Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 170
  •  
    170
    Shares

A napokban jelent meg Földényi F. László Az eleven halál terei című kötete, amely részint a mennyei városok tereivel és földi poklok architektúrájával foglalkozik. A Széchenyi-díjas esztétát, műkritikust, irodalomtörténészt az eleven és halott terek koordinátáiról faggattuk. 

PZL – 061.hu

Nem egyszer olyan Az eleven halál tereinek ritmikája, gondolatritmusa, mintha egy-egy verset olvasnánk. Nem gondolt még arra, hogy merészebben menjen el a prózavers-szerű megoldások felé?
A könyv egy képből, Giorgio di Martini Építészeti létkép című művéből született, amely a kötet címlapján is látható. Berlinben az évek során többször is megnéztem, mindig visszatértem hozzá, anélkül, hogy írni akartam volna róla. Állandóan foglalkoztatta a képzeletemet, mint egy bűntény nyomára, úgy tekintettem a képre. Szóval, olyan érzésem volt, mintha a kép terében lezajlott volna valami bűneset. Lassan, hosszú évek alatt kezdtek héjak rárakódni, de a költőibb megközelítés soha merült föl. Ha mégis elmozdul egy szöveg ebbe az irányba, akkor mindig visszarántom. Ez alkati adottság.

Számos helyszínt, épületet idéz meg a kötet. Járt-e például Bereznyikovban, Magnyitogorszkban? Mert a személyesség nem tűnik át e városok leírásaiban… 
Nem jártam ezeken a helyeken, de Magnyitogorszkról a gyerekkoromban sokat hallottam, mert az iskolában azt sulykolták belénk, hogy ez az acél városa, és itt van a kommunizmus kapuja. Azt szajkózták a tanáraink, hogy mi itt, Magyarországon a szocializmust építjük, de a Szovjetunióban már a kommunizmust, melynek a városa maga Magnyitogorszk. Az itthoni szegényes és lepusztult környezetet, amelyben felnőttem, képzeletemben ezzel vetettem össze – és amikor később képeket mutattak róla, akkor csupa lakótelepet láttam. Csak képen láttam tehát a várost, de nem hökkentett meg, mert az ott látható szovjet lakótelep típus nem volt ismeretlen Magyarországon sem. Gyerekkoromban Debrecenben éltem és a nagyanyám a csapókerti szovjet laktanya mellett volt trafikos, szóval, láttam elég ilyen házat, s azok nekem egyből Magnyitogorkszot idézték. Nem kellett elmennem oda, mert inkább egy hangulat foglalkoztatott, amely a gyerekkort idézi meg számomra.

Empátiával viszonyul a lakótelepekhez?
Én magam egy olyan épületben nőttem fel, amely rokonítható a lakótelepi házakkal. Van tehát belső ismeretem, miközben az egésznek a ridegségét is látom. Amúgy minden lakóépület történelmi rétegekből épül fel. Ahhoz, hogy egy ház olyanná legyen, amilyen, sok évszázadnyi tapasztalatnak kell felhalmozódnia. És persze a lakótelepek mögött is ott van sok évtizednyi történelem. Ez pedig az én történelmem is. Egyébként a lakótelepek ugyanúgy jellemezték Párizst vagy Amszterdam külvárosait is. A II. világháborút követően egész Európában meghirdették, hogy szabaduljatok ki a korábbi tereitekből és költözzetek ezekbe a rettenetes embersilókba. Egyfelől a háború egy soha be nem gyógyítható törést hozott létre az európai történelemben, ami után sokan úgy érezték, hogy üres lappal kell kezdeni mindent. Másfelől pedig az ötvenes években egész Európát jellemezte egyfajta optimizmus, tarolt mindenütt a szociáldemokrácia, erős volt a Nyugat társadalmi biztonsági hálója. A lakótelepek ilyesfajta biztonságérzetet is sugalltak. Hogy rettenetesen gyorsan lepusztultak, az arról a történelmi korszakról is sokat elárul, amely megszülte őket.

Alapvetően képzőművészeti alkotásokról ír. Meg kell-e tekintetni eredetiben az adott művet ahhoz, hogy hiteles legyen a szöveg?
Elvárás, hogy lásd eredetiben az alkotást, és én mindig igyekszem is sort keríteni erre. Illusztrációkban egyébként sem nagyon szólítanak meg képek, és ez igaz a festmények 99%-ára. Egy regénynek, egy versnek bárhol, bármikor be lehet lépni a terébe. A festményeknek szintén van egy saját tere, ám ebbe többnyire csak az eredeti kép előtt állva lehet belépni. Az eredeti képeket figyelve láthatjuk az ecsetvonásokat, láthatjuk, hogy a festményeknek a szó szoros értelmében anyaga és teste van. Vannak alkotások, ahol szinte megszállottként keresem a festő kéznyomát, még a festékbe beleragadt ecsetszálat is. Előfordul persze az is, hogy kiderül, hogy vannak festmények, amelyek illusztrációkban jobbak. Caspar David Friedrichtől is tudok olyan képet, amelyet jobban szeretek albumban nézegetni, mint eredetiben.

A tömegturizmus korszakában van-e mód szemlélődni egy-egy galériában?
A modern élettől elválaszthatatlan a tömegturizmus, ami a múzeumokra is rányomja a bélyegét. A Vatikánban jártam úgy, hogy a harmadik teremben már a szó szoros értelemben klausztrofóbiám támadt, mert olyan nagy volt a tömeg. Nem is emlékszem semmi másra, a képekre a legkevésbé. Ez gyakran előfordul a nagy múzeumokban, vagy legalábbis azok bizonyos termeiben. De az ember nemcsak a remekművek nyomába ered, és szerencsére vannak olyan múzeumok is – ilyen a Velencei Akadémia – amelyek szinte mindig üresek. Itt például megnézhetjük a világ egyik legszebb  festményét, Giorgione Viharát. De tegyük hozzá, hogy a nagy múzeumokban sokszor azért is sodródnak a turisták, mert igazából nem önszántukból mentek be. Valamiféle kényszer hatására beterelődtek s ott bent azután mintha láthatatlan ostorral hajtanák őket. Vannak persze olyan múzeumok is, ahol nagyítót is adnak, hogy alaposabban lehessen tanulmányozni a festményeket. Szóval, a szemlélődés egyáltalán nem reménytelen dolog ma sem.

Vannak olyan szövegei, amelyekhez más és más nyelvet kellett találnia? Volt olyan, hogy pihentetni kellett a szövegét, hogy ne hasson rá valakinek az erős stílusa?
Először is, én nem vagyok művészettörténész. Kizárólag olyan festményekről írok, amelyek megszólítanak. Ezek lehetnek másodvonalbeli képek is, mert sokszor a nagy remekművek hidegen hagynak. Ám ha megszólítanak, akkor ez eleve megkíván egy személyesebb, esszéisztikus nyelvet. A legtöbbször nem is tudatos választásról van szó. Ráadásul vannak képek, amelyek életrajzi vonatkozások miatt fontosak. Van például egy Caspar David Friedrich-festmény, amelynek jártam a helyszínén. A Rügeni krétasziklák című kép esetében pontosan ott álltam, ahol a festmény alakjai is állnak. Illetve nem álltam ott, mert tudom, hogy nem lehet odaállni, ugyanis ezek a sziklák könnyen omlanak, és a festmény alakjai is, ha tényleg ott álltak volna, ahová a festő helyezte őket, lezuhantak volna. Tehát ez a mű fantáziakép. Az ilyen képek abszolút személyes hangot kívánnak meg azoktól, akik írnak róluk.

Amikor a rettenetes városokról ír, jórészt nemzetközi példákat említ, pedig ott lett volna, mondjuk Dunaújváros is. Miért idéz ritkán hazai példákat?
Most, hogy ezt mondja, sajnálom, hogy nem hoztam hazai példákat. Talán túl közeliek, ezért nem vettem észre őket. Pedig ott vannak a tatabányai, az ózdi vagy éppen a debreceni lakótelepek is…

A legtökéletesebb az, ami nincs kiszolgáltatva az élet véletlenjének. Ez a halál. Mi a viszonya az aforizmákhoz? Canetti, de Tandori is szeret ilyeneket írni, de lehet, hogy egy vérre menő esszében ez nem szerencsés?
Ha nálam felbukkan egy  rövid frappáns mondat, az inkább egy hosszabb gondolat végén szerepel. Van egy logikusan felépített gondolatmenet, amely a vége felé kap egy rövidzárlatot. Tandori frappáns mondatait általában nem előzi meg különösebb előkészület, ő sokszor olyan benyomást kelt, mint egy tűzijáték, szóval, ez alkati kérdés is. Amikor elkészülök egy kézirattal, akkor azt 2-3 hónapra félreteszem, és amikor újra előveszem, akkor szoktam alaposan meghúzni, újraszerkeszteni. És ilyenkor születnek ilyen mondatok.

Hogy ne csak a halál tereit idézzük meg…. Van Budapesten olyan titkos helye, amely az ön Rivája, esetleg Triesztje?
Budapesten nagyon szeretem például a Hollósy Simon teret, amely nem is tér, hanem egy utca, de mégis teret alakít ki. De ott vannak az Újlipótváros kis terei, vagy este a kivilágított Víziváros. Nagyon szeretem a Hunyadi János út és a Fő utca közötti utcákat.

Sokszor él bennem a gyanú – legutóbb Nádas Az élet sója című hasonlóan vékony könyve kapcsán – hogy a szerzőjük nagyon is közel került egyfajta konzervatív habitus képviseletéhez. Hasonlót érzek Az eleven halál terei című kötetével kapcsolatban is…
Én nem is a konzervatív szót használnám. Az ember egy bizonyos élettapasztalatra szert téve rájön, mennyire rétegzett mindaz, ami körülvesz. Egyre nő bennem az érdeklődés az iránt, hogy a látszólag egyszerű, és magától értetődő dolgok valójában mennyire bonyolultak és összetettek. Nincs olyan porszeme, mikrojelensége az életünknek, ami ne gyökerezne a múltban. És ez engem nagyon érdekel. Ott vannak például a családtörténetek, de a kultúra története is ehhez hasonló. Miért olyan valami, amilyen? Azért mert az elődök megalapozták. Ezt az érdeklődést nem konzervatívnak nevezném, ez inkább egyfajta archeológia. Van az életünknek egy személyes hálója, erre rárakódik egy kulturális háló, egy történelmi, egy vallási, egy geográfiai háló. Meg sok egyéb is. Minden mindennel összefügg. Hogy hogyan, azt általában nem tudjuk, és nehezen deríthető is fel, de mégis egy összefüggés áldozatai vagyunk. És ehhez adunk mi hozzá egy elenyészően keveset a magunk összecserélhetetlen egyediségének köszönhetően.

A portrékat készítette: Máté Péter/Jelenkor Kiadó


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 170
  •  
    170
    Shares