Lady Bird többször elmondja a polaroid képek színvilágát idéző, öt Oscarra jelölt filmben, hogy a sínek rossz oldalán él, aztán a fiatal barátja szóvá is teszi, hogy azt hitte, hogy a sínek túloldala csak metafora. Persze az. A sínek azt is jelentik, hogy valami áthatol a tájadon megállíthatatlanul, és nem lehet feltartóztatni. Ez a valami lehet szerelmi csalódás, gyógyíthatatlan betegség, bármi.

PZL- 061.hu

Greta Gerwig első önálló rendezése nem markol sokat, de azt a néhány mozdulatot olyan elegánsan teszi, hogy nem is az a lényeg, mi van a kezében, hanem az, hogy ez a bizonyos tenyér megérint-e vagy sem. És bizony megérint. Attól igézően hétköznapi, hogy a történetben semmi nem leng ki extrém irányokba. Bár egy középiskolai diákközösség, illetve a felnőtt korba fokozatosan belekóstoló tinédzser lány áll a mese középppontjában, mégsem hal meg senki túladagolásban, nincsenek közúti balesetek, még amikor sem, amikor Christine “Lady Bird” (Saoirse Ronanre) kiugrik a kb. 70 km/óra sebességgel haladó kocsiból. A tragédia az, hogy az apa, Larry McPherson (Tracy Letts) elveszti az állását, ami bármelyik családban előfordul, illetve az, hogy Lady Bird és az anyja, Marion (Laurie Metcalf) között vannak konfliktusok, illetve, hogy az anya egy afféle bántalmazó típus.

De persze nem nagyon, csak annyira, hogy ez ne tűnjön fel a külvilágnak. Van egy rákos betegünk is, de ő annak a srácnak az apja, aki csak kihasználta Lady Birdöt, és különben is csak egy mellékszereplő, tehát megrendülni nem fogunk. A film egy hétköznapi, majdnem vesztes családról szól, akik a sínek rossz oldalán élnek, de csak pár száz méterre vannak a jó környéktől, de ez a méterekben kifejezhető távolság a nagybetűs életben többszörösére növekszik. Maga a vonat arra is utal, hogy el kéne menni Sacramentóból, aminek a neve is majdnem San Francisco, szóval, csak néhány betű, mégis ég és a föld a két hely közötti különbség. Lady Bird szívesen kicserélné ezt a néhány betűt, szívesen kicserélné az életét, kicserélné a hazug, meleg pasiját, az önbecsülését módszeresen romboló vámpír anyját, aztán végül csak várost vált, elmegy New Yorkba.

A film Hollywoodhoz képest meglepően visszafogottan ekézte mondjuk a katolikusokat (egy katolikus gimnázium falai között zajlik a történet fele), mondjuk cserébe megkapjuk a propagandisztikus tételmondatot: Ne szavazz republikánusokra! Szinte már-már olyan, mint egy, a rendszerváltás idején a Magyar Televízióban készített, kamaszoknak szóló tévéfilm, tipikus Válogatott magánügyek problematikával (a fiú hazudott, ő nem is volt szűz, amikor a lány ártatlanságát elvette), szóval a Lady Bird egy kedves felnövéstörténet, amelyben a nagy balhé kimerül abban, hogy a csajok – mint valami chipset -, megették a templomi (még nem szentelt) ostyát.

Szóval, minden olyan majdnem, és ettől olyan bájos, mert semmin nem drámázik igazán, még a meleg srác is viszonylag könnyen túlteszi magát az identitásváltáson, Lady Bird is a vele való szakításon, mert a film valódi drámája az, hogy fiatal hősnőnk le tud-e pattanni a sacramentói koszfészekből, illetve, hogy ki tudja-e vívni a karót nyelt anyja szeretetét. A Lady Bird afféle egyszálgitáros szobazene, ahol nemcsak a sínek háztól való távolságát mérik meg, hanem azt is, hogy a táncoló párok között mekkora legyen a távolság (15 cm), és azt is, hogy mekkora a távolság az álom és a valóság között. 

Lady Bird
amerikai film
szereplők: Saoirse Ronan, Laurie Metcalf, Tracy Letts
rendezte: Greta Gerwig
bemutató: 2018. március 1.