A múlt héten mutatták be a magyar tévéfilm megújításában jeleskedő Szász Attila-Köbli Norbert rendező és forgatókönyvíró páros legújabb, ezúttal már eleve mozivászonra készült filmalkotását. Az Apró mesék a film noir, a történelmi dráma és a thriller műfaji sajátosságait görcsmentesen ötvöző alkotás, stílusjegyei és ambivalens karakterei alapján azonban leginkább fordulatos thrillerként tapad majd meg a köztudatban. Alábbi összeállításunkban a műfaj kiválóságai közül válogattunk az elmúlt évtizedek hazai filmterméséből.

MP – 061.hu 

Az ezredforduló környékén még leginkább szerzői filmek elkészítésére törekvő magyar rendezők az utóbbi években rákaptak az idehaza sokáig hanyagolt játékfilmes műfajokra, és egyre inkább a nyugati világban jól bevált zsánerekben gondolkodnak. A thriller szárnybontogatása ugyan nem előzmények nélküli a magyar film történetében, a hazai bűnfilmekben korábban inkább csak részben jelentek meg a műfaj klasszikus mesterfogásai. Csak egyetlen példával élve: Antal Nimród Kontrollját nehezen lehetett volna a suspense-dramaturgiával (kb. késleltetett feszültségkeltés) operáló thriller műfajához sorolni, ha a rendező nem arra a feszültségre huzalozza fel a filmjét, hogy a rejtélyes metrós gyilkos vajon azonos-e az önmagát földalatti száműzetésre ítélő cukipofa főhőssel. A bűntett felgöngyölítésére, az igazság diadalára kihúzott krimivel ellentétben a thriller az intelligens borzongatás elérésére törekszik többnyire a nyomozás élményén, a bűn megértésén keresztül. Innen nézve, bár tiszta, klasszikus értelemben vett eszményi thriller nemigen formálódott még a magyar filmesek kezében, jó néhány alkotás akad, amelyre a műfaji billog vígan rásüthető.  

Defekt (1977)

Fazekas Lajos fillérekből leforgatott „horrorfilmjének” legijesztőbb képsorai ma már mosolyt csalnak az arcunkra, az egykori tartalom- és erkölcscsőszöknél mégis kiverhette a biztosítékot: a műfajában valójában a hitchcocki pszichothriller és a klasszikus krimi határmezsgyéjén mozgó fekete-fehér filmalkotás öt évig dobozban hevert, és csak 1982-ben engedték korlátozottan körben bemutatni. (Először  1984-ben vetítette a televízió, majd 1985-ben átvették a mozi is.) Az ismerős és igen egyszerű történet szerint az ambiciózus Gedeon nyomozó (Kern András) összefüggést sejt a magányosan autózó nők eltűnése mögött, és engedélyt kap főnökétől (Kézdy György) a sorozatgyilkosság gyanújának igazolására, ami abban áll, hogy a gyilkosságok feltételezett környékén járőrözhet Mikulics őrmesterrel (Szabó Gyula). A naiv felvezetés azonban csak álca, a következőkben az áldozat és a sorozatgyilkos találkozása ugyanis csavarosan alakul: mire megindul a nyomozás, a vérszomjas szatír már halott, ami rendkívül érdekessé teszi a cselekmény kibontását (Márkus László pszichopataként és hullaként is zseniális). A betiltásán túl az is érdekessé tette a filmet, hogy a benne szereplő valamennyi helységnevet kitörölték, egyetlen autó rendszáma sem látható és bár a hatóságok mindent megtettek, hogy cáfolják, a történet valós eseményeken alapult.

Az áldozat (1980)

A többszörös kéjgyilkos után nyomozó fiatal rendőrtiszt (Reviczky Gábor) a viktimológia elméletének megszállottja, így magában könnyen jut arra a felismerésre, hogy csak a következő potenciális áldozat megtalálása vezethet a gyilkos nyomára. Megkeresi nyugdíjas kollégáját (Kállai Ferenc), aki a kriminalisztika ekkoriban még gyerekcipőben járó, a gyakorlatban addig jobbára eredménytelenül alkalmazott ágával foglalkozik. Mentora instrukciói szerint a szexuális ragadozó szemszögéből kezdi figyelni a nőket, majd a gyilkos következő lehetséges áldozata után kutatva jut el a kacér metróvezetőhöz (Sáfár Anikó itt is bátran leveti a texilt). Dobray György, akit leginkább dokumentumfilmesként, a prostituáltakról készített nagy sikerű K-filmjeiről ismerhetünk, izgalmas és fordulatos, rendkívül erős atmoszférájú pszichothrillert kerekített a történetből. Színészei – különösen Reviczky – remekelnek, a zene pedig Presser Gábort dicséri, akinek betétdala, az Ó, csak a hajnal jönne már Komár László előadásában nagy közönségsikert aratott.

A nyomozó (2008)

A rendező Gigor Attilát nem véletlenül kiáltották ki a magyar film egyik nagy reménységének a bemutató után: A nyomozó magabiztosan fésüli össze a krimi, a film noir, a káeurópai abszurd filmszatírák meg a thriller motívumait, a főhős karaktere és alakítója, Anger Zsolt pedig telitalálatnak bizonyult. Malkáv Tibor boncmester jól elvan a halállal, de más kapcsolatot aligha ápol. Rezdületlen arcának betonszarkofágja alatt az ősrobbanás előtti nagy büdös semmi sejlik… Egy Küklopsz nevű férfi felkéri egy ismeretlen férfi megölésére, cserében fizeti Malkáv súlyos beteg édesanyja külföldi gyógykezelését. Hősünk szemrebbenés nélkül végzi el a munkát, ám másnap magától az áldozattól érkezik egy levél, ami mindent más megvilágításba helyez. Malkávnak rá kell döbbenie, hogy csapdába csalták, és bár az ügyben a rendőrség is akcióba lép, ő lesz az igazi detektív, aki voltaképpen önmaga ellen nyomoz. A thriller akkor igazán jó, ha cliffhangeres, ahogyan a szakértők a nyitott, lezáratlan végű filmeket nevezik. Malkáv az utolsó képsorokon megnyílik a végig őérte rajongó pincérnő előtt, és gyöngéden kisminkeli. Ugyanazokkal a  rutinos mozdulatokkal, amelyekkel az előzőleg felboncolt hullákat is.

A vizsga (2011)

A 2011-es év hazai filmtermésének nagy meglepetése volt a Bergendy Péter rendezésében készült komcsi ügynökös történelmi thriller, amely bebizonyította, hogy egy remek forgatókönyvvel tévéfilmes büdzséből is lehet jó magyar filmet gyártani. Köbli Norbert a romantikus vígjátékoktól elszakadva először csillantotta meg kivételes érzékét a történelmi témák feldolgozásában, a múlt századi magyar történelem ismeretlen fejezeteinek és a népszerű hollywoodi zsánerek, mint a krimi és a thriller összepattintásán alapuló forgatókönyvei pedig azóta sem okoztak csalódást. A vizsga az átverések és az árulások filmje, látlelet a Kádár-korszak besúgó hálózatáról, az ügynöklét kettősségéről. 1957 végén járunk, amikor az újjászerveződő államvédelem tesztelni kezdte a szabadságharc után megbízhatóságukban megingott belügyisek lojalitását. A tartótisztet, a „német tanár” Jung Andrást épp szenteste vizsgáztatja mentora, Markó alezredes egy másik lakásból, amikor betoppan a szépreményű ágens szerelme, és miután rövid úton kiderül, hogy Éva kezén ávósok vére szárad, a helyzet döntésre kényszeríti Jungot: az érzelmeit választja vagy a szervezethez marad hűséges. Noha ezek a „próbák” a valóságban másként zajlottak, a végeredményt – na meg Kulka János, Nagy Zsolt, Scherer Péter és Hámori Gabriella remek játékát – nézve nemigen problémázhatunk azon, hogy a dramaturgia kedvéért enyhén csorbult a történelmi hitelesség.

A berni követ (2014)

Szász Attila és Köbli Norbert első közös tévéfilmje megtörtént eseményt dolgoz fel – persze a filmes szabásmintához igazítva -, amely A vizsga megírásához végzett kutatómunka során bukkant fel a régi jelentések, jól dokumentált esetek között. (Ilyen volt Köbli előző, A berni követ előtanulmányának tekinthető forgatókönyve, a Szabadság – Különjárat című 2013-as tévéfilm is, amely három fiatal magyar 1956 nyarán, fegyveres gépeltérítés formájában kivitelezett disszidálásának a történetét meséli el). Annyi bizonyos, hogy két hónappal Nagy Imre kivégzése után, 1958 augusztusában két fiatal ’56-os emigráns fegyverrel bejutott a berni magyar nagykövetségre, és ott helyi sajtóforrások szerint Marjai József (a filmben Koroknai Mihály) követet túszul ejtve akarták megszerezni a svájci magyar kommunista ügynökök aktáit. Akciójuk másik célja a figyelemfelkeltés volt, amit sikerült is elérniük, hiszen a nyugati sajtót még sokáig foglalkoztatta a támadás – és ezáltal a levert szabadságharc  ügye. Szász és Köbli a támadók indítékait alaposan kidolgozta a filmben, de a történet mindvégig a követ alakjára összpontosít, Kulka János pedig ismét emlékezetes alakítást nyújt a címszerepben. Marjai később szép politikai karriert futott be, a minisztertanács elnökhelyetteseként vonult nyugdíjba. Elvileg még láthatta is a filmet, hiszen megérte a 2014. február 25-i bemutatót.

Félvilág (2015)

A berni követtel köztudatba robbant Szász-Köbli páros következő munkájának cselekménye ezúttal nem a kommunista diktatúra legsötétebb évtizedében, hanem az 1910-es évek elején zajlik, és az utolsó esztendeit élő Osztrák-Magyar Monarchia egyik leghírhedtebb bűntettének előzményeit mutatja be. A Félvilág azonban nem krimi, hanem Mágnás Elza nagypolgári otthonában játszódó lélektani kamaradráma, amely a szerényebb tévéfilmes költségvetés ellenére a korabeli Budapestből is felvillant képeket. A kitartott kurtizánt (Kovács Patrícia) a saját bigott házvezetőnője (Gryllus Dorka) gyilkolta meg, hogy elrabolhassa az ékszereit. Kimaradt ugyan a történetből a tettestárs, Schmidt Miksa alakja, akit Elza fiktív szeretőjeként a dúsgazdag bútorkereskedő Max Schmidt pótol, Kulka János megszokott profizmusával. Elza vágya, hogy a kékvérűek befogadják, ezért két kézzel szórja a férfi pénzét, például új cselédlányra (Döbrösi Laura), akit hamarosan bizalmasaként kezel, magára haragítva ezzel hűséges komornáját. Hármójuk és az Elza körül felbukkanó férfiak között szövődő bizarr viszonyokat és hatalmi játszmákat sokkoló végkifejlet zárja le. Mindhárom színésznő pazar alakítást nyújtott, amihez remek alapot volt az erős forgatókönyv és az értő rendezés. Bár a Félvilág sem tiszta forrása a műfajnak, az erotikus thriller billogját is gond nélkül rányomhatjuk.  

A martfűi rém (2016)

1957-ben brutálisan meggyilkolnak és megerőszakolnak egy fiatal nőt Martfűn, de hamar megkerül az elkövető. A zavartan viselkedő férfi beismeri tettét, végül életfogytot kap, ám néhány év múlva újabb női holttestek kerülnek elő, sőt, akad olyan nő is, aki túlélte a támadást. Filmünk innen indul ki, és mint film, számos ponton él az alkotói szabadság lehetőségével – ez önmagában egyáltalán nem gond – és az ügyben nyomozókat helyezi a középpontba. Ott van a karrierista, időközben a megyeközpontba került rendőrfőnök (Trill Zsolt), a Martfún ragadt, megkeseredett nyomozó (Anger Zsolt) és az ügyet kivizsgálni érkező, fiatal, lelkiismeretes ügyész (Bárnai Péter), akik között folyamatos ellentét feszül, és nem mindegyiknek érdeke megtalálni a gyilkost. Sopsits Árpád évtizedekig érlelte a filmötletet: már a kilencvenes években többezer oldal bírósági iratot olvasott át, fotókat készített a tetthelyekről, szemtanúkkal beszélt, s felkutatta a forgatási helyszíneket. A 2000-es években filmsorozatot szeretett volna készíteni, de elutasították, mivel valóságábrázolását túlságosan naturalisztikusnak találták. A film a gyilkosságsorozat mind a hat esetét feldolgozza, három szál összefűzésével: a gyilkos, Kovács Péter (a filmben Bognár Pál) életét és sorsát, az ártatlanul bebörtönzött Kirják János (Réti Ákos) életét kiszabadulásáig, valamint a gyilkosságokat és a nyomozók munkáját az adott társadalmi-politikai miliőben. Annak ellenére, hogy ebben a sűrítményben sajnos kissé szétfolyik a történet és alámerülnek a műfajok, mi azt mondanánk, Sopsits remek retrókrimibe ojtott thrillert hozott össze.

Hurok (2016)

Első mozifilmjével Madarász Isti lerakta az asztalra az első – ahogy ő nevezte  – időkavarós thrillert, és ezzel egy csapásra megszületett az első magyar időhurkos film, valamint az egyik első igazán hollywoodi fűszerezésű magyar thriller. A történet szerint Ádám (Száraz Dénes) illegális gyógyszerkészítményt csempész külföldre, és az utolsó szállítmányával le akar lépni külföldre az illegalitásban is partner barátnőjével (Martinovics Dorina), aki viszont bejelenti, hogy terhes, és nem megy vele. Közben megjelenik a gengszter Dezső, Ádám vadállat munkaadója (Anger Zsolt), az események pedig felpörögnek. A lány kisvártatva egy közlekedési baleset áldozata lesz, Ádám karjai közt hal meg, de a fiú sem menekül, kinyírják szegényt. És igen, csak itt kezdődik a film. Főhősünk ugyanis újraéled, mint kiderül, egy időcsapdában vergődik, amelyben egyfolytában ismétlődnek ugyanannak a fél napnak az eseményei, csak másként. A Hurok időkezelési rendszere szakít a megszokott időutazós elméletekkel: a Möbius-szalag elvére építi az időbuherálós thriller cselekményét. Nem lehet tudni, hogy hol történik az időugrás, a vágások elkerülésével a folytonosság érzetét akarják növelni a nézőben, hogy ne veszítsék el a valós időérzetüket.