“Szeretem, hogy különböző nagyságú színházi terekben játszhatok olyan kollégákkal, akikkel egyébként nem találkoznék” – mondja Hegyi Barbara, akivel többek között a ma este vele is debütáló, A londoni lakosztály című darabról kérdeztünk, de a Jászai Mari-díjas színésznővel arról is beszélgettünk, miért tartja fontosnak a közönségtalálkozókat, és hogy szükséges-e ma egy színésznek jelen lennie a közösségi felületeken.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Csütörtökön mutatják be a Spirit Színházban Neil Simon A londoni lakosztály című darabját. Nem ez az első Simon-mű, amiben játszik, mit gondol, mi tette őt korunk egyik legnépszerűbb vígjátékszerzőjévé?
Neil Simonnak csodálatos élet-, ember- és karakterismerete van, és ami ennek a műnek az erőssége, hogy amellett, hogy egy könnyed társalgási darab, van egy, a vígjátékhoz nem passzoló, mélyebb, analitikusabb rétege is. Négy szálon futnak az események, az egészet egy londoni lakosztály köti össze: különféle emberek érkeznek ide, az ő történeteiket ismerhetjük meg. Az egyik történetben egy lányával érkező mamát alakítok, a másikban pedig egy házaspár egyik tagját, akik a wimbledoni teniszmeccset jöttek megnézni, és elvesztették a jegyeiket.

Vígjáték, de ahogy mondta, megvan a mélysége. Mit gondol, miért él a tévhit sokakban, hogy egy vígjátékot könnyebb eljátszani, mint egy drámát?
Azért mert ők jobban szórakoznak, és azt gondolják, hogy ez biztosan nekünk is könnyebb. De, hogy egy vígjáték színvonalas legyen és jól működjön, az nagyon sok munka. Sok mindenen múlik, hogy jó lesz-e egy darab, vagy sem: hogy ki rendezi, kikkel játszom, stb. Egy előadásról nem, inkább a próbafolyamatokról szoktunk így beszélni, hogy nehéz vagy élvezetes volt-e. A vígjátékoknál fontos a jó ízlés, Neil Simon ebből a szempontból is kiemelkedő, kiváló életismerettel rendelkező szerző volt. Itt játsszuk, a Spirit Színházban az Ölelj át! című Simon-darabot is, és volt egy nyári bemutatóm, a Különterem, ez is egy Neil Simon mű. Erre Ungvári Tamás (mindkét darabot ő fordította – a szerk.) hívta fel Perjés János alapító-tulajdonos figyelmét, akkor ígéretet is tett rá a színház, hogy színre viszi. Sajnos, Ungvári Tamás már nem élhette meg a bemutatót.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Több mint húsz éve a Vígszínház társulatának a tagja, a Víg kamaraszínházában, a Pesti Színházban és a Spirit Színházban is játszik. Van valamilyen limit, hogy havi hány előadást vállal?
Nincs. Mivel a Vígszínház tagja vagyok, ez az alap, ott van egységnyi előadásom, mindig változó, hogy mennyi, és ennek függvényében vállalok munkákat a többi színházban. Nekem még mindig örömet okoz játszani. Valamikor ez elmúlik az emberből, de nálam még tart. Szeretem, hogy különböző nagyságú színházi terekben játszhatok olyan kollégákkal, akikkel egyébként nem találkoznék.

A pályája elején fontos szerepet töltöttek be a szinkronmunkák. Idén nyáron a szinkronszakma több fórumon is felszólalt a szakma megbecsülése érdekében: a magyar szinkronhang állami védelmét és a szinkronizálás hivatalos szakmai elismerését kérik. Mi a véleménye erről?
Ez nehéz dolog… Egyrészről, minden olyan országban, ahol nem szinkronizáltak a filmek, sokkal jobban beszélnek nyelveket az emberek, ami szerintem kardinális kérdés. Másfelől, az is igaz, hogy a magyar szinkron hihetetlenül színvonalas, olyan fantasztikus és nagy színészek adták a hangjukat külföldi színészeknek, hogy az a filmen is emelt. Tulajdonképpen a szinkron egy másik művészeti ággá fejlődött, ami tényleg páratlan. Szóval egyetértek azokkal a színészekkel, akik azt mondják, hogy sokkal jobban meg kellene becsülni a szakmát, mert fontos a munkájuk, miközben az is igaz, hogy ezzel elveszítjük a lehetőséget, hogy jobban beszéljünk nyelveket.

Remekül főz, két szakácskönyve is megjelent – Abraka Babra, Alkalomadtán -, amelyeket rendszeresen meg is utaztat az országban. Miért fontosak ezek a találkozók?
A közönségtalálkozó műfaja valamiért kihalt. Régen nagy hagyománya volt, a vidéken élők nagyon örültek annak, amikor valakivel, akit addig csak a tévén keresztül láthattak, személyesen is tudtak találkozni. Ez mára megszűnt. Ezek a könyvbemutatók újra alkalmat adnak az ilyen típusú találkozásoknak, és azt kell mondanom, én nagyon élvezem, talán ők is…(nevet) Időről időre meghívnak, már ötven könyvbemutatón vagyunk túl. Nagy öröm találkozni és beszélgetni az emberekkel az életről, a színházról, a főzésről.

Újabb könyvet nem tervez?
Olyan jó, hogy ezt a kettőt megcsináltam! Az Abraka Babra már a harmadik kiadását éli, és már az is elfogyott, az Alkalomadtán pedig két kiadást élt meg. Két ilyen könyvet összerakni nagy munka – 140 étel van mind a kettőben, mindegyiknek le kellett írni a receptjét, le kellett főzni, hogy megnézzük, miből hány gramm kell, és aztán újra le kellett főzni, hogy le tudjuk fotózni az ételeket. Aztán meg azon izgultunk, mennyire fotogén egy mákos guba. Hát, semennyire! (nevet). Fontos szempont volt, hogy én főzzek meg mindent, egyszer se nézzen ki jobban, mintha te főznéd, vagy bárki más. Egyébként mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy menjen oda a nagymamája, vagy az anyukája mellé, és nézze meg, hogy mit főz, írja le, így minden családnak lehet egy saját családi szakácskönyve.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Aktív a közösségi oldalakon, nemrég az Instagramra is regisztrált. Mit gondol, szükséges egy színésznek jelen lenni ezeken a felületeken, vagy egyéni késztetést érez arra, hogy ezeket a posztokat közzé tegye?
Ma már főleg az Instagramon vagyok jelen, a Facebook-on kevésbé. Amikor az emberek nagy része a netről tájékozódik, akkor azt gondolom, hogy persze, miért lennék a színház ellensége? Ha történik valami, például közeleg egy bemutató, akkor arról hírt adok, hátha valakit érdekel. Ez a dolgom. Másrészről, az Instagram nekem egy picit olyan, mint egy fotóalbum, szeretem végignézni a képeket, amelyek jó emlékeket idéznek bennem.

Min dolgozik most?
Novemberben kezdem próbálni a Vígszínházban Molnár Ferenc Doktor úr című darabját Zsótér Sándorral, a Házi Színpadon pedig egy Forgách András darabban szerepelek majd. November elején lesz még egy nagyon izgalmas bemutatóm Textúra címmel a Szépművészeti Múzeumban, amit Valló Péter rendez. Ez egy nagyon izgalmas összművészeti előadássorozat: kiválasztanak egy-egy műalkotást, amelyekhez kortárs írók írnak egy-egy monológot, és ezek hallhatók a színészek interpretációiban.

Fotók: Horváth Péter Gyula