Új funkcióval bővült az Esernyős névre keresztelt új kulturális központ kínálata. Az előtér kávézója és étterme mellett, a koncertek-, a fiataloknak és az idősebbeknek szóló társas összejövetelek, vidám délutánok jelentették a hely fő profilját. Első alkalommal nyílt most képzőművészeti kiállítás Szabó András István műveiből. A nagyrészt grafikai lapokon megelevenedik Óbuda régmúltja, a balatoni nyaralás, vagy a mindennapok küzdelmei, hogy papírba oltott emlékezetként a nézőben személyes élményként éljenek tovább.
HERPAI ANDRÁS- Nullahategy
– Mikor kezdtél érdeklődni a képzőművészetek iránt?
– Apám adott ecsetet először a kezembe, és rajzoltunk is sokat közösen. Egy nagy játék volt az egész és ez máig megmaradt, csak most már látom ennek a játéknak a komolyabb oldalait is. Aztán jöttek az iskolák, sikeresebb és kudarcosabb időszakok, de valahogy ez a kifejezési forma mindig megmaradt nekem. Ha egészen őszintén magamba nézek nem is tudtam más utat elképzelni az életben, így hát megmaradtunk egymásnak.
– Szentendrén dolgozol és Óbudán élsz? A kétlakiság hogyan befolyásolja látásmódodat, szemléletedet?
– Van a természetemnek egy olyan oldala, amelyik nehezen tűri a körülötte zajló változásokat. A saját belső világomból is nehezen mozdulok ki, talán azért mert mindkettő biztonságot ad nekem. Az alkotáshoz viszont nem elég a biztonság, sőt kifejezetten el kell veszíteni ezt a biztos alapot, hogy megismerjek más nézőpontokat, új benyomásokat szerezzek. Csak ezen a bizonytalan ösvényen ismerhetem meg jobban magam. Óbudához való ragaszkodásom korábbra nyúlik vissza. Itt élek gyerekkorom óta, ez a hely jelenti számomra a biztonságot, ahová visszahúzódhatok, ahol otthon érzem magam. Szentendre viszont az a hely, ahol tanítok, itt próbálhatom ki magam újabb szerepekben, élethelyzetekben. A két város nekem két különböző nézőpontot ad, és a kettő közötti utazás adja meg a szabadságot, ez a szabadság is nagyon sokat jelent nekem.
– Hogyan esett az „Esernyős házra” a választásod?
– Nagyon szeretem a jó kávét, és amikor nyílik egy új hely, azt mindig letesztelem. A választás egyszerűnek tetszett: itt nagyon jó volt a kávé. De félretéve a tréfát, megtetszett a hely hangulata. Olyan közösségi teret látok itt, ahol vannak új kezdeményezések, hogy bevonják az érdeklődőket Óbuda kulturális életébe. Emellett úgy láttam, hogy még nincs még véglegesen kialakult arculatuk, gondoltam egy kiállítás is belefér a koncepciójukba.
– Mit szerettél volna bemutatni ezen a kiállításon, mivel találkozhat az ide betérő látogató?
– Az ember életében léteznek „fő témák” alapkérdések. Ilyen kérdés a biztonság és az állandóság. A képek inkább ezekről szóló jegyzetek, vagy még inkább felvetések, de semmiképpen sem válaszok. Lehet-e egyáltalán ezekre a kérdésekre válaszolni? A képek rólam árulkodnak, az én kérdéseim, de megpróbáltam olyan képi világot teremteni, ami mások számára is értelmezhető. Funkciójukat vesztett épületek, két part között veszteglő hajók, ehhez hasonló motívumok szerepelnek papírképeken. A papír önmagában véve is egy sérülékeny anyag, megfelelő hordozója ezeknek a témáknak, de az is benne van, hogy ezekkel a finom megoldásokkal, amelyekkel papírra lehet dolgozni sokkal jobban meg tudtam fogalmazni a mondanivalómat. A téma nincs még lezárva, tovább foglalkoztat, és talán lesznek még újabb próbálkozások részemről, de pillanatnyilag itt tartok, ezt az állapotot szerettem volna a kiállítással bemutatni.
– Hogyan fogadta a közönség a műveidet?
– Egészen meglepő volt szembesülni a sok ismerős és ismeretlen emberrel, mert egyszer sem kérdezték meg, hogy mit akarok kifejezni képeimmel. Mindenkivel el tudtam beszélgetni a képekről, az azokból áradó hangulatról, a papírba oltott emlékezetről. Sok olyan észrevételük volt, amit már föl is jegyeztem a vázlatfüzetembe, mert tovább kell gondolnom.