A Pesti Vígadó átadásának örömét csak még tetézi, hogy első, szeptember 21-éig látogatható tárlata Makovecz Imre munkásságát mutatja be. A kiállítás teljesen más aspektusból mutatja meg Makovecz munkásságát, mintha épületeit látogatnánk meg. Már a különteremben kiállított makett-látomás kompozíciója is segít elvonatkoztatni egy ténylegesen létező építmény valóságától, ameddig el nem jutunk a felismerésig, hogy a Makovecz Imre által tervezett házak tulajdonképpen nem tökéletes, anyagi másai, anyagi tükörképei egy sokkal élőbb belső látomásnak. Visszhangjai egy olyan belső világnak, amelynek mi a másik oldalán rekedtünk. A személyességnek ez a jelenléte még inkább érződik a kiállított skicceken, grafikákon, vázlatokon, amelyek magukon, magukban hordozzák az alkotó kézjegyét. Intim, egyúttal eredetibb találkozás ez az alkotói szellemmel, mert az utánzást, leképzést magukban hordó legelső mozdulatok még közvetlenebbül táplálkoznak annak a másik, az eredeti, de nem evilági térnek az emlékéből. Itt tehát nem az építészet, hanem sokkal inkább Makovecz (képző)művészeti alkotómunkája kerül a középpontba.
SUSÁNSZKY MÁTYÁS PÁL – Pesti Mese/Nulla6egy Facebook-csoport
A Makovecz Imre építészetét jellemezni próbáló zoomorf, antropomorf, organikus vagy erotikus jelzők inkább felszínes benyomások szülöttei, ezért ő maga ad fogódzókat épületei elrendezésének, díszítésének, azok mélyebb jelentéstartalmának megértéséhez. A teremtő, a természet és az ember hármasát egységbe foglaló szándék különleges utak bejárására sarkallta Makoveczet egy olyan építészet-filozófiai közegben, amelyet elsősorban a praktikum, a lecserélhetőség, a dinamikus változás határozott meg. Az „eldobhatós”-építészet helyett a folytonos változás dinamizmusát az épület szerkezetébe kívánta oltani, élővé és ezáltal hosszabb életűvé tenni azt. Itt talált mélyebb kapcsolatot a magyar kultúra ház-fogalmával is, amely a nyelv kifejezőeszközei által – mint szemöldökfa, ablakszem, tetőgerinc, homlokzat – a ház élőlény mivoltára utal. Szintén erre a kapcsolatra utalnak a mozdulatsorok leképezését célzó fénykép-kísérletek eredményei, ahol az egymásra vetített pillanatképek ábrákká egyszerűsítése közben a kirajzolódó mozdulatváz erőteljes hasonlóságot mutatott népművészetünk egyes díszítőelemeivel. E a motívumok szerepeltetése egyszerre képviseli a hagyományt, és az épület „statikus mozgásban” vibráló dinamikáját, élőlény-szerűségét.
Elgondolásai határterületre vezették, saját elmondása szerint a lett és a volna határára, amelyek egy fonálon haladnak keresztül, „együtt adják a jelenvalót”. E kettősség drámai kivetülésében Makovecz az a rendező, aki egybefogalmazza a történelmi, a szociális és a transzcendens tartalmakat, s ezáltal újabb elemmel gazdagítja az épületbe álmodott dinamizmust.
Makovecz Imre valódi szándékainak megértéséhez azonban elegendő útmutatás-e történelemben, tájban, nemzetben elhelyezni egy épületet? A kiállítás grafikai anyaga azért jelentős, mert néhány villanás erejéig föllebbenti a fátylat arról a másik világról, amelynek Makovecz Imre igen jó ismerője, és amelyről mégis szemérmesen, vagy a túlzott személyesség okán keveset beszél, és épületei önmagukban keveset árulnak el arról. Nyilatkozataiban azonban következetesen szembehelyezkedik modern korunk virtuális valóságával a misztikus, a varázslatos, a szellemi tartalom javára. Építészete is kiemelés, amely mögött meg kell húzódjon egy másik tér, amelyből átemel, átment számunkra elemeket. Részleteket költöztet az innenső valóságba, amelynek látványába belecsempész egy kis zökkenőt, egy kis elütőt, a látható mögött meghúzódó másvilág részleteit. Léteznie kell tehát egy statikus térnek, amely kívül esik történelmen, gondolatiságon, vagy az idő folyamatosságán. Egy egységes képnek, egy világ-esszenciának, amely olyan, mint egymásra fényképezett idősíkok lenyomata. Ez az, ahogyan a Teremtő kívülről, a maga egységében, de a belső folyamatosságával együtt lát rá a világra. Makovecz számára a teremtett világ egy határtalan, időtlen intelligencia terméke, Isten gondolata. Az embert egyfajta megszentelt praktikum veszi körül, de ahhoz, hogy a teremtő szándékait fölismerje, meg kell tanulnia meglátni ezt a mögöttes világot. Nevezzük talán így: Éden. Makovecz nemcsak ismerte ezt a helyet, de kísérletet tett azt megmutatni.
Makovecz Imre számára a mulasztás a legnagyobb bűn, mert aki elmulasztja megismerni a világot, az a szeretet gyakorlását mulasztja el. „A legnagyobb megismerő erő a szeretet maga.” Kiállításának anyaga bennünket is a megismerésre, a felismerésre és talán a szeretetre ösztönöz. Ne mulasszunk el elmenni.
fotó: Horváth Kriszta