„Megúszhatatlan – ahogy a gyermekeimnek elmesélem” címmel könyvet írt Jakupcsek Gabriella. A népszerű televíziós, aki tavaly decemberben váratlanul, egyik napról a másikra tűnt el a képernyőről, könyve kapcsán végiggondolta, melyek az élet megúszhatatlan helyzetei, melyek azok a kérdések, amelyekkel előbb-utóbb mindnyájan szembesülünk. A könyv – az előzetes híresztelésekkel ellentétben – nem botránykönyvnek, hanem elgondolkodtató, beszélgetést indító kötetnek készült. Jakupcsek Gabriella ír benne sikerekről és kudarcokról, a női létről és az anyaságról, családról és hivatásról, és természetesen a tévéről és a tavaly decemberi elbocsátásáról is, ami nagyban hozzájárult ennek a könyvnek a megszületéséhez. Jakupcsek Gabriellával beszélgettünk.
VIGH JOHANNA – 061.hu
Ha tavaly decemberben nem került volna le olyan hirtelen a képernyőről, akkor ez a könyv nem jött volna létre?
Sokkal később jött volna létre, hiszen amíg napi műsort készítettem, bőven volt lehetőségem, hogy ott kibeszéljek magamból mindent, amit szerettem volna, vagy legalábbis akkor úgy éreztem, hogy ennyi elég.
Ezek szerint mégsem volt elég?
Nagyon sok olyan történet szerepelt a műsorban, amelynek hatása egészen hazáig elkísért, aztán éjszaka, az ágyban forgolódva tovább pörgött rajtuk az agyam. Majd jött a következő műsor és már egy újabb témával kellett foglalkoznom, így az előző napi gondolataim lezáratlanul ott ragadtak a fejemben. Amíg az ember napi műsort készít, amíg hajtja a mókuskereket, nemigen jut ideje leülni és mondatokba szedni ezeket a gondolatokat. Erre időt kell szánni, amikor nem kell rohanni sehova, amikor zavartalanul gondolkodhat és mérlegelhet, amikor eldöntheti, mi az, amit meg szeretne osztani a nyilvánossággal és mi az, amit nem.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Nem volt nehéz ezeket a gondolatokat ezúttal élőszó helyett írásban megosztani?
Először nagyon idegen volt számomra az írás eszköze, de aztán ráéreztem az ízére. Verbális ember vagyok, nagyon nehéz volt az írásban, hogy a metakommunikációs eszközök nincsenek benne, nem tudok kikacsintani, nem tudok mosolyogni. Az én szakmámban ezekkel az eszközökkel is dolgoztam, és most meg kellett találni azokat a kifejezéseket, amik ezt pótolják.
Ahogy a gyermekeimnek elmesélem – ez a könyv alcíme. Beleolvasva viszont inkább számvetésnek tűnik ez a könyv.
Nem magamnak és nem csak a gyerekeimnek, hanem világnak szerettem volna beszélni az érzéseimről és a gondolataimról. Az alcím, a „gyerekeimnek mondanám el”, csak az én „alszándékom” volt. Ezzel a könyvvel közös gondolkozásra hívom az olvasót, a morális kérdésekre keresem a választ. Elolvashatják, hogy különböző témákról hogy gondolkodom, és bízom benne, hogy ezzel feldobom a labdát az olvasó felé. A példákat a mikrokörnyezetemből veszem, munkahelyi, családi, baráti és a műsorokban elhangzott történeteket írtam le. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha mindenki végiggondolná és kimondaná a véleményét és kérdéseit, ahogy én ezt a műsoraimban is tettem és ebben a kötetben megteszem, akkor sokkal jobb úton járnánk. Van néhány erkölcsi és etikai kérdés, amely az együttélési normák alapja lenne, de kiveszett a mai kor társadalmi értékei közül.
Nem beszélünk róluk vagy nem is léteznek ezek az értékek?
Nem beszélünk róluk, mert nem léteznek, vagy már elfelejtettük őket. Félünk tőlük és azt hisszük, hogy az erkölcs és az etika régimódi, elavult dolog. Pedig ha nem hozzuk vissza az érték fogalmát társadalomba, akkor nem lesznek normák és nem lesz mihez tartani magunkat, így előbb-utóbb elszabadul a pokol. Hiszek benne, hogy vannak bizonyos etikai szabályok, amelyekhez igenis tartani kell magát az embernek, amelyek nem divatjamúlt fogalmak. Mindenre van ok és okozat, a világon mindenhol vannak elbocsátások, az nem mindegy, hogy hogyan és miért.
Jelenleg nincs mihez tartani magunkat?
Nem igazán. Ráadásul azt látom, hogy amint ezeket az értékeket elengedik, az emberekben gyűlni kezd a csalódás, az agresszió, amelynek következményeként előtérbe kerül a gyűlölködés, az erőszak. Ez az állapot nem tartható sokáig.
Mennyire kellett mélyen magadba ásnod a könyv megírásakor és ez mennyire fájt?
Nagyon felkavaró volt minden egyes fejezet. Amíg csak az ember fejében élnek ezek a gondolatok, addig nincs tétjük. Viszont ha leírjuk és mások elé tárjuk őket, akkor ez már nem visszavonható, ez már örökre ott marad az olvasók, az emberek előtt. Ez a könyv sok esetben nem válaszokat ad, hanem kérdéseket vet fel. Kérdéseket a családról, a szerelemről, a házasságról, a válásról, a gyereknevelésről, életről és halálról. Olyan dolgokról, amelyek minden embert érintenek és foglalkoztatnak, de talán eddig nem motiválta őket semmi, hogy ezeken gondolkodjanak. Nem mindenben érzem magam biztosnak, én magam is keresem a válaszokat. Ezt a könyvet folyamatos beszélgetésnek szánom. Arra készülök, hogy minél több emberrel találkozhassak és a legkülönfélébb formai keretek között átbeszélhessük a könyv sztorijai kapcsán felmerülő kérdéseket.
Ön kezdeményezni fogja ezeket a beszélgetéseket?
Igen, szeretném, ha lenne „élő szóban” is folytatása a könyvnek. Még gondolkodunk rajta, hogy erre milyen formai megjelenés lenne a legideálisabb, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan megtaláljuk a legjobb megoldást.
A sajtóbemutatón elhangzott, hogy vannak történetek, amelyek még a fiókban vannak és vannak olyanok amelyek örökre ott maradnak, mert nem lenne etikus közzé tenni őket. Ezek a benne szereplő családtagok és egykori kollégák miatt nem kerülnek az olvasók elé?
Nagyon fontosnak tartom, hogy aki közszereplő, az úgy beszéljen és viselkedjen, hogy azzal mások számára is jó példát adjon. Ezért nem szeretem, ha ismert emberek lejáratják egymást csak azért, hogy két cikkel több jelenjen meg rólunk. Bizonyos esetekben bőven elég kérdéseket felvetni és nem kell vagdalkozni és botrányt kelteni csak azért, hogy többen olvassanak rólad. Fontos hangsúlyoznom, hogy ez a könyv nem egy memoár. Ha felhozok egy példát a saját életemből, az olyan kérdéseket vet fel és olyan problémákat mutat meg, amelyek bárki hétköznapjainak részei lehetnek, bármelyik olvasó életében megoldandó feladatokat jelenthetnek. A megoldások vagy felvetett kérdések bárkinek tanulságot és segítséget jelenthetnek, akiknek a fejében hasonló gondolatok kavarognak, de nincs kivel megbeszélniük. Néha segít, ha rájövünk, hogy bizony más is – mondjuk „a Jakupcsek is” – szenved hasonló problémáktól.
Melyik témákat tartotta a legfontosabbnak?
Elsősorban talán a szakmaiság kérdését. Nem hiszek egy olyan ország sikerében, ahol kihal a szakmai megbecsülés, ahol nincs értéke a teljesítménynek. A szakmai érték hiánya már most érződik, amikor egy-egy jó iparost próbálunk találni. Ez a tendencia igaz minden szakterületre, akár a televíziózásra is. Nagyon nem mindegy, hogy milyen minőségben éljük le az életünket, márpedig ez szakmaiság kérdése is. Emellett az alapvető emberi és családi értékeket is jobban, érthetőbben és korszerűbben kell kezelni. Nem szeretnék nőként 50-60 évvel ezelőtti példákat követni, viszont nagyon szeretném, ha három gyerekes édesanyaként is hasznos tagja lehetnék a társadalomnak. Nehéz helyzetben vannak a nők jelenleg Magyarországon. Mi magyar nők nem tudunk kiállni saját magunkért.
Nem furcsa, hogy most ennyire ki kell adnia magát?
Az őszinteség és a kiadás között mindenképp különbséget kell tenni, amit nem akarok, most sem mondom el, adom ki. Én pontosan azt csinálom most is, amit a műsorokban csináltam, azt mondom, amit gondolok. Ez most csodás érzés. Nagyon várom a közönségtalálkozókat, ahol majd a hétköznapi olvasókkal találkozhatok, akik majd elmondják a véleményüket.
Sok, később tévesnek bizonyuló hír jelenik meg arról, hogy melyik televíziós műsorban fog feltűnni. Tervez ilyesmit?
Nem minden áron. A nyaram a könyv megírásával telt, de valóban folyamatosan jöttek és jönnek a megkeresések televízióktól is. Pillanatnyilag nincsenek olyan megoldások, melyekre igent mondtam volna. Elkezdtünk beszélgetni, de vagy a műsor, vagy a feltételek nem passzoltak, nincsenek lezárva a folyamatok. Ha televíziózni fogok, akkor most már csak és kizárólag olyan műsort szeretnék elvállalni, amelyben pont rám, az én személyiségemre, tudásomra van szükség. A csatornák hasonló műsorokból indulnak ki, és ahhoz keresnek személyt, nem pedig fordítva, úgyhogy meg kell várni, míg olyan formátum jön, amiben megtalálom magam.
Ezek szerint pörög az élet, akár van televíziós műsor, akár nincs?
Egyet megtanultam az elmúlt tizenegy hónapban: soha többet nem gondolom azt, hogy biztos helyen vagyok. Megtanultam, a biztos hely bennem van. Nagyon lojális és ragaszkodó ember vagyok és nagyon fájt a felismerés, hogy valami olyasvalamihez ragaszkodtam, amihez nem kellett volna. Ma már sokkal jobban fel tudom mérni a saját helyzetemet és merek váltani, ha valamiről vagy valakiről kiderül, hogy nem érdemli meg, hogy mellé álljak.
Nem született volna meg a könyv, ha nem történik decemberben az, ami történt. Más gondolatatok kavarognak a mostani Jakupcsek Gabi fejében, mint mondjuk a másfél évvel ezelőttiben?
Az a december bátorságot és tisztánlátást adott. Mindaz, ami addig nyomasztott, az már nem nyomaszt. Ezért nagyon köszönöm, hogy átgondolhattam dolgokat, tisztábban látok a világban, ami segít a további döntéseimben. Ha vannak olyan időszakok az ember életében, amikor kiállhat olyan dolgok mellett, amelyeket fontosnak tart, de eddig nem beszélt róla, hát ez most ilyen, most megtehetem. Kiállok emberi értékek mellett, amelyeket eddig is fontosnak tartottam, de talán nem beszéltem róluk eleget. Ma viszont már megteszem.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula