont éppen ellenkezőleg, azt mondta, hogy a saját életét inkább az egyik leghíresebb mesehősével, a rút kiskacsa történetével tudná illusztrálni, hiszen neki is rengeteg szenvedésen és megaláztatáson kellett keresztül mennie ahhoz, hogy végén felismerjék benne a kiemelkedő tehetséget – a rossz helyen kikelt, a környezetében csak csúnyának látható „hattyút”. 

Andersen Dánia egyik, általa mindig gyönyörűnek leírt, zöld szigetén született, egy Odense nevű kisvárosban, igen szegény családban. Megélhetésüket apjának cipőjavító boltja biztosította. Annál gazdagabb volt azonban náluk a szellemi élet. A papa fából és textilből kis, házi színházat épített a fiának (ezt akkor panorámának hívták), sokféle bábuval, és vasárnaponként valóságos színielőadásokat rendeztek, amelyeken a korszak ismertebb komédiáit vagy az Ezeregyéjszaka akkor szintén divatos meséinek dramatizált változatait adták elő. Andersen életében ezért a mesék sokkal fontosabb szerepet játszottak, mint bármi egyéb. És mivel a szegénységük miatt egy idő után ki kellett maradnia az iskolából, a legfőbb időtöltése a bábok öltöztetése vagy az árnyjátékok kidolgozása volt, vagyis reggeltől estig az irodalomban és a színjátékban találta meg a szórakozását.

A gyerek Andersen hamar magára maradt. Apja nem sokkal a katonai szolgálata teljesítése után meghalt, szakmával nem rendelkező anyja pedig az alkoholba menekült, így ő sem jelentett a számára támaszt. Andersen ekkor még nem volt 14 éves, de nem tehetett mást, minthogy elindult a fővárosba, Koppenhágába, szerencsét próbálni. Ám mivel ekkorra jól értett a színészethez és a drámairodalomhoz, okkal reménykedett, hogy valamelyik színházban értékelik majd a tudását. Reményei hamarosan valóra is váltak, és egy kisebb színháznál szerepet kapott. Ekkor élhette át először, hogy mit jelent a siker, amit azután alaposan ki is élvezett: „Végre kaptam egy kis szerepet én is, első ízben nyomtatták ki a nevemet! …este magammal vittem az ágyba a balett-színlapot,…és olvastam-olvastam a nevemet” – írta önéletrajzi könyvében.

A sikertől felbuzdulva úgy döntött, hogy nemcsak színészkedéssel, hanem szerzőként is sikereket fog elérni a színházi életben. Elsőként egy szomorújátékot írt, amellyel megalapozta a későbbi pályafutását: a koppenhágai Királyi Színháznál felismerték a tehetségét, és mivel még nagyon fiatal volt, azt is támogatták, hogy továbbtanuljon. Így különféle ösztöndíjakkal a gimnáziumot és az egyetemet is elvégezhette, és mire megszerezte a diplomáját, az első verseskötetét is ki tudta adni.

A szülői házból túl korán kikerülő Andersen örök életére nyughatatlan, helyekhez sohasem kötődő ember maradt. Élete nagy részét utazással töltötte, és ezt tartotta az élet lényegének. Útjai során korának legnagyobb költőivel, íróival és zeneszerzőivel is találkozott, így például Heinével, Schumannal, Wagnerrel és Elizabeth Barrett  Browninggal, aki utolsó versét 1861-ben neki ajánlotta. Dickens őt tartotta a világ legnagyobb meseírójának, de levelezett Victor Hugo-val, Balzac-kal és Dumas-val is. Egy alkalommal, egy 1840-es hamburgi Liszt-hangversenyen annyira lenyűgözte a IX. magyar rapszódia, hogy hamarosan elindult Magyarországra is, ahol Váctól Mohácsig sok mindent látott. Pesten a korabeli magyar sajtó az addigra már világszerte ismertté vált meséje, A császár új ruhája című műve fordításainak közlésével köszöntötte Andersent. A mese eltérő címekkel jelent meg a különböző lapokban: a Koszorúban A király láthatatlan öltözete, a Regélőben pedig A császár új öltözete volt a címe.

A látogatás hatására azután nálunk is megszaporodtak az Andersen-mesék. Az 1850-es években Csengery Róza tett közzé több mesefordítást is, Szendrey Júlia (Petőfi özvegye) pedig egy egész kötetet állított össze, 1857-ben. Azóta rengeteg magyar író, fordító és szerkesztő dolgozott Andersen meséinek kiadásain. Életrajzi könyvét pedig Rab Zsuzsa költő tette át magyar nyelvre. 1950-ben Ránki György két, zenekari szvitet (több, egymáshoz kapcsolódó tételből álló művet) írt a meséből, Pomádé király új ruhája címmel. Ez a különösen szellemes, gesztusgazdag zenei mű a mai napig ott van, és bizonyára sokáig ott is lesz a zenekarok repertoárjában.

Andersen 1843 karácsonyán tette közzé első mesegyűjteményét, amely azonnal hatalmas sikert hozott. Kötete szinte minden karácsonyfa alatt ott volt. Ezt a hatást részben azzal érte el, hogy meséiben mindig igyekezett a természetes, élő beszédet megőrizni. Hatásának másik tényezője pedig az volt, hogy alakjai mindig nagyon erős erkölcsi erővel rendelkeztek, akiknek története képletszerű formában jelent meg. A vadhattyúk című mese például a kitartó, minden veszélyen felülemelkedő hűség példázata. A rendíthetetlen ólomkatona e mellett még az örök összetartozás meséje is. A kis gyufaáruslány a szegénységnek olyan drámai megjelenítése, amely elemi erővel kelti fel a részvétet és az együttérzést. A legismertebbnek talán mégis a már említett, két mese: A rút kiskacsa és A császár új ruhája mondható, hiszen ezek különösen érthetően és hatásosan örökítik meg az emberi természet mindenki számára felismerhető vonásait.

Andersen végül elérte, amire vágyott: a kétségtelen irodalmi sikert és elismerést. A Rosenborgi Királyi Kastély kertjében még életében szobrot állítottak neki, és több uralkodótól is kapott különféle rendjeleket. Gyakran idézte, hogy egyszer egy jósnő egyszer azt mondta neki: híres emberként tér majd vissza a szülővárosába, és egész Odensét kivilágítják a kedvéért. Nos, ez is megtörtént: 1867-ben díszpolgárrá avatták Odensében. Hetvenedik születésnapján pedig az Egy anya története című könyvének tizenöt nyelven megjelent kiadásait nyújtották át neki, ajándékul.

Andersen mai mértékkel mérve túl korán, hetvenévesen halt meg, Koppenhágában, 1875. augusztus 4-én, májrákban. Élete azonban színes, gazdag és teljes volt, ahogyan a meséi is színességet és gazdagságot nyújtanak, még akkor is, ha olykor a mély szenvedés jelenik meg bennük.

forrás és képek: literatura.hu, cultura.hu, wikipedia.hu


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •