Az rendben van, hogy egy naftalin szagú, leginkább kisvárosi tiszti kaszinóra emlékeztető kávéházból olyan grand café lesz, ami úgy néz ki, mint egy első osztályú reptéri váró 1966-ban, Párizs mellett, ahol éppen Dali találkozik Jean Cocteau-val, miközben Mick Jagger és sleppje vonul át a képen, és az egészet Warhol fotózza az akkor még tini Amanda Lear társaságában.
PZL – 061.hu
Az egykori Szabadság kávézót remekül újragondolták, és máris kitehetik a megtelt táblát, ami azért is említésre méltó, mert néhány éve még akkor is üresen kongott, amikor százezres tömegtüntetést tartott a Parlament előtt a Fidesz. Pedig a Szabadságban a nemzeti címer és a magyar történelmi zászlók is részei voltak a belsőépítészeti víziónak, ami legalább is szokatlan egy kávéházban. Szóval, inkább egy állampolgári eskütétel helyszínének volt ideális, mintsem kávéháznak. Persze, ha azt hozzávesszük, hogy Batthyány Lajos miniszterelnököt légvonalban alig pár méterre végezték ki, akkor érthető, hogy a kávéház reflektált erre, eleve az 1902-es alapítás is erre az identitásra épített.
Viszont a Liberté Grand Café csak nevében utal a Szabadságra, azt is franciásan teszi, valójában a Baldasztinek inkább csak teher ez az örökség, ahogy teher volt a szecesziós múltja is. Mert az, hogy a szecessziós mennyezeti struktúrát leverték, finoman szólva is barbarizmus. Oké, a megtalált két négyzetméter eredeti minta alapján komponálta újra plafont a Szabadság teamje is valamikor 2008 körül, de ha már helyreállították az eredeti alakzatot, akkor miért kellett elpusztítani? Közös nevezőre lehetett volna hozni a klasszikus modern enteriőrrel, sőt, különös fúziós vibrálást adott volna a helynek.
Ezen elegánsan túl is léphetnénk, ha azt a két négyzetméter eredeti díszítést meghagyták volna. De nem, egy pincér állítása szerint már az sincs meg. A Baldiszti más koncepcióban gondolkodott, joguk volt hozzá, nem állt védelem alatt a berendezés, egy elképzelt szecessziót bombáztak le, lelkük rajta, de bármilyen jó konyhát visznek is, a tulipántokért akkor is kár volt.
Az új arculat beidézi többek között Maigret felügyelőt, ahogy ücsörög a párizsi Café Flore-ban egy pohár calvadossal a kezében, és persze leginkább a Dunapark kávéház nagyszabású, világos, tiszta tereit. Nyilván a közeli Parlament és több minisztériumi épület miatt a politikusokat nem lehet megúszni, bizonyára hamarosan feltűnik majd Habony Árpád és elegáns slepje is, mert a franciásan harsány kávéscsészék mellett remekül érvényesülnek azok a trendtáskák, amik nem mutatnak olyan jól egy Skoda Superb anyósülésén.
A minimalizmus luxusa kacsint össze a kávéházi hagyománnyal, a székek és az asztalok a pesti kávéházi kultúrára reflektálnak, és azt kell mondanunk, hogy Lengyel Márton belsőépítészeti víziója, rombolás ide vagy oda, világszínvonalú. A betűsínek, a hófehér csempék (végre nem a klasszikus metrócsempék), a lambéria hatású pult, a kövezet, a bauhuas világát idéző falikarok megnyerő kompozíciós logikáról árulkodnak. A konyhából étellift viszi fel a rendeléseket, így nincs az a tolakodó konyhaélményünk sem, ami például a Gerlóczyt jellemzi.
A kávé árát nem tolták túl (470 Ft), ami baráti gesztus, az ételek pedig az alapkreatúrákból indultak ki, van például klasszikus Cézár salátájuk is, grillezett csirkével 2740 forint, grillezett rákkal 3640 Ft, de egy Chicken Parm szendvics is még megfizethető: 2840 Ft. Érdekes, hogy a kávé mellé nem hoztak „alapból” vizet és tejet, talán, még nem állt be teljesen a rendszer. A Liberté világszínvonalú hely, lehetne bárhol, New Yorkban, San Franciscóban, vagy Párizsban, a stáb életet lehelt a Fellner és Helmer féle színházi társalgó imitációba, de a mennyezet tulipánjai miatt legközelebb beírunk a panaszkönyvbe.
Liberté Grand Café
1054 Budapest, Aulich utca 8.
Fotó: HORVÁTH PÉTER GYULA