Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

1921-ben ezen a napon született Pilinszky János, a a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas művész.  A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, úgynevezett „újholdas” nemzedékének tagja volt,  legismertebb művei az Apokrif, Harbach 1944, Ravensbrücki passió, vagy rövid epigrammái mint a Négysoros vagy a Mire megjössz. Pilinszky János ma lenne 95 éves.

nullahategy.hu

Pilinszky János középiskolai tanulmányait 1931 és 1939 között végezte a budapesti Piarista Gimnáziumban. Érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára iratkozott be, ám fél év után az egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta tanulmányait, művészettörténeti, magyar, valamint olasz irodalmi és nyelvészeti előadásokat hallgatott. 1944 májusában kapta meg egyetemi végbizonyítványát; a diploma megszerzésére már nem jutott ideje – ősszel behívták katonának, s alakulatával rövidesen Ausztriába, majd Németországba került. Harcokban nem vett részt, a háború után egy ENSZ által létesített, amerikai fennhatóságú táborba került. 1945 novemberében tért vissza Budapestre.

Diákkora óta írt verseket, az első (Anyám címmel) 1938-ban jelent meg az Életben, ám ezt követően is csak ritkán publikált. 1942 szeptember és 1943 április között az Élet és az Új Ember című katolikus hetilapban jelentek meg írásai különböző szignókkal. Első verseskötete 1946 májusában készült el Trapéz és korlát címmel. A koalíciós években egyaránt tartozott a Válasz és az Újhold köréhez, ez utóbbi néhány számát szerkesztőként is jegyezte. 1947 novemberétől 1948 február végéig ösztöndíjjal Svájcban és Rómában tartózkodott.

A diktatúra éveiben a Szépirodalmi Kiadó külső korrektoraként dolgozott, 1951-től 1956 júliusáig nem publikálhatott. 1955 októberében polgári házasságot kötött Márkus Annával, azonban rövid együttélés után a következő évben elváltak. 1956 decemberétől 1957 októberéig a Magvető Kiadó felelős szerkesztője. 1957 novemberétől haláláig az Új Ember belső munkatársa volt.

Második verseskötete, a Harmadnapon csak 1959 szeptemberében jelenhetett meg; az irodalmi nyilvánosságban a hatvanas évek végéig elvétve szerepelt, irodalompolitikai megítélése lassan enyhült. A hatvanas évek elejétől gyakran hívták külföldi szereplésekre, idegen nyelvű köteteinek fordítási előmunkálatai is ebben az időben kezdődtek meg. 1970-ben jelent meg gyűjteményes kötete, a Nagyvárosi ikonok s ettől kezdve – ha lassan és megkésve is – a hazai irodalmi élet egyik legjelentősebb képviselőjeként kezdték számon tartani. Külföldi szereplései is megszaporodtak, minden évben hosszabb-rövidebb időt töltött Párizsban. 1970 októberében Poignyban, egy nemzetközi konferencián ismerkedett meg Jutta Scherrer német származású, Párizsban élő szlavista tanárnővel, akivel a kapcsolata 1976 elejéig tartott. Új költői korszaka szintén erre az időszakra esik: 1972-ben jelent meg a Szálkák, 1974-ben a Végkifejlet, majd 1976-ban az összegyűjtött és új verseit tartalmazó Kráter. 1976-tól egyre inkább a széppróza foglalkoztatta. 1977-ben adta közre „Egy párbeszéd regénye” alcímmel a Beszélgetések Sheryl Suttonnalt, és haláláig dolgozott az Önéletrajzaim munkacímet viselő regényén, amelynek csupán három nagyobb fejezete („novellája”) készült el.

1978-ban ismerkedett meg Párizsban Ingrid Ficheux-vel, akivel 1980 júniusában egyházi esküvőt kötött. Utolsó évei nagy részét Velemben és Székesfehérváron töltötte. Művei jelentős hányada csak halála után jelent meg kötetbe gyűjtve. Munkásságát ritkán jutalmazták. Első kötetéért 1947-ben Baumgarten-díjat kapott. A következő elismerést, a József Attila-díj első fokozatát huszonhárom évvel később, 1971-ben kapta meg. 1974-ben megválasztották a Bajor Szépművészeti Akadémia levelező tagjának. 1980-ban költői életművéért Kossuth-díjjal tüntették ki. 1962 őszétől volt tagja a Magyar Írószövetségnek.

fotó és forrás: PIM, cultura.hu


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •