Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 8
  •  
    8
    Shares

A színész-rendező Kaszás Géza a Kassai Lajos életéről szóló Lovasíjász című film kapcsán beszélt a Kassai-völgy tanításáról, a lovasíjászat közösségteremtő erejéről, a közösség hihetetlen fizikai terheléséről és szellemi életéről. Bár a kritikusoktól kapott hideget és meleget, a Lovasíjász nagy közönségsiker lett. A dokumentumfilm a Kassai Lajos által újrateremtett, csak a magyarokra jellemző harci technikával, és a köré szerveződő közösséggel foglalkozik. Kaszás Gézával beszélgettünk. 
SUSÁNSZKY MÁTYÁS PÁL – 061.hu

Miért pont a lovasíjászat?
Hegedűs Géza író tanárom a főiskolán mindig azt mondta, a XX. század művészete nem érthető a Biblia ismerete nélkül. A magyar történelem hasonló módon viszonyul a lóhoz. A magyaroknak van egy sajátos kapcsolata a lóval, van beléjük kódolva valami, ami számunkra fontos. Korábban volt egy lovaskultúrával foglalkozó műsorom, a „Vágtass velem”. Ennek hatodik adása foglalkozott Kassai Lajossal. Az a két-három nap, amit nála forgattunk nagyon nagy jelentőséggel bírt a számomra. Mindaz, ami ott átélhető volt, afelé mutatott, hogy ebben a témában sokkal több van. 

Akkor lovasismeretek hiányában nem fogjuk érteni a filmet?
A film létrejöttének a kulcsgondolata ez lett: Kassai Lajos élete egy példa, ahogy élnünk kellene, vagy ezekhez a gondolatokhoz kellene igazodnunk. Azt gondoltam, ezt a példát fel kell mutatni. Amikor elmentem Lajoshoz, hogy megosszam vele, mit szeretnék a filmmel, ő kapásból berakott egy edzés közepébe. Többszöri feltámadás után a legmélyebb halálból, átérezem azt a borzasztó terhelést, amelyet elviselnek ezek az emberek, és ami mellett működik egy nagyon erős szellemi szint is. Ha nem megfelelően mutatom meg, ami Kassai Lajossal és körülötte történik, azt a következetességet és elszántságot, ami gyermekkora óta jellemzi ezt az embert, csak ártok az ügyének. A felelősség kezdett rámrakódni.

A képsorok dinamikájából, a Kassai-völgy mindennapjainak bemutatásából kiérezni, hogy igyekezett a hely szellemét, miliőjét pontosan és hatásosan ábrázolni…
Három éven keresztül forgattunk egy tizenöt hektáros területen. A forgatás körülményeit nem mi határoztuk meg. Nem akartam olyan jelenetet beállíttatni vagy kreálni, amely egyébként nem része a völgyben folyó történéseknek. Mindent ott és akkor akartam forgatni.

Fotó: facebook.com

Több portál éppen az ellenkezőjével vádolta…
Ez egy baromság. A filmben nincsenek beállított jelenetek. Rendezői cselvetések voltak, az egyik ilyen, amikor leültettem Kassai Lajost a fiúval a tábortűz mellé. Annak a gyermeknek a szemei egy teljesen más hangot hoztak ki a belőle. A mester kinyilatkoztató hangja átváltozott atyaivá. Olyan történetek jöttek elő belőle, amelyek más körülmények között nem. A völgy olyan, mint Tarkovszkij Sztalker című filmjében a zóna. Kőkemény szabályai vannak, amiket ha nem tartasz be, véged. Nem arról szól, hogy bemész egy idilli állatparadicsomba. Mindenki éli a maga életét, a szilaj állatok, a szürkemarha, a bivaly, a kutyák, a lovak szabadon kószálnak. Minden okkal és céllal van, okkal és céllal történik. Ezért sem lehet véletlen az egymásra találás, az erős szimbiózis a hely és gazdája között. A völgy olyan, mint Kassai Lajos és Kassai Lajos olyan, mint a völgy. Van egyfajta lüktető, teremtő kisugárzása, ami nagyon messzire elhat. Az ott megalakított Kassai Lovasíjász Iskolának 34 országgal van kapcsolata. Hihetetlen, hogy az elszánás, a folytonos önművelés mennyire képes kihatni a világra.

Fotó: facebook.com

Nem túlzás ilyen végletekben beszélni a völgyről?
A völgynek, mindjárt az elején volt egy nagyon komoly, figyelmeztető üzenete a számomra. Amikor először egy korai reggel megjelentem a filmem terveivel, Kassai Lajos csak annyit mondott, ne ígérjek semmit, amíg nem tudom, miről szól ez az egész. Tíz perc múlva már a formagyakorlatokat csináltam a lovasíjászok között. Már a bemelegítésbe belehaltam, a legdurvább rész mégis az volt, amikor a százméteres pályán tizenkét hordón átugorva kellett célba lőni. Ez különben egy igen praktikus gyakorlat, amit megcsináltuk tízszer. Mivel az én nyilaim szerte voltak lődözve a mezőbe amiket össze kellett szedni, az ebédről is lemaradtam. A délutáni lovasedzésre is késve indultam el, már mindenki fent várt a dombtetőn. Volt még a két szürkemarha, meg a két bivaly. Ahogy siettem fölfelé, az egyik szürke kipécézett, leszegte a fejét, kapált a lábával, majd egyre gyorsuló vágtában elindult felém. Abban a helyzetben nem tudtam hová szaladni. Az utolsó pillanatban, amikor már teljesen átjárt a halálfélelem, azt láttam, hogy az egyik bivaly teljes erejéből beleront a szürkemarha oldalába. Megmentette az életemet. Még biccentett is, hogy mi van, aztán a szürke felé fordult, hogy húzzon a francba, azzal otthagyott minket. Ez volt a völgy részéről az üzenet, a felhatalmazás: tedd amit tenned kell, de itt mi nem játszunk.

Fotó: facebook.com

A filmben hangsúlyos szerepet kap a közösség, a közös gyakorlás, a közös vizsgák, a harcosok egyszerre dobbanó szíve. Hogyan fogadta ez a közösség a kamera jelenlétét?
Amikor először levetítettem a társaságnak a film első változatát, megnéztük vagy harmincan. Az egyik lovasíjász azt mondta, a filmen keresztül látta meg milyen közösség tagja, ez fontos visszajelzés volt. A forgatás elején különben végig azt éreztem, hogy megtűrtek vagyunk. Felvettük a vizsgákat, a felvételit, az emberek arcába betoltuk a kamerát. Amikor aztán megmutattuk a trailert, és látták, hogyan dolgozunk, varázsütésre megváltozott minden. Az állatokkal is hasonló volt a helyzet. Kezdetben a lovak közelébe nem tudtunk menni, csak elvágtató lovakat fényképeztünk. Fél év után, egy alkonyi délután aztán égtelen dobogást hallottunk, bevágtatott hozzánk egy ló, megszagolt, megnézett minket, majd adott egy jelet, és akkor jött a többi ló is. Onnantól viszont a fülük botját nem mozdították miattunk.

Tavaly januárban volt a filmbemutató, novemberre megjelent a DVD is, a film ugyanakkor nem szerepel a Filmhét programjában…
Az, hogy kihagyták a filmet, amely több nézőt vonzott, mint az összes többi együttvéve, egy elég szomorú üzenet, miszerint a filmek készítőit nem érdeklik a nézők. Másrészt a kulturális, nemzeti identitását is elég komolyan deklarálta ezzel a döntésével az Akadémia. Ez azonban nem befolyásolja a film még most is zajló életét. A Filmhét ideje alatt országosan több mint 60 helyen vetítik a filmet. 

Fotó: facebook.com

Lehet, hogy a finn-ugor elmélet megpiszkálása verte ki a biztosítékot…
Kiknél veri ki a biztosítékot? Azoknál, akik ellenkező nézetek terjesztéséért kapják a pénzt, a státuszt, vagy ezt tanulták és ebben hisznek? Amikor a Belső-mongóliai hun múzeummal foglalkozó részt kezdtük vágni, akkor jelent meg egy, az MTA-hoz különben méltatlan állásfoglalás azokról a tankönyvekről, amelyek más hangot próbálnak megütni a finn-ugor származást illetően. Ehhez képest is érdekes, miket mond a filmben a kínai kutató a kultúránkról. Például, hogy a hunokat és a magyarokat jelölő írásjel azért azonos, mert a két nép egy és ugyanaz. Azt gondolom, hogy akkor maradjunk ennyiben, hogy ez nem egy magyar, hanem egy hun film. Az örökölt tudásunk, kultúránk körül folyik a vita. Közönségtalálkozókon kiderül, mindenkiben él a kettősség aközött, amit tanítanak, és amit magunkban hordunk. A népi emlékezet, a nép ma is létezik. Léteznek kimondatlan kötődések, kódok, lekötetlen, nyitott vegyértékek, amelyekkel a világhoz kapcsolódunk, és amelyek működnek. Nem lehet leírni, hogy mindeni hülye, aki nem ért velem egyet, vagy akkor bizonyítsuk be.

Mivel érvel a másik oldal?
Dr. Béres Judit nemzetközi hírű humán genetikus elvégzett egy populációgenetikai kutatást finn-magyar kormányközi együttműködés keretében, amelyben megállapították, hogy oly csekély a genetikai hasonlóság, hogy gyakorlatilag nincs rokonság a két nép között. Ezért a kétezres évek elején Finnország törli a genetikai testvériségre vonatkozó utalásokat a gimnáziumi tankönyvekből, nálunk továbbra is virul finnugrisztika. Egy Amerikában dolgozó finn nyelvész kerek-perec kijelentette, az egész finnugor elmélet az emberi lustaságon alapszik. Kitalálták, aztán nem szabadulunk meg tőle, mert nem akartunk rá energiát fordítani. Csakhogy ez nekünk nem mindegy, különösen ma, amikor mindenféle elvtelen globalizáció címén azt akarják, hogy Európa váltson kultúrát. De mi nem akarunk kultúrát váltani. Működik egy olyan fura kettősség, mint amikor a kommuinsta időkben csináltuk a színházat. “Kimondtunk dolgokat” amiket “mindenki értett”, konkrétan mégsem hangzott el semmi. Nem mondtuk ki, hogy édes kommunista testvérek, húzzatok el innen a francba. Most valami hasonló történet van, mindenki érzi, miről van szó, de nem tudjuk kimondani.

Fotó: facebook.com

Itt az ideje egy kimondós filmnek?
Előkészületben van egy filmem, amelyben szeretnék ellátogatni minden olyan helyre, ami a magyarság szempontunkból fontos. Köznyelvi érthetőséggel akarom megfogalmazni azokat a kérdéseket, amelyek mindenkit foglalkoztatnak. Kiváló Mari néni tudok lenni, mert nem vagyok történész. Ellátogatunk Belső-Mongóliába, az újgurokhoz, vagy a vagy a Mongóliában élő dhukákhoz, az orosz pusztákra, Szibériába, Indiába megkérdezni, ők hogyan gondolkodnak, hogyan emlékeznek ránk, vannak -e nyelvi, zenei, kulturális megfelelések. Nem hepciáskodni akarok, csak kíváncsi vagyok. A hun korszak az egyik legdicsőbb történelmi időszak. Teljesen más világ lenne Magyarországon, ha ezek a hősök benne lennének a köztudatban. Nemcsak 1848-tól vannak hőseink, a hunok elképesztő dolgokat műveltek, és azért voltak olyan huszárjaink amilyenek, mert ilyen elődeik voltak. 

Vezetőkép: Horváth Péter Gyula


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 8
  •  
    8
    Shares